Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 11.
Mary Poppins (1964)
Mary Poppins (1964)

A Mary Poppins még a klasszikus musicalek fénykorában készült olyan megfilmesített darabok társaságában, mint a West Side Story (1961), A muzsika hangjai (1965), az Oliver! (1968), a Hello Dolly! (1969),. Nagy korszak volt, de aztán a ’70-es évek elejére - a Kabaré (1972) bemutatásával – ezeknek a dzsessz- és swingalapú dalműveknek vége lett, ráadásuzl évtizedeket kellett várni, amíg a műfaj az Oscar-díj közelébe merészkedhetett (a Chicago tette ezt 2003-ban). Csak éppen a Mary Poppinsban az a többihez mérten a különbség, hogy ezt már eleve filmre és nem színpadra írták: amikor a Disney majd három évtizedes harc után végre megvehette Pamela Travers gyermekkönyv-sorozatának a megfilmesítési jogait (1938 óta küzdöttek ezért), azonnal zeneszerzőket fogadtak a megmusicalesítéshez, amely aztán olyan jól sikerült, hogy a színpadi változatot is csak 2006-ban mutatták be.

A film a maga kedves, elvarázsolt hangulatával azonban kissé túl van értékelve a köztudatban. Tény, hogy kellemes szórakozás, leköti az embert a sok kis mesés fordulat és minden jó, ha jó a vége, meg ráadásul öt Oscart is elvitt, de túlzásokba nem szabad merülni a dicséretében. A részleteket tekintve ugyanis egyeletlen a színvonala.

A gyermekkönyv-sorozatban szereplő kalandocskákból a forgatókönyv hármat csippentett ki: egy Alice Csodaországban-szerű történetet, amelyet rajzfilmfigurákkal is megtetézett; aztán egy félig valóságos mesedélutánt, és végül egy táncjelenetet. A három epizód között azonban semmiféle kapcsolat nincs, akár fel is lehetett volna cserélni őket, az összekötés mindösszesen annyiból áll, hogy négy szereplő mindig jelen van bennük: Mary Poppins (Julie Andrews), a varázslatos nevelőnő, Bert (Dick Van Dyke), a csavargó/munkás, Mary régi barátja, és a két megnevelendő gyermek, a Banks-testvérek, akiket a két felnőtt mindig elkápráztat valamivel. Ugyanakkor ezek csak igen áttételesen vonhatóak összefüggésbe a történet pozitív végkifejletével, vagyis azzal, hogy az addig karótnyelt Mr. Banks (David Tomlinson) a kirúgása után végre foglalkozni kezd a gyerekeivel, mivel rájön arra, hogy nemcsak a munka és a fegyelem az élet értelme, hanem a játékosság és a nevetni tudás is. Ezt ugyanis az érte el nála, hogy a fia nem hajlandó két pennyt adni bankszámlára a bank rablószerű elnökének, mivel azt egy galambeledelt árusító öregasszonynak szánta, és így kitörő botrány levét persze a nevelhetetlen gyermek apja issza meg. A történetnek tehát nincs egy terhelhető íve, ennek következtében egymástól elszigetelt ötletekből áll össze az egész.

Két Oscart kapott a Sherman-testvérek dallamvilága, teljesen megérdemelten, bár azért nem ez a legerősebb a mezőnyben. A legtöbb musicalnak ui. az a sajátossága, hogy szinte minden dala klasszikussá vált, legfeljebb egy-két közepes minőség szokott csak becsúszni a slágerek közé. Itt más az arány: a film zene anyagának nagy részét Bert belépőjének hétszer előadott változata tölti ki, meg a Spoon Full of Sugar c., szintén többször előadott betétdal – a többi, bár kellemes, de rövid és feledhető, e tekintetben fájó, hogy épp Van Dyke nagyjelenetének, a táncshow-nak a zenei anyaga a leggyengébb: fantáziátlan és nehézkes, hiába a sok rikoltozó hangszer. A legjobb betétdalnak megválasztott Supercalifragilisticexpialidocious gyermetegen ugrabugráló nótáját viszont azóta is stabilan fütyörészik világszerte, általában azt sem tudva, hogy honnan van ez a kis dilinyós dallam.

Aztán meg itt van Julie Andrew és Dick Van Dyke párosa: hogy miért az első kapott Oscart a legjobb főszerepért és miért nem a másik, titok. Ezt már csak maga a mű felépítése sem indokolja, elegendő arra utalni, hogy az (a főcímektől eltekintve) Berttel kezdődik és vele végződik. Mary és Bert között plátói barátság van, a nemiségen alapuló vonzalom célzatosan mellőztetett, így viszont mindketten magánszámokat adnak elő, néhány kurta jelenettől eltekintve meg sem érintik egymást, ami kiaknázatlanul hagyta a kettősükben rejlő lehetőségeket. Ráadásul következetes hangsúlyeltolódás van Bert irányában: az első jelenetben Mary Poppins viszi a prímet, a másodikban már egyenrangúak, a harmadikban pedig Bert és az ő kéményseprői a főszereplők. Ráadásul Andrews egyféle arckifejezéssel játszik (kissé fölényesen mosolyog), ellenben Van Dyke boldogan végigbohóckodja az egész filmet, a sztori egyharmada után pedig teljesen átveszi a jókedv irányítását, emellett pedig még az alakjait is változtatja, hiszen utcai zenész, festő, ficsúr és kéményseprő is egyben, mi több, ő játssza el a bank vén igazgatóját is, tud továbbá olyan dolgokat, amelyeket Mary Poppins nem: sírni, morfondírozni, kacagni és eszetlenkedni.

A koreográfia sem teljesített tökéletesen, mert az Bert kéményseprős számától eltekintve nem valami agyonbonyolított, a film első szekvenciájában szereplő rajzfilmfigurák pedig nem pótolhatták a tánckar hiányát. A díszletekről látszik, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, az 1910-es London kulisszája az egész, bár persze ezzel a művel kapcsolatban minden elvárás volt, csak a realizmus nem. (Az eredeti mű az 1930-es évek Londonjában játszódott, azért helyezték át ebbe a korszakba, hogy teljes legyen a „boldog békeidők” érzete.)

Robert Stevenson filmje megnyerte még a legjobb vágás és a legjobb vizuális effektek díját is, de nem ezért lett népszerű, hanem azért, mert teljesen ártalmatlan az egész, hiszen ebben (Mr. Banks kis munkaügyi kalandjától eltekintve) még csak konfliktusok sincsenek. Van viszont benne szín, ragyogás, szeleburdiság, bohókás zene, meg egyebek, amelyek egy jó gyermekmatinéhoz kellenek. Akiket persze a film után szükségszerű csalódás ér, amikor rájönnek, hogy az apjuk mégsem egy Mr. Banks, a kéményseprők nem táncolnak, Mary Poppins pedig nem azonos Márta nénivel.


Kulcsszavak: musical

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés