Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 01.
A Magnum ereje (Magnum Force - 1973)
A Magnum ereje (Magnum Force - 1973)

A tévedések elkerülése végett: a Magnum nem egy fegyver- , hanem egy töltényfajta. Harry Callahan nyomozó egyéni jelképévé a Vadnyugatból modernizált forgótáras Smith & Wesson vált, amely hatalmas népszerűségre tett szert a Piszkos Harry (1971) bemutatása után: tömegesen fogyott a boltokban függetlenül attól, hogy támadó és nem védekező fegyver. Ez is kiakasztotta a kritikusokat és a szociológusokat, hiszen nem elég, hogy Callahan öntörvényű és nyakas, de eszerint arra is buzdítja az embereket, hogy fegyverkezzenek. A dolgok meg csak durvultak az alapmű bemutatása után: 1972 nyarán a Watergate-irodaházban lebukott egy elnöki tanácsadó, amint éppen be akarta poloskázni a Demokrata Párt irodáját, aztán a botrány látványosan puffadozott tovább; 1972. tavaszán és Karácsonyán Nixon utasítására tömeges légibombázás indult meg Észak-Vietnám ellen, kivívva a demokrata tömegek haragját; az 1972-es müncheni olimpián tömegmészárlást rendeznek az izraeli sportolók között és a rendőrség mér megint tehetetlen.

Hollywoodnak természetesen valahogy reagálni kellett erre és arra a vádra is, hogy a Piszkos Harryvel csak gerjeszti az erőszakot. Helyes taktikai húzásként csinálni kellett egy olyan filmet, amely megtartja Callahan nyomozó sármját, kielégítő mennyiségű agressziót és fordulatot hoz magával, ugyanakkor morálisan helyrehozza az előző film „bakiját” – vagyis azt, amelyen tkp. az egész franchise alapult. Don Siegel rendező ezt nem vállalta be, maradt helyette a nevesincs Ted Post, aki azonban az eredeti előzményhez képeset valami varázslatos munkát hozott össze. Na, tegyük hozzá: életében egyszer sikerült ez – ezzel a filmmel.

A nagy különbség a kezdetekhez képest az, hogy Piszkos Harryn kívül mások is aktívan részt vesznek a játékban, tehát a főhős immár társadalmi lénnyé válik a sok mellékszereplő között, nem olyan magányos és megkeseredett, mint az első részben. Piszkos Harry most már állandó interaktivitásban van a környezetével, hiszen harcolni kell korlátolt főnökével, Briggs hadnaggyal (Hal Holbrook), figyelnie kell a feltörekvő tehetségekre és riválisaira (a négy motoros rendőrre, akikről persze az első pillanatban tudjuk, hogy ők a gyilkosok), kedélyes éjszakai merengésbe merül egyik kollégája feleségével, aki ráadásul le akar feküdni vele, begyűjt a végén egy szeretőt is, továbbá még fekete bajtársa is ragaszkodik hozzá, vacsorára is meghívja őt. (Ez fontos momentum, mert az első részben egy mexikóit rendeltek mellé, itt meg egy négert, adni kellett a faji egyenlőségnek, hogy ne dühöngjenek a kritikusok.) A rendőrségen jó híre van, ő az állandó lövészbajnok és immár az otthonába is ellátogathatunk, ahol ugyan sok meglepetés nem vár ránk, de legalább tudjuk, hogy nem egy dobozban lakik. A negatív mellékszereplők is mind eleven karakterek, bár sorsuk leginkább az, hogy némi megvillanás után lemészárolják őket: ettől függetlenül Callahan pezsgő kommunikációja egy sokkal emberibb és rokonszenvesebb figurát jelez nekünk, mint az első rész rosszkedvű alakja. A filmben ennek következtében – ezt már a dramaturgia is megkövetelte – több a verbális szellemesség, bár nagy ötletekre ne számítsunk, inkább a finom humor dominál. 

Másik különbség az az első részhez képest, hogy helyreáll a főhős és a magasabb szintű morál egysége, amelyek között a viszony eredetileg elég tisztázatlan maradt, ezért is támadhattak rá csapatokban a moralista széplelkek. Akkor (1971-ben) lázadásra volt szükség, most, két év múlva lehiggasztásra: így aztán Callahan nyomozó nemhogy továbbra sem piál, cigizik, káromkodik és verekszik fölöslegesen, de ráadásul még ellen is áll az „erkölcstelen” női csáberőnek, és a végén a fejéhez szorított fegyver mögül kinyilatkoztatja, amit már Churchill is: hogy ti. minden fogyatékossága mellett ennél jobb rendszert még az életben nem találtak ki, és amíg ez a felállás, ő az élete árán is emellett van. Annak érdekében, hogy a Nixon amoralitása által megtépázott államrend hasznossága iránt senkinek kételye ne legyen, a forgatókönyv célzatosan mindenféle hivatali bürokráciára való utalást mellőzött, tehát immár sehol egy kekec ügyész, vegzáló vizsgálóbíró, aggódó polgármester, vagy a Callahan aktivitásától meghasonlott rendőrkapitány.  

Ami viszont előkerül, az a négy gyilkos, rendőregyenruhában, a san franciscoi önkéntes halálosztag. Ők azok, akik a sötét oldalt jelképezik, vagyis Piszkos Harrynek most nem bűnözőkkel, hanem olyan személyiségekkel kell megmérkőznie, amilyent róla feltételeztek a nézők az első rész után. Még egyszer tehát, ismétlésként: Harry Callahan már az első részben sem lépte túl a jog határát, legfeljebb néha az ízlését, és csak a nézők rögeszméje lett (a mai napig), hogy ő egy vadállat. Így tehát Hollywoodnak a második részben mindenképpen be kellett bizonyítania, hogy amennyiben egy rendőr e tévklisé szabályai szerint jár el, azt pontosan neki, a „sötét múltú” karakternek kell rendre tanítania, tehát gyakorlatilag Clint Eastwoodnak most le kell számolnia a saját túlzóan félreértelmezett legendájával.

És Harry Callahan mindezt megteszi: ezek után persze sok meghökkenésre már nem kell számítani, hiszen a korábban formabontó darab második része „csak” egy jó, pergő, izgalmas, kellemetesen fényképezett krimibe oltott tanmese. Callahan leginkább a megérzései alapján rájön arra, hogy kik állhatnak a jogrendszer fogyatékosságai miatt el nem ítélt bűnözők leöldösése mögött, aminek alapján persze a tettesek is feleszmélnek, és választás elé kényszerítik őt; Callahan pedig nem áll a rossz oldalra. Ez – ti. a választási kényszer - egyébként egy logikátlan fordulat volt a filmben, mert amíg nem kell, addig senki ne akarjon lebukni, ezek négyen meg gyakorlatilag aláíratják vele az ajánlócédulájukat a fegyházba. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy Callahan miként semlegesíti a négy szörnyeteget. Nos, nem is megy nehezen…

Viszont éppen ennek következtében e történetnek már súlya van, mivel nem egyszerűen élet-halál kérdésről van szó, hanem mélyebb értelemben vett erkölcsök mozgatják a szereplőket: a bűn és a megtorlás világa az akciójelenetek kivételével háttérbe szorul a szereplők választásához a terhéhez képest. Nem mellékes tény, hogy a forgatókönyvet az a Michael Cimino is írta, aki 1979-ben megkapta a maga két Oscarját a Szarvasvadásszal, amely szintén arról szól, hogy a szereplőknek (ott katonáknak) kell dönteniük a rendszerrel való azonosulás mellett vagy ellen. (John Miliust, a másik írót se feledjük el, hiszen ő meg egy élő legendává vált a forgatókönyvírók között a további munkáival.)

A bevezető elem darabos és komor hangulatához képest itt nagyon szép színekkel játszik a kamera, az éjszakai jelenetek háttérbe szorultak, maradt a napsütötte Kalifornia; a fényképezés is ötletesebb, mint az előző részben, mivel hajlamos okos beállításokat alkalmazni Frank Stanley operatőr. Pl. a lövöldözések közben rendszeresen alkalmaz szubjektív kamerát, ami által megérti az ember, hogy ez a Magnum-lövedék tényleg durva egy dolog; amikor pedig a Halál valamely motoros angyala a vadító fekete bőregyenruhában elvégzi a piszkos munkát, nem lehet nem gondolni az SS-tisztekre és Darth Vaderre, pláne a jelenetek kimért, vonatott feszültségkeltése miatt. Lalo Schifrin zenéje most sem karizmatikus, de pontosan érti, hogy milyen hangulatot kell ábrázolnia a szokásos dzsesszes és popelegyes könnyedségével. Ami – mármint az aláfestendő eseménysor - elég kemény elemekkel dolgozik, tekintettel arra, hogy ez a film már tényleg tocsog a vérben, a közelről fényképezett halottakat össze sem lehet számolni, az más kérdés, hogy egy részüknek semmi köze a fővonalhoz, mivel Callahan – szokása szerint - bemutat két magánakciót is (egyet a bemelegítőnek a repülőgépen, egyet később egy bolti rablás alatt). Mindez azonban csak időhúzásra jó, kissé egyszerűbben arra, hogy a különben soványka sztorit kibéleljék ezekkel az öncélú akcióbetétekkel, amelyek legfeljebb egy szempontból illeszkednek a történetbe: rávilágítanak arra is, hogy Callahan a pisztoly ördöge, akivel piszkosul nem jó szórakozni. A végén az első részből kimaradt elemet, a mindenkori abszolút közönségsikert, vagyis az autósüldözést is bevetették, vagyis itt már Callahan nem a sötétben rohangál magányosan egy táskával a kezében, hanem a közismert nyugati-parti bukkanókon át nyargal a verdájával, mint annak idején Steve McQueen a Bullitt-ban (1968) (csak az nem ment tropára).

A „nagyvárosi krimi” egyik kiérlelt változatát látjuk tehát, amely a felfokozott várakozásoknak megfelelően sokkal nagyobb siker lett, mint az első rész. A cél érdekében a forgatókönyv még azt is bevetette, hogy legyen Callahannak egy visszatérő mondata. Az előzőben ez volt (laza fordításban): „Tudom, mire gondolsz: hogy ez most hatot lőtt-e vagy csak ötöt. Hogy őszinte legyek, ebben a zűrzavarban én sem számoltam, de ez egy 44-es Magnum, a világ legerősebb fegyvere, ebből egy golyó is letakarítja a fejedet. Szóval ideje feltenned a kérdést: kell ez nekem? Nos, hogy legyen, haver?” (A filmbeli magyar fordítás a „shakespeari kérdéssel” egyébként szellemesebb, mint az eredeti.) Itt ebből is finomított cukor lett: „Szerencsére nem vagyunk egyformák”  - közli többször is Callahan és távozik.  

A kritika elégedett volt, mert hát mit is mondhatott volna Callahan nyomozó az első rész után, ha kiszólhatott volna a gyöngyvászonból: „Tudjátok, hogy mennyire elegem van ebből az egészből? Hát annyira, mint amennyire belőletek.” Most meg ezt mondta: „Az állam értetek van, én meg vele. Úgyhogy egyétek nyugodtan a nasit.” Kösz, Harry: tudjuk, mi a dolgunk.


Kulcsszavak: Clint Eastwood

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés