Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 03.
Holtbiztos tipp (The Dead Pool - 1988)
Holtbiztos tipp (The Dead Pool - 1988)

A temetési protokoll alfája, hogy a halottról vagy jót, vagy semmit, így hát ez a műbírálat is hallgatag (értsd: rövid) szertartás keretében búcsúzik Piszkos Harrytől, aki itt halt meg. Mint tudjuk, ez golyó által fizikai képtelenség, a tehetségtelenségtől azonban mindig is többen purcantak ki, mint nyílt harcban. Egyszer már végigjátszották Harryvel ezt a játékot Az igazságosztó c. fejezetben, most pedig szerződtettek a sikerszériához egy Buddy Van Horn nevű valakit, aki nem is rendező volt, hanem kaszkadőrszervező, de úgy gondolták, hogy aki kaszkadőröket tud ugráltatni, az tud egy Clint Eastwoodot is.

A film kudarca leginkább annak volt köszönhető, hogy egyszerűen a sztorinak semmi köze sincs Piszkos Harry karakteréhez. Tényleg felbukkan egy ilyen kinézetű fazon a történetben, akit Clint Eastwood játszik, és sokat lövöldözik, de ha Eastwoodot kihúzzuk a történetből és betesszük helyette mondjuk… szóval akárkit, akkor is kb. ennél a végeredménynél maradunk. A történet ráadásul eredetietlen, átlátható, plusz végre valahára (sajnos) beleszőnek egy szerelmi szálat is egy újságírónővel (Patricia Clarkson) - ez már egyértelműen a fantázia kimerülését mutatja. Ami egyedül figyelemreméltó a lingyilangyi sztoriban, az Jim - a stáblistán még James - Carrey, akinek a film elején ugyan csak pár perce van, de már itt látszik, hogy ebből a gyerekből lesz valami, olyan átéléssel varázsolja élővé a drogos rocker egzaltált karakterét. Sajnos, ő az első áldozat azon a halálos listán, amelynek a végén több híresség mellett maga a felügyelő is szerepel. (Mellesleg a stáb tagjainak a neve szerepelt a papíron. Ötletes önreflexió volt a csődhöz.) Az, hogy az események rögtön ráterelik a gyanút Peter Swan-re, a rendezőre (Liam Neeson), csak azt éri el Buddy, hogy ebben a variációban már eleve nem hiszünk, és éppen ezért meg sem lepődünk, amikor az öntelt direktor végül hófehér báránybőrben vonul ki a történetből. Egy maffiózó ugyan ráküldi Callahanra az embereit, de sajnos nem ő áll a héttérben, neki az égvilágon semmi köze sincs a történethez. A felügyelő önvédelmi leszámolásai egyébként rutinosan futnak le a cselekmény üresjárataiban, de mindez Piszkos Harry számára már a totál érdektelenség kategóriájába tartozik, olyan, mint a reggeli kávé vagy az, hogy télen benyújt a kályhába. A végén marad megoldásként a forgatókönyveket vészhelyzetekben mindig kisegítő tudathasadásos őrület, amelynek képviselőjét Harry most kivételesen nem egy Magnum 44-essel intézi el, hanem valami brutálisabb és sokkal eredetibb készséggel. De ettől még a film semmiben sem lett jobb vagy más, mint egy akárhonnan a gyöngyvászonra szalasztott B-kategóriás krimivázlat.

Piszkos Harry ügyefogyottan szellemeskedik, a nő dörgölődzik hozzá (ezt a funkcióját már az első pillanatban belénk veri az, ahogy megnézi magának a felügyelőt, mi meg őszőkeségét), s hogy teljes legyen a hiány, most aztán Harry még a főnökeivel sem tud egy jót veszekedni. Úgy látszik, valahol belefáradtak egymásba. Sehol a huligánbanda, egy morális kérdés, egy látványos beállítás, már a társán sem lepődünk meg. Volt eddig ugyebár mexikói, néger, nő és a magány, most tehát kinek kell jönnie? Úgy van: egy kínainak. Kár, hogy a sorozat nem folytatódott, hiszen lett volna még merítési lehetőség a mellékszereplőkből: digó, zsidó, rokkant, buggyant, korrupt, vagy esetleg alkoholista.

Mielőtt persze nagyon gonoszak lennénk a rendezővel szemben, vegyük észre azt, hogy nem volt éppen egyszerű dolga. 1987-ben debütált egy másik nagyszerű sorozat első darabja – igen, a Halálos fegyver I.-ről van szó, amelyben vad poénok és még vadabb akciók kergették egymást egy olyan párostól, amelyet a magányra született Callahan felügyelő önmagában nehezen tudott volna felülmúlni. Bár az egyedüllét önmagában még nem kifogás, mivel ott állt mellette a rajtmezőn egy másik nagy sorozat első felvonása is: a Drágán add az életed… Bemutató: 1988. július 15., a Holtbiztos tipp pedig két nappal korábban próbálta meg betölteni a székeket a mozikban. Evidens, hogy a megöregedett, mindig úriemberi módon öltözködő Callahan felügyelőnek esélye sem volt a győzelemre a terroristáktól hemzsegő toronyházban vérben és szilánkok közt fetrengő Bruce Willis-szel szemben.

A filmnek egyetlen értékelhető jelenete van – a „mester” művészi víziói között nyilván felötlött némi önkritikai öt perc is, ezért dönthetett úgy, hogy a szokvány posványa mellett valami abszolút eredeti módon fogja felrobbantani Callahan autóját, így aztán a rettenthetetlen felügyelő egy mokány kis távirányítású játékkocsi elől menekül vadul a san franciscói utcákon. És ráadásul ő veszít! Ez az egy maradandó mozzanat mindent elárul a film színvonaláról, utólag azzal magyarázták meg a megmagyarázhatatlant, hogy ez talán egy kissé harsány módon bár, de tiszteletadás volt a Bullitt (1968) üldözéses jelenetének. Hát, akár így is fel lehet fogni, bár a Piszkos Harry-sorozat komorságához az ilyen paródiabetétek sosem klappoltak – nem is volt egyben sem ilyen.

Ha már itt tartunk: a film elején Neesont felelősségre vonja Carrey, hogy amit csinál, az egy eredetietlen, pusztán kasszasikereket majmoló ótvarság, mire a rendező így vág vissza: ez nem utánzás, ez tiszteletadás. Nos, a sorozat befejező darabja nem lett sem utánzat, sem tiszteletadás, a közönség utálta, a kritikusok nyitott sliccel csoportosultak fölé, s hát mit lehetne mondani rá az utolsó szó jogán? Amit a fejfákra vésnek fel a tengerentúlon: RIP neked, Callahan.  


Kulcsszavak: Clint Eastwood

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés