Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 02.
Delta Kommandó (The Delta Force - 1986)
Delta Kommandó (The Delta Force - 1986)

Chuck Norris egyedülálló jelensége ismét gondoskodott arról, hogy egy részleteiben még működőképes, drámai hatásokra törekvő filmből valami keserűen megvihogtató zsánerparódia legyen. Pedig hősünk karizmája – ami miatt hébe-hóba szeretjük is őt - most másodlagossá válik, hogy ti. mereven és bután néz, aztán lerúgja az ember fejét; ez itt most csak egyetlen jelenetben kap szerepet, bár megjegyzendő, hogy az tényleg profi munka: Chuck a film végén kb. két percen át veri hallgatag, monoton elszántsággal Abdult (Robert Forster), a negatív főhőst egy üres szobában, s ez a kis részlet fényorgonaként tör fel a film nagyzoló, de amúgy együgyű erőszakjelenetei közül. Chuck azonban sajnos halad a korral: most inkább egy vézna motorbiciklin repesztve rak rendet a polgárháborús Libanonban, amely készségre páncélöklöket szereltek. Chuck tehát bepörög a cangával a képbe, mereven megtekinti az áldozatait, aztán benyom egy bizgentyűt, majd a drámai hatás után új kalandokra tör. A dologban az a legszebb, hogy a rakétavetőknek nincs irányzéka, egyáltalán: semmiféle célzóberendezésük nincs, ennek a haditechnikai high-tech tökélynek az a specialitása, hogy Chuck, oppardon: Scott McCoy őrnagy megfelelően belehelyezkedik vele a környezetébe, aztán egy gombnyomással kiradírozza onnan a neki nem tetsző tájelemeket. Mellesleg hátrafelé is tud vele lőni, ami azt a kínos asszociációt hozza magával, hogy tulajdonképpen lefingja az ellenségeit.

Pedig a film valahol komolyan akarta magát venni, mert van egy vonulata, amely elmenne egy átlagosan jó dolgozatnak is: a repülőgép eltérítése és a túszok rikítóan antiszemita felhangokkal történő vegzálása egész tűrhető színvonalat hoz. Abdul és egzaltált munkatársai ugyanis eltérítenek egy gépet, amelyen helyet foglalta az egész hollywoodi B-vonal öregedő sztárkészlete, mint pl. Martin Balsam vagy George Kennedy, majd akkurátus, náci szöszmötöléssel elkezdik kiválogatni a zsidókat, vagy azokat, akikről ezt sejtik. Habár végül is a túszok néhány rúgás és pofon árán megússzák a dolgot (kivéve egy kiskatonát), a feszültségteremtés kielégítően működik a két oldal között, ráadásul a történetnek még valóságalapja is volt, ld. az Achille Lauro 1985-ös esetét, amikor is tényleg kiválasztottak a palesztin terroristák egy zsidó tolószékes nyugdíjast a tömegből, csak őt le is lőtték. Mellesleg Abu Abbas, a merénylet szervezője és így Leon Klinghoffer gyilkosa pontosan úgy nézett ki, mint a filmbeli Abdul. A történet tehát még történelmi háttérrel is rendelkezik, és ezt Menahem Golan rendező helyesen ki is aknázza. A zsidóság túlsúlyos szerepeltetése pedig annak volt köszönhető, hogy a rendező maga is izraeli polgár volt, meg még most is az.

A film többi részéről, vagyis magáról a Lee Marvin által vezetett Delta Kommandóról aztán vagy rosszat, vagy semmit. Az akciójelenetek elnagyoltak, rövidek, szellemtelenek és még csak nem is látványosak, hiába a sok golyószaggatta nagytotál, ráadásul ezekre a történet végéig várhatunk, addig csak a túszdráma klausztrofób feszültsége tartja a hátán a dramaturgiát, a szakasz arctalan tagjai leginkább csak elszántan nyargalnak a rosszfiúk nyomában. De még mindezzel sem lenne igazán semmi gond, ha a rendező tényleg arra törekedett volna, hogy ne akarjon mindenáron egy „sztárt” bevezetni a történetbe, aki a végén egyszemélyes hadseregként feloldja a konfliktust: ez rossz ötlet volt, mert Chuck, a húzónév így rövid úton sikerrel röhögteti ki magát és az egész történetet.  Pedig odáig még ő is egy jutalomfalat volt, leginkább azért, mert semmi különöset nem csinált, csak hallgatagon tette a dolgát a többi katona között és lenyomott egy autós üldözést. Hát mit is mondhatnánk erre? Fejétől bűzlik a hal.

 



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés