2010. 07. 23.
Belső terek (Interiors - 1978)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Vannak leküzdhetetlen álmok: ilyen Woody Allennél az, hogy Bergman (is) legyen belőle. Két nagy sikere – az Annie Hall és a Manhattan – között tehát nekidurálta magát, hogy gyakorlatba ültesse át a svéd mester technikája iránti rajongását. Ennek üres és pozőrös produktuma lett a Belső terek, ez a tisztes kudarc, amelyet csak a rendező neve és elnézhető lelkesedése mentett meg a teljes feledéstől.

A kellékek amúgy mind a helyükön vannak: a kamera vigyázzba meredve figyeli az eseményeket, csak néha veszi a bátorságot, hogy gyengéd oldalazó mozgásokat végezzen; a történet szinte kizárólag szobabelsőkben játszódik, a szereplők minimalista díszletek között, afféle korabeli IKEA-dizájnba helyezve végzik a dolgukat egy zene és háttérzaj nélküli steril világban; ők pedig mind jólszituált értelmiségi úriemberek és úrihölgyek, akiknek civilizált mivoltát persze mindenféle érzelmi kisiklások teszik próbára.

A film azonban itt bukik el – Bergman kegyetlenségét már az addig oly vidám és szórakoztató rendező nem merte felvállalni. Bergmannál előbb-utóbb mindig eldurvulnak a viszonyok, hisztériás kiborulások, emberölési kísérletek és zokogó fojtogatások törnek be az addig kiegyensúlyozottsági állapotban lebegő ellentétek közé, a pusztulás szelleme süvíti át a filmjeinek utolsó harmadát, hogy aztán az ellentétek elnyugodjanak – általában nem épp a legoptimistább módon, hanem a változatlanság és megváltoztathatatlanság hideg, lemondó demonstrálásában.  Woody azonban ezt már nem merte felvállalni – megelégedett a konfliktusok megcsillogtatásával, de aztán adós maradt azzal, hogy a szereplők lemészárolják egymást. Családi mozit csinált, nem drámát, lakkozott karaktereket teremtett, nem pedig bűnösöket és áldozatokat. Így aztán persze, hogy elmaradt a katarzis.

Arthur (E. G. Marshall) a film elején arról vall, hogy lakberendező feleségének köszönhet mindent az életben, ő csinált belőle még ügyvédet is; de most már elege van a nő maximalizáló, steril szemléletéből, amellyel az általa berendezett tereken kívül élettelenné változtatta még a családja életét is. A három lány – józanul feltételezve: ennek is köszönhetően – nem találja igazán a helyét az életben. Renata (Diane Keaton) ugyan egy futtatott költőnő, aki azonban nem sokat ad a saját verseire, újfajta élményként halálfélelem is gyötri, ráadásul a férje egy bukott író, aki emiatt folyton látványosan sajnáltatja magát; Joey (Mary Bert Hurt) sokoldalú, művészi érzékenységű nő, aki egyszerre ért mindenhez és épp ezért semmihez sem, s végül reklámszövegek írójaként végzi; Flyn (Kristin Griffith) meg ócska tévéfilmek sztárocskája. A megunt Eve (Geraldine Page) helyett egy sokkal egyszerűbb lélek hódítja meg Arthur öreg szívét: Pearl (Maureen Stepleton), a kétszeres özvegy, aki kártyatrükköket tud, harsányan táncol, eteti a férjét és láthatólag totál nem érdekli, hogy van az eldobott feleséggel, meg hogy a lányoknak mi róla a véleménye. Eve öngyilkos lesz Arthur távozása után, majd amikor visszahozzák őt az életbe, az esküvő után még egyszer megteszi ezt, amelynek kivitelezését akár álomjelenetnek, akár valóságnak is lehet tekinteni: belegyalogol és belevész a tengerbe, Bergman kedvencébe, oda, ahol a Halál is annak idején sakkpartiba kezdett a Lovaggal. Temetés - aztán megy minden tovább a maga útján.

A film története tényleg összesen ennyiben merül ki, s a rendezés mintha csak esküt tett volna arra, hogy kerülni fogja a nagy összeütközéseket, így hát ilyenek itt nincsenek is. Az idegileg amúgy is kissé túlfeszült, magával tökéletesen elégedetlen Joey látványosan megviselt lesz az apja döntése miatt, de ezzel egyedül marad, mert Renata rosszkedvűen beletörődik a helyzetbe, ugyanakkor Flyn gyakorlatilag nem játszik szerepet a történetben, ha kihagyjuk belőle, sem jobbá, sem rosszabbá nem lett volna a végeredmény: összesen annyi funkciója volt, hogy Renata férje meg akarta őt erőszakolni, de nem csoda, hogy értelmiségi körökben járunk: még egy káromkodós durvulást sem mert itt prezentálni a rendezés. Eve a megértés hiánya miatt az egész filmben kitartóan szenved, de tisztázó beszélgetés közte, a férje és a lányai között nem megy végbe, csak mondattöredékekig jutnak, aztán véget ér a dolog. A párbeszédek fuldoklanak az értetlenkedések és a sértettségek paneljei közt, amelyeknek nincs folytatása. Eldobott témák vázlatai hevernek mindenütt, de sehol egy végigvitt érzelmi vagy értelmi szál, hacsak Joey következetesen fuldokló sértődöttségét nem vesszük annak. Bergman irányítani tudja a dolgokat, itt viszont azok csak úgy megtörténnek, cél és öntudat nélkül, minden jelenet után megannyi kérdőjelet hagyva maguk után, amelyekre aztán a rendezés elfelejt válaszolni. Így a film is csak úgy megtörténik, de hogy mi végre? Ezt még talán Woody Allen sem tudta. Nem csoda, hogy maga is kudarcnak tartotta a végeredményt, amely csak azért hozta vissza az árát, mert épp ez előtt kapta meg a rendező az Oscar-díjat. Lám, mire jó a hírnév!


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés