Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 29.
Piszkos Harry (Dirty Harry - 1971)
Piszkos Harry (Dirty Harry - 1971) Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Elég a szöszölésből! Aki bűnös, azt nyakon kell csípni, aztán ha ellenáll, kést vagy golyót belé, a többi a halottkém dolga. A bürokrácia és az ügyvédek meg rohadjanak el, miért mi fizessük őket egy olyan szakmai játszadozásért, ami nem is tudományos dolog, hiszen igazságérzete mindenkinek van, még annak is, akit nem hülyített el a jogi egyetem. Sőt: annak van csak igazán!

A fenti lámpavas-filozófia persze csak addig működőképes, amíg a rendért lihegő egyénnel meg nem történik az a baki, hogy ő követ el bűnt, vagy őt keverik össze egy bűnössel. (Alapmű: Hitchcock: A tévedés áldozata – 1956). Akkor aztán rögtön lángra kap benne a büntetőeljárási jog precíz alkalmazása iránti vágy és már azért is cirkuszt csinál, ha az előzetesben langyosan hozzák ki neki a nokedlit. Ennek belátása persze már az egészségesen korlátolt agyhoz képest szofisztikáltabb hozzáállást kíván meg, mivel pedig ezt sosem lehet elérni, ezért marad meg szívósan a kollektív ősremény abban, hogy egyszer eljön majd egy szebb, egy jobb kor, melynek hajnalán a bolti lopáson kapott cigányt rögtön bulldózerekkel tépik szét a főtéren és maradványait a város négy útja végén tűzik karóra.

A Piszkos Harry ezt az aljaérzelmet lovagolta meg olyan sikerrel, hogy a hevesebb vérmérsékletű kritikusok már a bemutatója idején nácinak minősítették nemcsak az alkotógárdát, de azokat is, akik bementek miatta a mozikba. Pedig a Clint Eastwoodot végleg szupersztárrá avató Harry Callahan nyomozó működése még egy finomra nyírt nyári fazon volt ahhoz képest, amit aztán az utódai csináltak a bűnnel és bűnhődéssel a filmvásznon.

Harry Callahan, a san franciscoi nyomozó ugyanis kultúrember. Nem iszik, nem dohányzik, nem használ csúnya szavakat, nem vezet gyorsan, rendesen öltözködik, nem rugdossa félre az előtte állókat, és a fegyverét is – azt a bizonyos 44-es Magnum-tölténnyel működőt – csak szükséghelyzetben használja, bár akkor gondolkodás nélkül. Ráadásul a történet, amibe belecsöppen, szintén nem kíván emelt szintű érettségit: Skorpió (Andrew Robinson), a város aktuális ámokfutója gyilkolászik a háztetőkről, s amikor Callahan elkapja őt, a fickót ugyan szabadlábra helyezik a nyomozás mikroelemeinek az aggályossága miatt, azonban Skorpió nem bír magával és eltérít egy iskolabuszt; a halálra vált gyerekeket végül Callahan menti meg, aki aztán egy jól irányzott lövéssel a bányatóba küldi a túszejtő városrémét.

A történet nemcsak primitív, hanem még buta is, tekintettel néhány apróságra, amire nem figyelt Don Siegel, a rendező. A legfontosabb: amikor Callahan lábon szúrja Skorpiót, az a lakóhelyéhez közeli kórházba vonszolja be magát, ahol azonnal ráismernek, pedig az orvos szerint lehetetlen az idegeneket lenyomozni, mert aki lőtt vagy szúrt sebbel tér be ide, annak sosincs igazolványa, így aztán azt mondanak be névnek, lakcímnek, amit akarnak. (Most hagyjuk azt a csekélységet, hogy lőtt és szúrt sebet nemcsak Magyarországon kell azonnal jelenteni a rendőrségnek, a delikvens tehát csak úgy nem slisszolhat ki az épületből.) Így viszont Callahannak már csak el kell ballagnia az illető lakóhelyére, amely ráadásul a szomszédos megastadionban van, tehát a forgatókönyv azt is megspórolta, hogy legalább a lakcímkutatással és a szomszédok ellenállásával bíbelődjön egy kicsit a nyomozó. Aztán Skorpiót úgy helyezik szabadlábra, hogy előtte elmondta, hol van az elrabolt lány holtteste – tekintve, hogy ezt egyedül csak ő tudhatta, innen kezdve a világ egyetlen nyomozati bírója sem engedte volna ki őt az utcára, mert ha másért nem, hát zsarolásért lehetett volna hűvösre tenni. (Az óvadékot ne nézzük ki belőle.) A következő logikai bukfenc az, hogy Skorpió összevereti magát, mert Callahanra akarja húzni a vizes lepedőt és amiatt fennhangon nyavalyog a sajtónak. A testület pedig hisz neki, pedig senkinek semmi bizonyítéka nincs a tett elkövetésére, a film kihagyja azt a felmentő mozzanatot is, hogy Skorpió és Callahan megpróbálják tisztázni legalább az elkövetés és az alibi mibenlétét. Az meg teljesen érthetetlen, hogy mi a fenének kell Skorpiónak eltérítenie egy buszt, amikor ezzel maga írja alá a halálos ítéletét, tekintettel arra, hogy ez már akkor sem volt egy életbiztosítás.

A sztori végtelen együgyűségét még akciójelenetek sem nagyon tarkítják, mivel Callahan ugyan megakadályoz egy bankrablást, megkéseli Skorpiót, aztán meg ráveti magát a buszra, de egyik sem több pár percnél, továbbá mind ötlettelenek és látványtalanok. Ha legalább egy tisztes autós üldözés lenne…! Vagy valami jó képenverés és hasonlók, de nem, ezek csak a sorozat későbbi részeiben kezdtek elburjánozni. Viszont a sorozat következetesen megtartotta azt a bevezetést, hogy a felügyelőnek egy olyan meredek akcióban kell bizonyítania, amelynek semmi köze a későbbi történethez. Ezzel csak jelezni akarta azt, hogy Callahan nem a mi kedvünkért produkálja itt most magát – ő mindig ilyen. Egy idő után persze ez is elcsépelt ötlet lett, gyakorlatilag ma már szinte mindig komolyabb zsarufilm így kezdődik.

A fényképezés nyugodtan eredetietlen, egyetlen ötletes beállítást sikerült találnia Bruce Surtees operatőrnek, amikor a végén az autópályán száguldó busz fölé magasodik a westernfelállásban várakozó Callahan. A mordálya viszont mindent visz, az már önmagában is a második főszereplőjévé vált a sorozatnak, imádták is az amerikaiak, vették, mint a cukrot. Aki még megemlítendő, az persze Lalo Schifrin, aki sajátságosan viharzó zenéjével megint hozta a formáját, az más kérdés, hogy félgőzzel dolgozott, mivel nem ajándékozta meg a világot egy igazi Callahan-indulóval.

A filmben a fegyver és Skorpió mellett azonban életteli mellékszereplők sincsenek, ez hiányosság, amely később már kiküszöbölésre került. Callahan társa gyorsan kiszáll a buliból (elmegy tanárnak), a rendőrkapitány és a polgármester néhány feszült hangulatú snitt erejéig vonulnak be a történetbe, Callahannak így senkivel nincs emberi kapcsolata a társadalomban, csak annak a feladatának él, hogy rendet tegyen, az meg neki egyedül is megy.  

És itt van a lényeg. Ez már nagyon tetszett az embereknek.

A ’70-es évek elején az amerikai társadalom rossz lelkiállapotba került. A vietnámi háború pokoli és kilátástalan hadügyi nyüglődéssé fajult, a hippi- , nő- és polgárjogi mozgalmak pedig felforgatták a megszokott világrendet, így aztán a kis- és középpolgárság morális pánikba került. (Ld. erre nézve a legzseniálisabb korleletet: az Elszakadást Milos Formantól, amelyet épp a Piszkos Harry évében, azaz 1971. március 28-án mutattak be.) Később aztán még durvább dolgok következtek: a Watergate-botrány, majd az első olajválság. A társadalom a zavartság és reményvesztettség, kiábrándultság és düh béklyói közé került, így aztán nagyon is megfelelt neki egy olyan hős, aki a vacakolás helyett „odacsap”. Ha már nekik nem megy.

Eközben észre sem vették, hogy az ostoba és közepesen kivitelezett filmecske még csak nem is azáltal vált oly nagyhírűvé, hogy Clint Eastwood valami rikító színészi játékkal ragadta volna meg a nézők figyelmét – viszont a kollektív tudatot, vagy inkább felejtést annál inkább. Ez utóbbi szerint ugyanis Piszkos Harry egy elvadult, öntörvényű alak, maga a „nyers igazság”, csakhogy ez a filmre pillantva egyszerűen nem igaz, hiszen a főhős nem kerül összeütközésbe a törvénnyel, legfeljebb súrolja a jogtalanság határát, azt meg már Humprey Bogart is megcselekedé az antiidőkben. [Megjegyzendő, hogy Piszkos Harry alakja egyszer már előkerült: Steve McQueen alakított egy hasonló zsarut a Bullitt (magyarul: A san franciscói zsaru) c. filmben 1968-ban.]. Aki igazán durva volt, az Doyle nyomozó A francia kapcsolatban (szintén 1971!). Lehet, hogy a tömegek keverik még ma is Gene Hackman-nel Clint Eastwoodot? Mindegy. A későbbi sorozatrészek erre a hitre mindig célzatosan rátettek egy lapáttal, de nem általuk alakult ki Piszkos Harry mítosza, hanem az első résszel.

Akiket Piszkos Harry levadászott a sorozatban, azok voltak az igazi dühöngők – csak rájuk, mert nem ők a főszereplők, senki sem emlékszik, hála a karakterek árnyalatlanságának. Így aztán Piszkos Harry lett már a ’70-es években is a törő-zúzó igazságosztó egy éppen olyan rögeszmés tudatmódosulás által, mint ahogy a többség szerint XIV. Lajos volt az állam, Néró Róma égése közben lantot pengetett, Raszputyin a cárnő szeretője volt, Eva Braun meg zsidó.

A film a nagy hatást egy másik mozzanattal is bebiztosította magának: vele ugyanis a Vadnyugattal modernizált film noir bevonult San Francisco utcáira. Callahan figurája ugyanis a maga szikárságában is olyan jól felépített volt, hogy ez adta aztán erejét megannyi – mára már kínosan elcsépelt - utánzatának. Ismerősek az alábbi jellemvonások?

Callahan magányos férfi, akinek meghalt a felesége, családja nincs, a lakását nem látjuk, üres életét kitöltendő csak a munkájának él, ráadásul mindig rém kellemetlen ügyeket kap, ezért „piszkos”. (A jelző tehát nem a testi állapotára és nem is a morális színvonalára utal, mint ahogy azt a cím alapján feltételezni lehet.)  Nő nincs is az életében, mert hát kinek kell egy ilyen alak? Később a többi másolatban ehhez csatlakozott a pia és az öngyűlölet, esetleg az öngyilkossági késztetések és a testi ápolatlanság is, meg az, hogy a főhős folyton belerohan a golyózáporba, és mindenféle mocsadékkal tart fenn gyümölcsöző kapcsolatot, csak éppen szüreteléskor néha verni kell a tagot, hogy kinyivákolja a bűn helyét és idejét, ahol aztán le lehet csapni a drogokra, a fegyverekre és a kínai bevándorlókra.

Callahan nem akar társat magának, mivel nem szereti a változatosságot és hidegrázást kap attól, hogy egy újoncot a nyakába varrjanak. Ismerős? De itt még annyiban korlátolt a dolog, hogy nincs közöttük konfliktus.

Callahan tiszteletlen a feljebbvalóival, nem érdeklik a sajtóban róla megjelenő cikkek, és alapjában véve tesz mások véleményére. Megjelenik a polgármester is, az örök megalkuvás öltönyös jelképe, aki egy bizonytalan ellenálló, mert ugyan le akarja szerelni a bűnt, de el is akarja tussolni azt, bár itt még legalább nem jönnek a választások. Később ebből már nyílt pártszakadások lettek, mert a felettesei értetlenségétől elfáradt rendőr már nemcsak finoman ellentmond, hanem leugatja a főnökeit, káromkodik, megvádolja a polgármestert tutyimutyisággal és enyves kezére is tesz burkolt megjegyzéseket, majd – miután mindenkivel megutáltatta magát - látványosan csapja oda a jelvényét, bár ez ritkábban kerül elő, az esetek többségében ugyanis folyton elveszik tőle. („Add le a fegyveredet és a jelvényt, Jack, az ügyet felsőbb utasításra Nickék veszik át”. Nick és társa két hamburger között gúnyosan röhög a dermedten álló hősön és célzásokat tesznek a nemi aktivitásának hiányára vagy irányultságára. A főhős megvető arccal kiporzik az irodából és mond valami durvát. Új snitt: egy bárban borong.)

Callahan utálja a formaságot, nem ért a joghoz és nem érdekli az aktákkal való molyolás. Ez a filmben ugyan nem kap egyetlen képkockát sem, de utódainál ez halmozottan jelentkezik: látványos undorral gubbasztanak hajnalig a jelentések fölött, aminek olvastán aztán mindig viharfelhők lepik el a főnöki irodát. Ezért is lett egy idő után a magánnyomozó az, aki a helyére lépett: az aztán olyan szemétdombot tart fenn, amilyet csak akar.

Callahant egy cél mozgatja: elkapni a bűnöst, de minél gyorsabban. Itt még kifejezetten úri lényként végzi a feladatát, sehol semmi indokolatlan durvulás, később ez fokozódni fog, törnek a bejárati ajtók, szakadnak a gépkocsik, recsegnek az állkapcsok, repülnek a fogak, az ellenállók pedig reggel fejjel lefelé ébrednek a kukákban.

Callahannak van stílusa. Nem sok, mert mindig ugyanazt a szöveget nyomja le a mordállyal a kezében, de azt következetesen teszi, mint ahogy Samuel L. Jackson a Ponyvaregényben. (Aki innen – is – van kimásolva.) A magyar fordítás különben szellemesebb, mint az amerikai eredeti. Ezt a Callahan-sorozat továbbra is megtartotta, de a másolatoknál a stílus kifinomultsága már a végtelen forgatókönyvírói agyalgások terméke lett, amelyekben a főszereplőnek állandóan keménynek, de ugyanakkor cinikusnak, humorosnak és végtelenül szellemesnek kellett lennie, meg persze illendő lett, hogy egy patron minimum kétszer durranjon.  

És végül: Callahan tulajdonképpen nem tudja, hogy mit kezdjen a világgal. A része, de mégis kívülálló, szabályok szerint él, de ezeket legszívesebben áthágná a gyorsabb megoldások kedvéért. Itt a rendezői fantázia még csak annyira futotta, hogy a végén Callahan a Délidő mintájára leszedi a jelvényét, megvető tekintettel nézi, aztán a tóba dobja. Merthogy szerinte cserbenhagyta őt a rendőrség, mert elkobozták tőle az ügyet. Az utángyártásokban aztán a rendőr mindig – ha nem is ilye látványosan - viseli el a sorsát: elege van, mert senki nem érti meg őt, holott az ő kezében van a Bölcsek Köve.

A történet bizonyos elemei is aztán folyton visszaköszönnek még a mai napig: versenyfutás az idővel, ahol az őrült, de tervszerűen spekuláló bűnöző a fél városon áthajszolja a rendőrséget stopperórával a kezében; félúton elkapják, aztán folyton szabadlábra helyezik, mert valaki nem a megfelelő rublikába írta be a keresztnevét; a sajtó sáros cipővel ugrál a rendőrség szennyesén; aztán a végén már csak ketten maradnak, s bár nem kérdéses, hogy ki győz, a felügyelő – ha lehet – még morcosabbá válik ahhoz képest, mint ahogy elkezdte az ügyet. Ami erős fejlődést mutatott, az a gonosz oldal lett, mivel Piszkos Harrynek itt még csak egy jelentéktelen kinézetű félőrülttel kell megküzdenie – egy szőke sátánnal - , a gonoszság Goya ecsetjére való kidolgozása még a jövő méhében rejlett. (Kis apróság a filmhez: Robinson a való életben egy kellemes, szelíd, fegyverutáló ember volt, azért vetették be ebbe a szerepbe, mivel  rendező szerint csak egy normális képes hihetően eljátszani egy őrültet.)

A film életerejét tehát az adja meg, hogy jó helyen és időben keletkezett, aztán a kollektív emlékezet felruházta a főszereplőt már a legelső rész által valamivel, ami eredetileg nem volt benne, de bele akartak látni, utána meg önfeledten másolni és fejleszteni kezdte ezt a karaktert a filmipar. Ha ma gyártanák le, egyenesen dvd-re menne, de akkor is csak a 300 Ft-os tasakokban végezné. A Piszkos Harry-sorozat többi része pedig elég egyeletlen színvonalú volt, a következő fejezet – A Magnum ereje (1973) – pl. művészileg egy kiérleltebb darab volt, de szellemiségét tekintve kész visszalépés a kiindulóponthoz képest. Ott ui. Harry inkább csak Harry volt, de sokkal kevésbé piszkos. Igaz, más is volt a történelmi háttere. (Folyt.köv.)


Kulcsszavak: Clint Eastwood

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés