Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 07. 01.
Aki legyőzte Al Caponét (The Untouchables - 1987)
Aki legyőzte Al Caponét (The Untouchables - 1987)

No, szegély Al Capone, ő sem hitte volna, hogy egyszer egy ilyen sótlan produkciónak lesz az alanya! Pedig aztán nála könyörtelenebb gyilkost nem sokat termelt ki a gengsztertörténelem, pl. igaz a filmnek az a jelenete, hogy mikoron is elégedetlen volt egynémely munkatársával, szétverte a fejüket a díszvacsorán egy baseball-ütővel, mint ahogy nem feszélyezte a nyilvánosság akkor sem, ha üzleti célú dorgálásként össze kellett vernie egy közéleti személyiséget egy középület lépcsőjén a rendőrség asszisztálása mellett (a valóságban egy mikrováros polgármesterét). Al Capone nehézfiú volt, a szó minden értelmében, akit végül az az apróság buktatott le, hogy önteltségében egy dologra nem figyelt oda: a saját közteherviselésére, vagyis annak hiányára, mivel a sorozatgyilkosságok és a nagyívű szeszcsempészet helyett egy szimpla adócsalás miatt jutott a börtönbe, ahol aztán pár év alatt teljesen elbutult és végül élőhalottként vonszolták ki magát onnan 39 évesen.  

Brian De Palma filmjéből ennél többet nem is tudunk meg Al Caponéről, akit a leborotvált fejű Robert De Niro alakít a szokásos, betegességet sugalló vigyormanírjaival: hébe-hóba előkerül és ilyenkor vagy nagyképű nyilatkozatokat oszt ki nevetgélve a piti zsurnalisztáknak, vagy durvul és üt/anyázik. Jelensége azonban a film legkevésbé átütő részét képezi, akárki lehetne ő, aki a tárgyi korszak szokásos bűneiben utazik, címke dolga az egész, bukása ezért éppen olyan érdektelen hidegséggel tölt el minket, mint az addigi szájtépése: a forgatókönyv vázlatpontokat adott a karakterének, aztán elfelejtette azokat összekötni, kifesteni pedig még inkább.

A leleplezésére kivezényelt Eliot Ness felügyelő (tényleg volt ilyen) alakítója a fiatal Kevin Costner, akit hasonlóképpen széles ecsetvonásokkal mázoltak a falra, csak éppen az ő személyiségénél súlyosbító tényező az, hogy ő tölti ki a film egészét. A szesztilalom szikár híve a felügyelő, aki mindig snájdigan, makacs és állhatatos faarccal üldözi a bűnt, maradék idejében pedig vágóképeket látunk arról, hogy mennyire szereti a családját. (Amely a flm felénél elmenekül a városból, hogy aztán negyedóra múlva megint ott legyen.) Hogy a segédjeként Jim Malone közrendőr szerepében csatarendbe állított Sean Connery miért kapott Oscar-díjat a legjobb mellékszereplő kategóriájában, az örök rejtély marad, nyilván az Akadémia megérezte, hogy még ez is jobb, mint egy életműdíj. Malone természetesen a nép hű és egyszerű fia, aki fiaként kezeli Nesst, az meg öccseként a vérdigóságából éppen kimosakodni vágyó George Stone ügynököt (Andy Garcia), egyszóval a hármas életét egyfajta családi komplexus szellete lengi át. A melléjük rendelt Oscar Wallace ügynök szerepében fellépő Charles Martin Smith legalább tényleg egy egyéniség, mivel percek alatt lényegül át szemüveges, mélynövésű könyvelőből precíz tömeggyilkossá, nem csoda, hogy ő lesz az első áldozat Al Capona feketelistáján. Ha ő nem lenne, a trió látványát reggelire felfalná az unalom, de nemcsak azért, mert sosem veszekednek, meg nem problémáznak erkölcsi kérdéseket, és senkiről lényegében semmit nem tudunk meg, hanem azért is, mert a filmmel kapcsolatban nulla eredetiségre kell felkészülni a cselekményszövést illetően. Persze, egy ilyen kilúgozott, teljesen esetleges Al Capone mellett ez nehezen is jönne össze.

Minden fordulat olyan, hogy ilyet már láttunk valahol. Lovasroham a kanadai határon, rá a hídra, ahol a rosszarcúak bizniszelnek - ezer és egy westernfilm hálás melléktémája a Rio  Grande-n; látványos leszámolás a háztetőkön, a gonosz bukásával; tárgyalótermi jelenetek a szokásos sustorgással és cetliadogatással, meg rohadt ügyvédekkel és cinikusan vigyorgó vádlottal; egy velejéig gonosz, fagyos tekintetű bérgyilkos fehér öltönyben [ez már a Különben dühbe jövünk (1974) c. opusban is közröhej tárgya volt), korrupt és elhízott rendőrfőnök, gyilkosság a kapitányság liftjében, megszívlelendő mondások az öreg rendőrtől és lelkes farokcsóválás (átvitt értelemben) a legfiatalabbtól, + ártatlan kislány, mint a Bűn áldozata és a síró anya, aki főhősünket rádöbbenti a cselekvési kényszerre stb.  Még Al Capone könyvelője is pont úgy néz ki, ahogy rémálmainkban egy könyvelőt el tudunk képzelni. A rájuk alapozott cselekmény amúgy sem valami eredeti, hiszen a főkönyv dönt el mindent, azt meg már a sztori egyharmadánál megszerzik, innentől kezdve a film maradék része öncélú pótcselekvések sorozatából áll, amelynek a vége csak-csak a tárgyalóterem lesz.

A film egyetlen értékelhető része a Patyomkin páncélos híres odesszai lépcsőjelenetének a feldolgozása a lefelé száguldó babakocsival, csak az a baj, hogy a megvalósítás  – mivel az egész elcsigázottan lelassított felvételekből áll – tulajdonképpen a bohózatát nyújtja a nagy orosz klasszikusnak, de még magának Brian De Palmának is, aki a filmjei végére egykor még tudott hatásos nagyjeleneteket illeszteni, itt azonban a jelek szerint úgy érezte, hogy a feszültség érzékeltetését a bávatag csigatempóval tudja kiaknázni igazán. Hát hiába: egyszer mindannyian megöregszünk.  



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés