Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 06. 28.
Rocky (1976)
Rocky (1976)

Chuck Wepner, New Jersey Állam nehézsúlyú – bár életvitelét tekintve kisstílű - boxbajnoka 1975-ben (egy kínos kudarcsorozat után) úgy érezte, hogy kirobbanó formában van: az elmúlt 11 mérkőzéséből 9-et megnyert, így idejét érezte annak, hogy elnémítsa azokat a hangokat, amelyek szerint belőle sosem lesz már nagymenő. Gondolt tehát egy merészet, és a világbajnoki öv elnyerése érdekében kihívta Muhammad Alit, az ökölvívás acélemberét. Aki nagylelkűen elfogadta ezt, már csak azért is, mert 1.500.000 dollárt adtak neki a mérkőzésért, míg Wepner összesen 100.000-re kapott ígérvényt. (Életében nem látott ennyi pénzt együtt.) A sajtó és a közönség önfeledten készült az eseményre, amelynek gyászos végkimenetelét illetően senki nem volt kétségben: Wepnert egyszerűen egy tragikomikus mitugrásznak tartották, aki a „bohóc vagyok, de bátor” elve alapján fogja pépesre veretni a fejét, az előrejelzések egyhangúan a harmadik menetre tették azt a megnyugtató pillanatot, amikor a néger óriás majd egy fölényes ököllendüléssel a padlóba trancsírozza az arcát. 1975. március 24-én aztán nemhogy a harmadik negyedben nem bukott a földre, hanem a kilencedikben ő küldte oda Alit, aki persze azonnal megrázta magát, de hiába: Wepner kitartott, a tizenötödik menetig bírta a harcot, akkor egy technikai KO-val leléptették. Egy biztos: nagy meglepetés volt a mérkőzés, érezte ezt Sylvester Stallone is, aki a tévé előtt izgulta végig az egészet. Rögtön meg is fogalmazódott benne az ötlet, hogy ebből filmet kellene csinálni. Nem csoda, hiszen Wepner személyében valahol magára ismert: ő is egy senki volt, aki nagyot álmodott, s a forgatókönyvvel Hollywood egyik Muhammad Aliját hívta ki – az United Artistsot.

Amely igen kedvezően fogadta az ajánlkozást, ráadásul mint kiderült, sokat nem is bukhatott a rajta, ugyanis kb. 1.000.000 dollárra saccolták a forgatási költséget. (Annyi is lett.) Habár a főszerepből mindenki ki akarta lökni, utálni és könyörögni Stallonét, ő csak ennek fejében volt hajlandó kiadni a kezéből a filmjogokat. A forgatást egy John G. Avildsen nevű kezdő rendezőre bízták, aki 1974-ben a Mentsük meg a tigrist! c. (ma már senki által nem nézett) filmjével az Oscar-jelölésig merészkedett.

Rocky Balboa-t (Stallone), a fillérekért nímandokkal verekedő philadelphiai ökölvívót nagy szerencse éri: a világbajnok, a nagy Apollo Creed (Carl Weathers) összes aktuális ellenfele kidőlt, neki viszont showra és pénzre van szüksége, ezért úgy dönt, hogy nagy kegyesen lehetőséget ad egy ismeretlen arcnak az 1976. január 1-jei, újévi bemelegítő mérkőzésre. A képeskönyvből éppen Rockyt választják ki neve és olasz származása miatt.

Mellesleg mindkettejük neve beszélő név. A „rocky” azt jelenti, hogy „sziklás”, Balboa meg egy lecsúszott spanyol konkvisztádor volt, aki a folyamatba tett büntető és polgári perei elől inkább elment Perut és Panamát felfedezni, aztán mégis kivégezték; ezért aztán nem teljesen pontos Apollo megérzése, hogy Rocky olasz származású, mert inkább spanyol. Apollót nem kell magyarázni (a művészetek istene a görög mitológiában), a „creed” viszont azt jelenti angolul, hogy „hiszekegy”. Ez is mutatja, hogy Apollo Creed szinte isteni magasságokban látja magát a nyomorult kis boxrajongóhoz képest, aki épp totális csődben van. 

Rocky azonban már a legelejétől kezdve nem pusztán pénzes heccnek veszi a dolgot, hanem komolyan készül rá, s a végén a lazának beharangozott boxpamfletből végül két profi vérben ázó ütközete lesz. Ha ennyiből állna a film, akkor sokat nem is kellene hozzátenni, hiszen a történet szögegyszerű, de hála a profi forgatókönyvnek (amelyet 3 nap alatt írt meg Sly), a dolog ennél színesebb és bonyolultabb.

A film első negyede Rockyval ismeret meg minket. A bevezető képsorokon éppen mérkőzésen van – Krisztus arcával indít a film, ebből tudjuk meg, hogy milyen helyeken kapja meg a győzelem után a maga nettó 44 dollár 11 centjét: egy volt templomban járunk, mellesleg ott virít a klub neve is: Resurrection A.C., vagyis Feltámadás Atlétikai Club. A kamera az akkoriban még igen élénken forgalmazott dokumentarista stílusban, a valós helyszíneken mutatja be Rockyt és környezetét: a mocskos és telefirkált külvárost, a lepusztult és szemtelen vagányokat, Rocky magányos és rendetlen lakását, amelyben – mint megtudjuk – még csótányok is vannak. Habár az egész miliő arra predesztinálná hősünket, hogy látványos kallódással üsse el az idejét az „aljas utcákon”, Rocky egy másodpercig sem tévelyeg vagy őgyeleg ebben a környezetben, hanem mindig csinál valami céltudatos dolgot: részint pénzbehajtással foglalkozik a helyi maffiózó kinyújtott kezeként, részint meg bénán udvarolni akar Adrian-nek (Talia Shire) az állatkereskedésben, amelynek sikerességét leginkább az a gát szabja meg, hogy Adrian félénk és szerencsétlen, aki 30 éves korára még férfival sem volt, hiába akarja őt Rocky karjába gyömöszölni iszákos bátyja, Paulie (Burt Young), aki viszont lassan beleőrül abba, hogy egész nap hússzállítmányokat kell kezelnie egy büdös hűtőházban. Ez az alak Rocky egyetlen társasága, ami persze a főhős lesújtó magányát is mutatja. Mi sem jelzi ezt jobban annál, hogy még egy rendes kocsmai jelenet sincs a filmben, vagy egy nő, akit felszedne éjszakára, az emberekkel csak köszönőviszonyban értekezik, és az arcára van írva, hogy lesújtó véleménye van itt mindenről és mindenkiről. Rocky bemutatása nagyba hasonlít a korai Belmondo-filmek vagányaihoz, még az öltözködése és a cigarettaviselése is erre a filmkorszakra utal.

A Rockyról bemutatott néhány életkép azonban nem a tehetetlenséget sugallja, és nem megy el az elveszettség irányában, hanem azt mutatja be, hogy a főhős tudna magával mit kezdeni, ha megfelelő lehetőségei lennének. Ezt azonban egyelőre még a tornaterem sem biztosítja számára, mivel a vén Mickey (Burgess Meredith) megelégeli védence középszerűségét és kipenderíti őt még a megszokott aluminiumszekrényéből is, a szemébe vágva a nagy igazságot: sosem lesz belőle senki sem, nincs benne elég akarat. Amikor pedig végül sikerül elráncigálnia egy esti sétára Adriant, egy egyszerű, de tisztességes férfi udvarlását nézhetjük végig, aki azonban már a legelején is tudja, hogy mit akar a nőtől és az estétől. Rocky tehát nem arra van kijelölve, hogy szétmálljon az élete, hiszen minden képsor azt mutatja, hogy van benne céltudatosság, tisztesség és nyugodt akarat, csak nincs esélye ezeket kihasználni nagy tettek beváltására, viszont következetesen nincs az életben semmiféle olyan rossz, amely miatt rossz útra tévedhetne. (Kivéve a cigaretta a kezében.) Ezért van az, hogy amikor a kihívás estéjén Mickey látogatást tesz nála, Rocky kidobja az öregembert és elkeseredetten üvölti neki ki az utcára, hogy miért most jutott eszébe foglalkozni vele, miért nem korábban? (Ez a tomboló monológ később a Rambo-ban köszön vissza, amelynek szintén ez a csúcsjelenete.) Aztán rögtön megtörik és végül Mickey után fut, hogy az ne hagyja őt magára: Rocky még a sértődöttségét és a büszkeségét is feláldozni azért, hogy vigye valamire az életben.

Apollo – a küszködő főhős ellenpontja – hozzá képest teljesen másodosztályú szerepet kap: egy magabiztos, önbizalomtól duzzadó, könnyed alak, aki a kezében tartja a világát, s abban fölényesen diktál mindenkinek. Ugyanakkor az ő jelleme sem megy el a szélsőséges irányba: nem modortalan vagy pökhendi, még a kiválasztottjáról sem mond megvetőeket. Kerüli a lekezelő fölényeskedést is, hiszen ő egyszerűen egy sikerember, aki öntudatosan és nyugodtan készül egy olyan eseményre, amelynek számára egyszerűen nincs tétje. Nem is tudunk ellenszenvezni vele, legfeljebb csak a szánkat húzzuk el a láttán azért, mert a mély, átérzett tisztelet viszont nincs meg benne a kisember iránt, aki kiáll vele. Megjelenése is ezt jelzi: a rendezés nem valami hatalmas, sötét tekintetű, kopasz barmot tett meg Apollonak, hanem egy intelligens tekintetű, finom vonású férfit, aki a főnök fölényével uralkodik a környezetén. A két főalak jelleme tehát nem hatol a szélsőségek irányában, üdvösen kiegyensúlyozottak maradnak, ezért még az sem fáj nekünk, hogy a mérkőzést nem Rocky nyeri meg.

Rocky tart Apollotól és felnéz rá, de mégis szembeszáll vele. A film azonban nem azt mutatja be, hogy ezt miként teszi – két rövid rész szól csak a felkészülés nehézségeiről, harsány zene mellett, amelyet szintén Oscarra jelöltek, továbbá finoman lecserélik a ruháját és a környezetét is, a film közepétől már nem cigarettázik és elegánsabb, házias pulóverre cseréli a ruháját, s most már őszintén mosolyogni is megtanul. Nem, Rockynál nem ez a lényeg, hanem az, hogy honnan kell neki megérkeznie a szorítóba: ezért kapunk panorámát a kisvilágáról. A csődbe tartó sorsok közül emelkedik ki valaki, aki hirtelen célt ad mindenkinek a környezetében: a nőnek, aki végre aggódhat valaki miatt, a barátjának, aki szponzoráltatni kezdi őt a húsfeldolgozóval és rászabadítja a tévét, az öreg edzőnek, aki végre felkészíthet valakit egy tétmérkőzésre és persze a környéknek, amely végre a saját fiának szoríthat a kocsmákban. Rocky szinte láthatatlanul emeli fel a környezetét és hoz értelmet mások életébe, s a végén a kötelek közt ezért nő ellenfele fölé: mert Apollonak, a lehengerlő, diadalmas erőnek semmi köze sincs már senkihez, ő már csak önmagát képviseli, Rockyban pedig még mások vágya és ereje is dolgozik.

Ezért nem lesz a végén a mérkőzés valami szimpla kis drukkolós mozi a főhős irányában: tudjuk, hogy Rocky mindvégig állni fogja a sarat (különben nem lenne értelme a történetnek), holott már az elején betörik az orrát (amit idáig senki nem tudott vele megtenni), s a végén ő meg Apollo bordáját töri el, mint ahogy tette azt a húsokkal a hűtőházban. De hogy győz-e, az már mellékes is, ez már Rockyt sem érdekli, amikor a végén Adriant hívja ordítva magához a szorítóban: teljesítette, amit vállalt, s most már ki akar iratkozni mindenből, most már nem érdekli semmi, csak minden férfi menedéke: a nő, a tisztaság, a törékenység és a szeretet, amely totális ellentétben áll az önmagát még e megszégyenítő esemény után is ünnepeltető Apollo diadalugrálásával. Apollo nem változik, magára marad, még mindig csak önmaga létezik a számára, Rocky világa viszont hirtelen kitágul, egyértelmű lesz, és áthatja valami megfoghatatlan gyengédség, amely a filmvégi harsány tömegjelenet élénk kontrasztjaként ragyog fel.

A két fő Oscart elvitt a film (teljesen megérdemelten) és a vágásért is kapott egyet (nem teljesen érthető módon), utána pedig még öt folytatást is megélt. Persze, kissé rossz szájízt ad a történet első részének a nyers valóság: Wepner is hiába élte túl Alit, többé ilyen esélye nem volt és elsüllyedt a tömegben, élete alkonyán pedig nekiállt Stallonével pereskedni, amit meg is nyert. Viszont legalább volt egy igazán jó estéje, amikor nagyot alakíthatott - a legtöbb embernek ennyi sosem adatik meg. És mindenki csak erre az egy estére fog emlékezni belőle, másra nem.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés