Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 05.
Underground (Подземље - 1995)
Underground (Подземље - 1995)

A filmnek van egy zseniális jelenete – egy van és semmi több. A történet végén a tolószékben menekülő Markót (Miki Manojlovic) félholtra veri egy bottal az elmeosztályból kiszabadult öccse az utcán, ami csak azért nem feltűnő, mert háborús övezetben vagyunk, ahol a sarokban épp tömegkivégzés folyik. Nemsokára a fegyvercsempész Marko és Natalia (Mirjana Jokovic) is megkapja hátulról a maga sorozatát, s mivel első a rendrakás, benzinnel öntik le őket és lángra kapnak. Ekkor érkezik meg Petar (Lazar Ristovski), átvágásokra berendezkedett életük legnagyobb áldozata, aki döbbenten szemléli a fejjel lefelé lógó Krisztussal dekorált kereszt körül két lángoló hullával robogó elektromos tolókocsit, miközben a háttérben egy fehér ló poroszkál ide-oda. Ez a kis jelenet önmagában megérdemelte volna, hogy díjjal jutalmazzák, mivel eszmei záróképként egyszerre tragikus, felemelő, döbbenetes és parodisztikus, ráadásul két filmtörténeti utalás is van benne: Andzrej Wajdától került ide a Krisztus-szobor a Hamu és gyémántból (1958), a fehér ló meg a Lotna (1959) c. (itthon kevésbé ismert) filmjéből, ahol mindkettő egy régi világ végérvényes elmúlását jelképezte.

A történet eme részében nem pontosan határolható be, hogy éppen kik között járunk a három háborús nemzet közül, ami viszont teljesen kiborított néhány politikailag érzékeny kritikust, az az utolsó jelenet volt, amikor is egy szárazföldről leváló földdarabon táncolnak egy álomvilágban a szereplők, mert a felirat szerint ez az ex-Jugoszláviát jelképezte (merthogy „volt egyszer egy ország”). Mivel pedig Emir Kusturica – a nemzetközi elvárásokkal ellentétben – sosem volt sem horvát- , sem pedig bosnyákpárti (bár nem volt szerb sem, hanem muzulmán gyökerű délszláv), Milosevics elnök pedig épp akkor töltötte ki tartalommal az Európában már évtizedek óta funkciótlan „háborús bűnös” fogalmát, így egyesek arra következtettek, hogy a film vége gyászszertartás a régi Jugoszlávia fölött, ami egyben Milosevics rendszerének és főleg: módszereinek a legitimálása. Nagy marhaság volt, de ezt csak a kisebbség vallotta, ezt azért nagyon tegyük hozzá, hiszen a film 1995-ben megkapta az Arany Pálmát Cannes-ban, ahol eszerint ez nem okozott gondot. Legfeljebb a rendező nem kapott meghívást egy csomó helyre, de ezt a szokásos káromkodásaival kommentálta, majd kifejtette, hogy nem Milosevicsnek volt köszönhető a polgárháború, s végül azzal terrorizálta a filmes közvéleményt, hogy amennyiben továbbra is üldözik őt ezzel az agyrémmel, akkor felhagy a mozgóképezéssel. Mint tudjuk, ezt nem tette meg. Azt viszont ne feledjük ki a történetből, hogy Kusturica jelenleg már nem Emír, hanem Nemanja, merthogy 2005-ben végül csak megtért az ortodox hit kebelébe…

Na, de a film két legnagyobb mozzanata ezzel ki is merült, mert a többi része a legkevésbé sem érdemli meg a dicséretet. Az abszurd történet négy felvonásra oszlik. Az elsőben Marko és Petar, a két vidám és iszákos koma ellenállásba megy át a németek által megszállt Belgrádban, amely természetesen idétlen (és gyerekes) jelenetek áradatát vonja mag után. A második rész viszont 20 év múlva játszódik: ebből kiderül, hogy Petar és hívei még mindig puskákat gyártanak egy hatalmas pincében, mert Marko elhitette velük, hogy a megszállás töretlen, viszont az illegálisan készült fegyverekkel ő és a kikapós Natalia, a németekkel is egykor cicázó színésznő nagyon jól keres. Az élet mindenesetre vidáman zajlik odalenn, még Petar fiának az esküvőjét is megülik. De egyszer minden jónak vége szakad: Petar véletlenül kiszabadul a föld alól és rögtön tettleges felszabadító harcba kezd, amelynek levét a harmadik részben az a filmes stáb issza meg, amely éppen az ő – azóta már agyonmitizált - történetét forgatja le, természetesen számtalan álnáci statisztával… Marko most már lépni kénytelen, ha nem akar lebukni és amit nem végzett el a Luftwaffe, azt beteljesíti ő: a társaság nyakába robbantja az egész házat. A negyedik részben újabb húsz év múlva vagyunk és következik a fent már jellemzett jelenet.

Nem a történet maga a lényeges, mert az hihetetlen, ezért allegóriaként célszerű felfogni az egészet. Az, hogy évtizedeken át faragják a puskákat az alagsorban, Kusturica értelmezése szerint azt jelképezte, hogy a volt Jugoszlávia békés felszíne alatt a kisnemzeti fanatizmus parázslott évtizedeken át, s amikor aztán kitört a vész (az, amely emberfejekkel labdázik az égre), már minden készen állt arra, hogy átmenet nélkül kezdje el egymást lemészárolni az addig jól elkvaterkázó szomszédság.

De maradjunk a művészi megvalósításnál: a színvonal egyeletlen. Marko és Petar két örökifjú, akik folyton énekelnek, isznak, röhögnek és megvesznek Nataliárért, csak a kettejük között annyi a különbség, hogy Marko okos, ám jellemtelen, Petar meg jellemes, de buta. (Gyakori kombinációk...) Karakterük azonban változásképtelen, egy idő után unalmassá válnak, akárcsak Natalia, aki semmi mást nem tud, mint félrészegen cicázni a két férfival és folyamatjelleggel átmenni szukába, bár ezt sikerül neki a legritkábban beteljesítenie, mivel Markónak folyton valami dolga van. A pesti pinceborozók színvonalán handabandázó trió mutatványai egy idő egysíkúvá válnak, egyre kevésbé lehet őket komolyan venni, mint ahogy a társaságukat, vagyis a pincebogarakat sem: egy halom vigyori idióta nyomja az ipart a munkapadok fölött egy csimpánz mellett. Nem hisszük, hogy az ex-Jugoszlávia különben dolgos népe magára ismert volna bennük, ezt a beállítást legalábbis az összes náció kikérhette volna magának.

Ráadásul a rendező egy idő után nem is tud velük mit kezdeni: az esküvői jelenet pl. fullasztóan hosszú, egyre kínosabb önismétlésekbe merül az egész, tíz perc elég lett volna belőle, de ez itt vagy háromnegyed órán át tart anélkül, hogy bármi többlettel élénkítené a sztori kibontakozását. A harmadik negyedben Petar és ütődött fia kalandja ugyan mulattatóak, de a rendezés itt is leginkább az addigra már teljesen eluralkodott eszetlenkedésre helyezi a hangsúlyt, pl. jót derülhetünk az őrjöngő rendező és sértett színésze párkapcsolatán, de ugyanakkor Petar és fia mégis légüres térben mozognak: egyáltalán nem tudnak szembesülni a hosszú álmukat követő valósággal, fogalmuk nincs arról, hogy mi van körülöttük, még a helikoptert is náci gépnek nézik a folyóparton. Nem csoda, hogy Kusturica végül kurtán oldja meg a szituációt: Petar fiát megöleti (vízbe fullad), az őspartizán apát szélnek ereszti, a többieknek pedig a nyakába omlasztja a házát, és ezzel kivonja a forgalomból a két rosszcsontot, azaz Markót és Nataliát is. A film végén tér magához megint az ötletelés, de ekkor már késő: a baromkodásba fulladó történet fáradtságán ez már alig segít. A zene harsány, de fárasztó és monoton a Kusturica-filmek elmaradhatatlan rezesbandájával, amely persze öt percig érdekes, de utána itt is már csak önismétlések maradnak. A film jeleneteinek a többsége ráadásul zárt terekben játszódnak, a külső felvételek viszont részint érdektelenek, részint meg valami alagútrendszerben játszódnak, dominál tehát a művilágítás és mindent beterítenek az árnyak.  

Pajkos ötletként csak néhány apróságot ad elő a rendező az általános hőbörgés közepette: amikor Titót temetik, a Lili Marlen szomorú katonanótája szól, amely Magyarországon leginkább azért ismert, mert a belgrádi német adó minden nap legalább egyszer leadta; ez a dal utalás részint arra, hogy honnan eredeztette a nagyságát Jugoszlávia elnöke, meg arra, hogy halálával elkezdődött az általa ismét összekovácsolt állam agóniája; kellemes idea volt még a világháború szerelmetes német tisztjének felvonultatása a filmforgatáson, szellemes, hogy Franz (Ernst Stötzner) visszatér egykori megszállási övezetébe, ahol immár színészként játszhatja el – saját magát.

A film leginkább annyiban izgalmas, hogy utána jött a leghíresebb Kusturica-opus, a Macska-jaj (1998), vagyis az, amely a közönség értékítélete szerint a rendező életművéből még évszázadok múlva is meg fog maradni. A motívumok ugyanis részint a Cigányok ideje (1988) c. filmből, részint pedig innen szivárogtak át oda, csak még ezeknél is vadabb kiadásban: az agyatlan, folyton röhögő, hiszteroid, önmaguk paródiájaként nyomuló főszereplők, a meseszerű idő és környezet, a folyton zajongó rezesbanda, a durrogó revolverek, a nyávogó kurvák és persze a trehányság, meg a tolvajlás a harsány ízlésficammal berendezett környezeti elemek között valahol a Balkán mélyén, de leginkább Belgrád mellett, a Dunánál. Csak ezt a filmjét már végképp nem kellett komolyan venni.   


Kulcsszavak: Emir Kusturica

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés