Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 27.
Jeanne d'Arc - Az orléansi szűz (The Messenger: The Story of Joan of Arc - 1999)
Jeanne d'Arc - Az orléansi szűz (The Messenger: The Story of Joan of Arc - 1999)

A ’90-es években Jeanne d’Arc-rögeszme tört ki néhány személyen Hollywoodban, akik aztán éveken át gyúrták a stúdiókat a kivitelezés elnyeréséért. Tételesen Kathryn Bigelow, Luc Besson és Ronald F. Maxwell volt a három vetélytárs, s mivel közülük Besson volt a legbefutottabb, ezért nyilvánvalóan ő győzött, amiben szerepe volt annak is, hogy rendezőnk francia, s hát ki tudna érzékenyebben nyúlni nemzete egyik emblematikus alakjához, ha nem ő?

Valószínűleg így gondolta Besson is, ezért aztán a beavatottak fölényességében félvállról vette az egészet, a szent szűz történetét túl nagyvonalúan kezelte, abból kitakarta a lényeget: a parasztlány rövid sorsában is izgató részletgazdagságot. Pedig lett volna mit a tényanyagból válogatnia, tekintettel arra, hogy Johannáé az egyik legprecízebben dokumentált peres eljárási anyag a történelemben, ráadásul a végén még szentté is avatta őt az az Egyház, amely pedig élen járt a boszorkánnyá torzításában. Ezért aztán a filmből annyit tudunk meg, hogy Jeanne (Milla Jovovich) átél gyermekkorában egy traumatikus élményt (megölik és megerőszakolják a nővérét – igen, ebben a sorrendben), majd lel egy kardot maga mellett a mezőn és valami belső erő azt súgja neki, hogy fel fogja menteni a megszállók alól a hazáját. (Megjegyzendő, hogy a mezőn talált kard sem volt új ötlet a történelemben, pl. Attila mindkét római birodalmat ezzel a misztikus mesével akarta meghódítani. Jeanne történetében különben a kard maga a továbbiakban semmiféle szerepet nem játszik, szóval ez nem egy Excalibur vagy egy Zulfikár.) Aztán egy perc alatt felserdül és behatol a maradványterületeken korona nélkül tengődő VII. Károly (John Malkovich) életébe, és küldetésében bízva harcra ösztökéli őt. Következik Orléans, amelyben személyes bátorsága által feltüzelve győz a sereg az ostromló angolok fölött, majd jő a koronázás Reimsben, aztán a fogság, egy kurta bevillanás a királyi udvarról, amelynek immár kényelmetlen a diplomácia kifinomultságok útjába álló páncélos lány, majd a per, amelyből annyit tudunk meg, hogy eretneksége férfiruha viselésében merült ki, és végül egy rövid csavar után a közismert máglyahalál. Kimarad tehát megannyi izgató mozzanat, mint például: mi miatt gyötrődött VII. Károly? (zabigyereknek nézték, nem királyi sarjnak); hogy jutott be hozzá Jeanne? (a valóságban hosszas könyörgés után, itt meg bevonul, mintha övé lenne a palota); miért hitt neki mindenki? (mint amiért Raszputyinnak is II. Miklós: mert egy csőd szélén támolygó államot már a csoda menthet meg, jó, ez benne van a filmben, de nincs kiszínezve); miként lett ő az Orléanst ostromló had spirituális vezére? (itt megint csak betoppan és már gördülékenyen övé a főszerep); hogy került a burgundiak fogságába s azok miért orroltak rá? (ez teljesen kimaradt a történetből); a perről meg nem is kell mit mondani, hiszen annyit tudunk meg, hogy furtonfurt kérdéseket tesznek fel neki, amelyekre az egyszerű eszével felelget úgy-ahogy, de nem látja át, hogy pontosan mi is történik vele.

Azazhogy: látja. Nemcsak ő, sajnos mi is. Besson az utolsó egyharmadban bevonultatja láthatatlan sötét kámzsában Dustin Hoffmant, aki Isten, a Sátán, a Halál vagy a Nemezis (a nem kívánt az épp aktuális olvasói világnézet függvényében törlendő). Ez az alak folyton azt igyekszik belesulykolni a megkínzott lányba, hogy fogalma sincs az igazságról, és főleg arról, hogy tévúton jár, ha azt hiszi, hogy ő a magánzó fantazmagóriái miatt Isten küldötte lenne. A film végéig nem derül ki – meg utána sem - , hogy ez a Jedi-lovag + bergmani Halál párosításából idekreált alak jó vagy rossz szellem-e, meg egyáltalán, mit is akar egzaktan jelképezni, ha ugyan akar valami külső-idegent és nem csak Jeanne rossz lelkiismeretét amiatt, hogy embert ölt, ill. öletett. Ami egyébként csak azért hiteltelen, mert ez addig egyáltalán nem zavarta a főszereplőt… Ráadásul komor kísérője hűvösen cinikus is, ami nem illik egy olyan helyzethez, ahol valaki épp nemzete legendáriumába akar (mert kénytelen) bevonulni, s ez idáig az égvilágon semmiféle kétsége nem volt földi pályafutásának célját illetően, hiszen kőkemény eszmei indítékokból - mint a monarchia támasza és a nemzet megmentője – lépett fel. Szóval: egy – hogy már a tárgynál maradjunk – halálgyengén kivitelezett hollywoodi kliséről van tehát szó, amellyel a rendező olcsón le akarta tudni a misztikumot és a belső lelki vívódást. Sikerült neki: olcsó lett és letudta.

Akárcsak a zenét, a produkció szégyenfoltját. Afféle nyúlós, zizegős, morgó, búgó, zörgő valami ez, amely folyton elmélyülést és megrendülést és mélységet akar sugallani, egyetlen gátja ennek az, hogy dallamai nincsenek, bármilyen erőlködést is fejtünk ki ennek észlelése érdekében. A legbántóbb az egészben az, hogy állandóan szól, s annyira kiszámítható, hogy az már fáj. Eric Serra ráadásul végül odáig mer fajulni, hogy egyszerűen indigón átmásolta magának a Carmina Burana legkommerszebb dallamait, de „tehetségére” elég annyit mondani, hogy Orff ugyan megadta neki a villahangot, de Serra még kopírozásban sem képes utolérni a mestert. Ráadásul a végterméknek az lett volna a funkciója, hogy emelje a drámaiságot, ehelyett ez lett annak a kizárólagos pótléka. Besson és Andrew Burkin forgatókönyvíró valószínűleg sosem járt perekre, ugyanis az utolsó zugivó pesti ügyvéd is veretesebb záróbeszédet hint szét ügyfele vélt igazsága mellett a 392. sz. tárgyalóteremben, mint itt Jeanne, a király, a burgundi herceg, vagy a bíróság tagjai, pedig itt nem egy tartási szerződés felbontásáról volt szó, hanem egy nemzet és egy ország sorsáról.

Az igénytelenség további támasza az, hogy mindenki egy nyelven beszél, ami az analfabéta Johannától veretes teljesítmény lehetett, mint ahogy az angoloktól is a francia nyelv laza, igényes káromkodásig elmélyülő alkalmazása (a félreértések kedvéért: akkor még nem ez volt a posta és a diplomácia lingua franca-ja). Habár az orléansi csatajelenetek mesteri és pergő kivitelezésűek, valami a vége felé megtörhetett a rendezőben, mert Párizs (különben sikertelen) ostromát már teljesen fapados célzattal hozta össze, amikor is a falak ellen törő bősz francia sereget néhány katona jelképezi, akik önfeledten rángatják vagy öt percen át a háttérben a kapu vasrostélyát. Amely – naná, hogy - nem nyílik ki, viszont a morc hadfiak körmére sem csapnak rá a túloldalon, pedig annak idején kissé nyersebb világ volt, a sötét középkor, ugyebár.

A pocsék zene, a bávatag dramaturgia és az elnagyolt történet szentháromsága által generált anyagi és szakmai bukáson még Milla Jovovich sem tudott segíteni, mert bár a hölgy kétségkívül jól nézett ki (a forgatás alatt épp válófélben volt rendezővel, mert a felesége volt, khm), de a színészi játéka mesterkélt és egysíkú: az ő Johannája egy komor, megszállott, idegileg túlfeszített alak, így aztán Jovovichnak az állandóan aggályos, értetlen és felháborodott arcon kívül sokat nem kellett hozzátennie ehhez a karakterhez. Ám ez végső soron mellékes is: mert elegendő csak megnézni bármely képet, amelyet évszázadok alatt festettek és metszettek róla a legnagyobbak: mozdulatlanul is több azokban ő, mint itt Jovovich mozgékonyan két és fél órán át. Ja, és akkor még nem beszéltünk Honeggerről…


Kulcsszavak: Luc Besson

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés