Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 06. 07.
Cuki hagyatéka (Cookie's Fortune - 1999)
Cuki hagyatéka (Cookie's Fortune - 1999)

Cuki (Patricia Neal), az öreg özvegy úgy dönt, hogy nem bírja tovább a magányt, ezért öngyilkos lesz. Egy tisztességes keresztény családban persze ilyen csúfság nem eshet, ezért Camille (Glenn Close), az unokahúga azonnal a tettek mezejére lép és szellemileg kissé elmaradt húgával, Corával (Julianne Moore) úgy rendezik be a helyszínt, hogy Cuki bűntény áldozata legyen. A helybeli rendőrőrsnek ezek után természetesen már nem nehéz rámozdulnia Cuki albérlőjére, a tohonya és iszákos, bár egyébként csupaszív Willisre (Charles S. Dutton), akit rövid úton a rács mögé penderítenek. Annyira persze a fakabátok sem veszik komolyan a dolgot, hogy legalább őrizzék Willist, ezért a cellája ajtaja tárva-nyitva áll egész nap, igaz, kissé nehéz is lenne elszöknie, tekintve azt, hogy elég feltűnő jelentés az elhízott és iszákos négerekkel nem túlságosan telítetett kisvárosban. Itt várja ki azt a pillanatot, amikor Camille Dixton a másnak ásott verembe maga esik bele, amelybe még az eseményekről erősen félreinformált, félidióta Cora is masszívan besegít…

 

A film olyan mértékig súlytalan, hogy még véleményt is nehéz róla írni: nemcsak azért, mert nyilvánvaló már a legelején, hogy Willist semmi bántódás nem érheti, hanem azért is, mert Camille gonoszsága szükségszerűen el kell, hogy hozza a kiagyalójának a végzetét. De még éppenséggel Camille-ről sem tudunk rosszat mondani, mivel bár mohó és önző, de ezt olyan természetességgel teszi, hogy nem lehet haragudni rá. Cora kétértelmű személyiség marad mindvégig, mivel ugyan akár ő is megbűnhődhetne, de aztán persze nem fog, mivel ő meg elég zárlatos ahhoz, hogy ezt a szégyent ne kelljen megélnie. Az egész filmen végigvonuló masszív kedélyesség, könnyűség és testvéries jópofaság nem ad senkinek és semminek drámai töltetet, ők is mosolyognak, mi is mosolygunk, aztán jön a svédcsavar és ennyi. Mindezt tv-sorozatokba való fényképezéssel és érdemi zene vagy szellemességek nélkül, amelyekhez különösebb színészi játék sem dukál, bár azt is rögzíteni kell, hogy senki nem vét hibát az általános jókedvben, amit még Tucker (Courtney B. Vance), az FBI profi vallatója sem tud megtörni, mert végül ő is hangsúlytalanul beleenyészik az általános lazaságba.

 

Ez a könnyűség olyan mértékig ment el, hogy a film még az övöltő vészhelyzeteket is kihagyja. Kiderül pl. Emma Duvallról (Liv Tyler), a várban éppen félillegalitásban élő, rovott múltú hölgyről, hogy tulajdonképpen nem Cora, hanem Camille az anyja – ehhez képest még arra sem érdemesíti őt, hogy megnézze a cellájában, ahol a hölgy éppen becsavarodik, de speciel a gyengeelméjű Corát sem akarta addig meglátogatni, inkább Willissel „tengődik” a fogdában és üres perceiben lazít egyet a mellékhelyiségben Jasonnal (Chris O’Donnel), a rendőrrel, aki már korábban is udvarolt neki, de most nagyon összejöttek. Willis aztán megörököl mindent – amit illő megnyugvással tudomásul vesz - , Emma végre elnyeri a szerelmet – amin senki nem lepődik meg - , Cora semmit fel sem fog az egészből – ezen sem - , Tucker mosolyogva világgá megy – minden jó, ha jó a vége - , a rendőrség pedig kollektív horgászással fejezi be az jelek szerint számukra sem túl felzaklató eseményeket. Robert Altman nem akart itt most sem krimit, sem társadalomkritikát csinálni, de igazán valami vérbő vígjátékot sem, egyszerűen csak utánajárt egy jópofa ötletnek, és keresett vele egy kis pénzt.  Munkácskája lazításnak jól elmegy, másnak nem, de legalább nem úgy kelünk fel a megnézése után, hogy tárgyakat akarunk kidobálni az ablakon. És ma már, ilyen pocsék mozifelhozatalban már ez is valami.

 

Kulcsszavak: Robert Altman

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés