Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 28.
Szerelem és halál (Love and Death - 1975)
Szerelem és halál (Love and Death - 1975)

Woody Allen nagy kedvelője a klasszikus orosz irodalomnak, ehhez képest nem sokat merített belőle, hiszen nem a létszemléleti önmarcangolás az alapkaraktere. Ami ebből megjelenik a Szerelem és halál c. opusában – a Woody-világ torzabb idiótáinak archaizáló tárházában – , még az sem illethető olyan névvel, hogy „filozófia”, mivel Borisz (Woody Allen) és Szonyja (Diane Keaton) ugyan folyton metafizikai síkokba rakétázó erkölcsi kérdésekről feleselnek egymással, de ezeket senki sem veszi komolyan, ők maguk sem, tekintettel arra, hogy Borisz gyáva és balfék, Szonyja meg lelket próbál belé verni, s mindketten az elménckedéssel akarnak önigazolást szerezni a másik előtt. Boriszból aztán a hadsereg sarkcsillaga lesz, mert a cári legkétbalkezesebb újoncaként leterít egy egész francia tábornoki kart, de amikor a megérdemelt falusi nyugalom után kiderül, hogy a következő projekt Napóleon meggyilkolása lenne, Borisz átértékeli a dolgokat, és most már tényleg legszívesebben Szibériáig futna. Azonban nem tud mit kezdeni hősies özvegyjelöltjének a nyomásával és végül kinyíratja magát a kivégzőosztaggal, amelynek következtében rájön arra, hogy a halál kész röhej, mint ahogy Isten angyala is az, aki hülyeségeket beszélt…

A film fittyet hány a földrajznak, a szereplők hol Minszkben vannak, hol Pétervárott jelennek meg, de ha már itt tartunk: a film egy részét nálunk forgatták, tételesen Budapesten, úgyhogy nekünk legalább pénzt hozott. A falon fénykép lóg (1812-ben…), sokan jót nevetgélnek azon is, hogy egy néger lesz Borisz kiképzőtisztje, de kár ezen röhörészni, mert volt ilyen, Puskin dédapja egy kameruni rabszolga volt, aki olyan jól asszimilálódott a sztyeppei viszonyokhoz, hogy tábornokként és Tallin kormányzójaként fejezte be az életét. (Ezért is van az, hogy a filmben egyetlen néger van – tekintettel arra, hogy többről nem tudunk az orosz hadseregben.) A humor nagy részét leginkább a már jelzett álfilozófiai kardoskodások jelentik, továbbá Borisz állandó gyávasága és az ezzel kapcsolatos moralizálásai, amelyeknek a végén mindig visszatér a földi élet kellemességeihez, s itt főleg az ellenség előli futás biztonságérzete kap főszerepet.

A zsibvásáron beszerzett poénputtony ugyan önmagában csak mérsékelt sikert aratott volna, ami mégis üdévé teszi a filmet, az nem más, mint a szépirodalmi utalások laza egyvelege. A film minden jelenete egy-egy klasszikus, visszatérő orosz irodalmi helyszínen, szituáción és érzelmen alapul: van tehát elnyomott, a lét nagy kérdésein rágódó vidéki földbirtokos (azaz Borisz), aki már gyermekkorától kezdve a közismert szláv bánattól hajtva nyomul rá a metafizikára, miközben sokkal prózaibb dolgokkal kell foglalkoznia, pl. az idióta apjával, barom, de életerős fivéreivel és persze a szerelemmel. Van emésztő vágy az elérhetetlen nő iránt, akit egy buta és gazdag halkereskedő vesz feleségül (Tatjána, ugyebár), akivel Szonyja boldogtalanul él (az orosz regényekben a nők vagy magányosak, vagy boldogtalanok), és spleenjében szeretőket tart. Majd jön a franciák elleni hadjárat, aztán az elmaradhatatlan kellék, a párbaj a város szegélyén, amelyben most kivételesen Borisz győz, aztán a jó, megszokott csehovi tespedés, majd 1812, ahol Borisz (Pierre Bezuhov tragikomikus árnyalakjaként) merényletre vetemedik. A végén Borisz és a pap Dosztojevszkij-regénycímekben beszélgetnek egymással, aztán pedig Borisz éppen úgy várja a kivégzését, mint ahogy az író tette ezt. Mivel viszont a történelemből tudjuk, hogy Napóleon összes merénylője lebukott, ezért Borisz tényleg a kivégzőosztag előtt végzi, ahol vidoran számítgatja az időt, hiszen Isten angyala (az orosz miszticizmus jelképe) a cellájában közölte vele, hogy az utolsó pillanatban megjön a kegyelmi végzés. De úgy látszik, elnézett valamit… A végén persze Woody Allen megint találkozik – mint megannyi filmjében – az elmúlással, de ezt itt most nagyon hányavetien dolgozza fel. Filmes utalás is van: előkerül a Patyomkin páncélos híres oroszlánmontázsa - csak a harmadik állat már nem ágaskodik olyan nagyon.

Persze a műnek nem az a lényege, hogy kinevessük a klasszikus, moralizáló orosz irodalmat, inkább megkedveltet minket vele. Mert akkor hogy is volt ezzel a Bezuhovval és Napóleonnal…?


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés