2010. 06. 26.
Thelma és Louise (Thelma & Louise - 1991)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
 

Mint ahogy minden valamirevaló egykori kultuszfilm, a Thelma és Louise is ma már több, mint közhelyszagú lett, hiszen bemutatása után úgy zuhogtak be a mozikba a férfias nőkről szóló darabok, mint a Sió-zsilipbe az angolnák. Jelenleg finoman szólva sem rendít meg senkit az a felállás, amelyben két nő fegyvert vesz a kezébe és egy road movie keretében feladja a leckét a férfivilágnak – függetlenül attól, hogy a való világban a erőszakos női bűnözés még mindig leginkább csak a csador alatt beindított pokolgépekben nyilvánul meg. Ami miatt a film mégis túllépett az útfilmek zsánerén, az csak annak volt köszönhető, hogy Ridley Scott ügyesen olyan attribútumokat szórt szét a történetben, amelyből kiviláglik nemcsak a két nő életének kibírhatatlansága, hanem az is, hogy képtelenek mit kezdeni a férfiak világának hirtelen végletekig fokozott könyörtelenségével, amelynek megélése helyett még a halálba száguldás is jobb megoldásnak tűnik.

A két címszereplő jellemgazdagságáról ugyanakkor nem lehet sokat mondani, bár itt nem is az a lényeg, hogy kik ők, hanem az, hogy miként gondolkodnak a világról a nők általában, ahhoz pedig nem kell fölösleges történetvezetési árnyalás a karakterekbe. Thelmáról (Geena Davis) tehát csak annyi derül ki, hogy Darryl, a férje (Christopher McDonald) – aki egy szőnyegkereskedés helyi igazgatója – négy évig járt vele, mielőtt  18 évesen összeházasodtak volna, gyermekük azonban nincs, mivel az úr még „éretlennek” tartja magát a nagy vállalkozáshoz, bár a film szerint Thelma már kb. 35 éves; azt sem tudjuk meg, hogy dolgozik-e, s ha nem, mit csinál a tetemes szabadidejében; a kamera még csak azzal sem törődik, hogy legalább a lakását bemutassa (egyedül a konyhában hagy neki mozgásteret) – ő csak egy pipotya kis háziasszony, aki boldogtalanul vergődik a primitív és zsarnoki Darryl karmaiban, aki mindig maga mellett akarja tudni őt, és igyekszik elmarni egyetlen barátnőjétől, Louise-tól (Susan Sarandon). Thelma tehát a film kezdetén csak Darryl függvényében értelmezhető személy, önmagában véve egyszerűen nem létezik. Darryl, az ellenpont a lényeg, neki aztán tényleg van karaktere: munkamániás, infantilis, folyton ordibál és baseballt néz, sörfőzdének nézi a házát, kiszolgáltatja magát és csalja a feleségét (péntekenként). Ez utóbbit abból sejthetjük meg, hogy miután Thelma elmenekül a hétvégi kirándulásra a barátnőjével, hajnalban, amikor felhívja Darrylt, még mindig sötét a lakás és mikróban ott van a neki kikészített étel. Thelma a film végéig nem képes levetkőzni a kislányos vonásait, naivitása és egyszerűsége még akkor is jelen van, amikor kirabol egy fűszerüzletet.

Luise-ról szintén nem tudunk meg sokat azon kívül, hogy keményebb fából faragták, mint Thelmát, edzettebb és racionálisabb a barátnőjénél. Azt azért igen, hogy valamikor egy kellemetlen kaland érte őt Texasban – valószínűleg megerőszakolták - , majd a végén Hal, a nyomozó (Harvey Keitel) egy megjegyzéséből derül ki, hogy Louise-t már többször is átverhették a férfiak. (A filmből egyéb konkrétumok nem kerülnek elénk e tárgyra vonatkozólag.) Louise is 35 éves (Sarandon a valóságban már 45 volt), pincérnő, és együtt él egy Jimmy nevű tetovált fazonnal (Michael Madsen), aki ugyan a történet felénél kényszermegoldásként megkéri a kezét, de Louise visszautasítja ezt, mondván ezt Thelmának: tudjuk, hogy Jimmy nem megoldás. Jimmy Darrylhez képest – aki menet közben egy idegbeteg patkánnyá és egyben rendőrspiclivé züllik le – érző szívű alak, de ez csak a látszat: a pénzt nem átutalja Thelmának, hanem maga viszi el neki, rátelepedve így a nőre annak akarata ellenére, majd rögtön egy röpke dührohamában – azt hiszi, hogy Louise egy másik férfi karjaiba akar omlani – szétzúzza a motel berendezését. Ha Darryl egy gyökér, akkor Jimmy egy furkó; de egyformán perspektívátlanok és közönségesek, akik mellett legfeljebb csak lustaságból, félelemből vagy megalkuvásból tarthatnak ki a nők.

Thelma és Louise balul sikerült hétvégi kirándulása Harlan (Timothy Carhart), a helyi kocsma agresszív szépfiújának meggyilkolásával kezdődik, aki meg akarja erőszakolni Thelmát. Louise rántja meg a ravaszt, merő dühből, ami nagyon is passzol a néző hangulatához, hiszen az ilyen Harlanoknak egyetlen néző sem tud szorítani azért, hogy túléljék a maguk által generált kalandokat. Ezért is van az, hogy a filmben fel sem merül Louise bűnösségének az átélése, sem bennük, sem bennünk, de még a rendőrségben sem, mi több, Hal felügyelő kifejezetten menteni akarja őket, bár sok mindent tehát nem tehet a páros sorsszerűsége ellen. A duó az addig napfényes tájból és tiszta estéből egyik-pillanatra egy horrorisztikus közegbe kerül: az autópályán ködben, esőben menekülnek ki a városból üvöltő és tülkölő kamionok között, amelyek a bűntudat és a sötét jövő hatalmas kellékeiként rémisztgetik a hőseinket.

Brad Pitt első komolyabb filmszerepében bukkan fel a történetben J.D., a megnyerő kis tolvaj alakjában, aki ugyan szép éjszakát okoz Thelmának, de ezt azzal hálálja meg, hogy reggelre ellopja a Jimmy által hozott 6.700 dollárjukat, később pedig azt is beköpi Halnak, hogy a páros Mexikóba akar menekülni. Thelma sivár kis kalandját megint csak az érzelem táplálta, akárcsak Louise gyilkosságát és a lebukásukat – itt érhető tetten határozottan a feminizmus.  A két baklövést ugyanis egyikőjük sem tudatosan követette el, hanem a kétségbeesett felindulásból, amely mögött ott lappang a férfiak által kihasznált, és mégis semmibe vett nőiségük: Louise a megerőszakolását, Thelma pedig Darryl bunkósággal körített közönyét és elfecsérelt fiatalkorát kompenzálja. Ráadásul a lebukásuk is Louise női hisztijének köszönhető, mivel a gyilkosság után olyan látványos gyorsasággal száguld ki hátramenetben a zöld „viharmadarával” a parkolóból, amelyre mindenki felfigyel. Ez a vad, hebehurgya rükverc leginkább a nőkre oly jellemző hajtépéshez és a fuldokló zokogáshoz hasonlítható, vagyis nem az értelem, hanem az indulat diktálta. Egy megfontolt (férfi) gyilkos ui. a lehető legszerényebben hagyta volna ott a tett színhelyét a hátsó kijáratnál, sötét lámpákkal, óvatosan, hogy fel ne riadjanak a cserebogarak.

Ami D.J. után a páros életében következik, az már viszont a csavarmentes férfivilág: a következő három „csínytevésüket” (bolti rablást, egy rendőr megleckéztetését és egy kamion felgyújtását) immár tudatosan követik el, bár más-más motivációból: az elsőt kényszerből, a másodikat önvédelemből, a harmadikat viszont ámokfutásuk megkoronázásaként már színtiszta pedagógiából. A rendőr „elejtésénél” kis jelképjátékot rendez Scott, amikor a fekete egyenruhájában közelgő fickóra azt mondatja Louise-zal: ez olyan, mint egy náci, s ha jól megfigyeljük a zsaru gallérján a betűket, ez jön ki: NSP - alig elmaradva az NSDAP betűkombinációktól. [Akik nem értik: az NSDAP a náci párt rövidítése volt, a D (Deutsch) és az A (Arbeit) betűk elmaradásával tehát ez marad: nemzetiszocialista párt…] A furgonos lángözönnel való megnevelése pedig önmagát adja.

De ez az utóbbi tettük mutatja, hogy még mindig nem tudnak lelkileg felzárkózni a zsarukhoz. A filmben a rendőrség szándékoltan harmadrangú szerepet játszik: csak rövid jelenetekben kerül elő, és kizárólag férfiakból áll az a csapat, amely felgöngyölíti az ügyüket. Megjelenésük szaggatott kurtasága azt mutatja, hogy míg a két nő megannyi kis kalandon-kínlódáson megy keresztül óráról-órára, hogy megtalálják a helyes utat (amely már a legelején egy tévút), addig a rendőrség villámgyorsan és célratörően cselekszik, sehol nem találkoznak ellenállással, s éppen ez a „kés a vajban” módszer teszi őket olyan személytelenül rémisztővé. Ez ismét a férfias világot mutatja be a női lélekkel szemben, amely megannyi részletre figyel és elemzi azokat, mielőtt döntést hoz, s mégis hajlamos a csapongásra; a férfiakat viszont általában csak egy dolog érdekli: amivel éppen foglalkoznak, és semmi más. A rendőrség szürke és zárt világával szemben a kamera kitágítja a film második felében a látómezőt, a nők egyre többször jelennek meg dekoratív hipertotálokban, amelyek egyrészt a felszabadulásukat, másrészt viszont az elveszettségüket is jelképezik; a látványos hegyroncsok közötti éjszakai megjelenésük pedig finoman utal Roman Polanski Tess c. filmjének a zárójelenetére, amikor a „tiszta nő” a Stonehenge hasonló díszletei között várja a végzetét (amely ott is a rendőrség).

De hiába látjuk a két főszereplőn a férfiasság álarcát, a végén csak kijön belőlük ismét a nő: megint nem az eszükkel, hanem az érzelmeikkel válaszolnak az utolsó kihívásra. A gyilkosságot meg lehetett volna úszni pár év fegyházzal, a bolti rablásért sem szoktak kiszabni életfogytiglanit, bár a tanker felgyújtása már keményebb következményekkel jár (úszik a lakás): de még mindketten fiatalok. Nem a büntetés, nem is a Darryl-Jimmy páros várható reakciói rémisztik meg őket, hanem immár egy elvontabb dolog: a férfiakra jellemző közönségesség és hideg céltudatosság kettősének a világa - ebből menekülnek ki akkor, amikor belehajtják a kocsit a Grand Canyon szakadékába.

Voltak persze, akik sokkal egyszerűbben ragadták meg a film lényegét, mondván, hogy az azért feminista, mert a nőket immár férfiakként merték szerepeltetni. De a lényeg éppen nem itt van, hanem épp az ellenkezőjében: hogy ti. hiába akarnak férfiakként létezni, képtelenek rá, s nőiségük paradox módon úgy arat diadalt, hogy elpusztítja önmagát.

De akár így, akár úgy értelmezzük is a filmet, az biztos, hogy hatalmas siker volt és most is az. Pedig aztán sem a fényképezésével (kistotálok, félközeliek, lassú mozgás), sem vágással, a zenéjével (szimpla kocsmarock, főleg utazás közben, ahogy azt a műfaj megköveteli, végén elkomorulóban), sem pedig a manírmentes színészi játékkal nem szolgált rá erre - ezek mind a tisztes középszerűséget nyújtják. De hát van, amikor nem ez a lényeg, hanem az, hogy valami jó korban jó helyre szülessen. S mivel a nőgyógyászok között is felülreprezentált a férfiak aránya, hát itt is egy férfinak kellett megmutatni azt a különbséget, amit a nőt nővé, a férfit meg férfivá teszi.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés