Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 22.
Úrvacsora (Nattvardsgästerna – 1963)
Úrvacsora (Nattvardsgästerna – 1963)
“Azt hiszem, csak egy művem van, amit igazán szeretek, és ez az Úrvacsora. Az egyetlen, amiről azt gondolom, hogy elkezdtem itt és befejeztem ott, és minden végig a kezem alá dolgozott. Minden pont úgy van, ahogy én elterveztem: minden egyes másodperc.” Ezt mondta Bergman, legalábbis egy régi életrajz szerint. (John Simon: Ingmar Bergman Directs. Harcourt Brace Jovanovich, New York, 1972, p. 17.) Aztán ezt 2004-ben megerősítette: ekkori interjújában is leszögezte, hogy három kedvenc filmje van: az Úrvacsora, a Persona és a Tükör által homályosan. Egyben határozottan kinyilvánította, hogy a trilógiának nevezett három filmjének (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) semmi köze sincs egymáshoz. Ezt persze meg kellene magyarázni a filmtörténészeknek is, mert azok szerint – csökönyös egy népség! – ez nagyon is így van.

Az Úrvacsora tehát Bergman szerint az életművének a koronaköve. Ha ő mondja, legyen: az más kérdés, hogy ötletessége miatt a legismertebb filmje mégsem ez, hanem A hetedik pecsét lesz és marad. Hiába, ott túl erősek a karakterek, kontúrosan van kirajzolva a szellemes sorsfordító mozzanat és a végkifejlet is egyértelmű – ami viszont az Úrvacsoráról (első látványra legalábbis) nem mondható el. Egyesek szerint ez egy pozitív film, amely az Istenhez való visszatalálás útjáról szól – mások szerint viszont épp ellenkezőleg, az Isten-nélküliség magányos feloldhatatlanságának a manifesztuma.  

Tomas (Gunnar Björnstrand), a vidéki lelkész a felesége halála után öt éve vegetál kiégetten és szeretetlenségben egy tanyaközpont plébániáján, gyér számú hívét „boldogítva” életunt miséivel – a film végén kiderül, hogy a történet bevezető képsoraiban szereplő néhány hervatag hívő nem a rossz időjárásnak köszönhető, mert a következő templomban tartandó miséjére már tényleg senki sem jön el. A hívek ugyanis megérzik, hogy a papjuk örömöt lel-e Istenben, odaadja-e magát neki, vagy perben-haragban áll vele – és mivel itt ez utóbbiról van szó, meg akarják várni az ítéletet. Addig ők is – akárcsak Isten – hallgatnak.


Egy ember van, aki komolyan veszi a lelkészt: Jonas, a halász (Max von Sydow), mivel a többgyerekes családapa olvasott egy cikket a kínai atombombáról és emiatt már hetek óta depresszióban van. Jellemző Bergman zsenialitására – a forgatókönyvet is ő írta - , hogy ezt az önmagában nevetséges, bulvárlapokba illő önijesztgető rögeszmét egy egzisztencialista válság valóban komoly tárgyává tudja tenni egyszerűen csak azzal, hogy bemutatja Jonas megtört arcát, amint némán, már-már öngyűlölően hallgatja  végig felesége felvezetését a problémájáról. A folytatásban is remekel a kamera, ahogy lefesti Tomas aggódó várakozásáta sekrestyében, aki Jonas átmeneti távozása után élete önigazolását keresi abban a reményben, hogy a halász majd visszatér és a kérdését – "kell-e félni a haláltól?" – ő fogja megválaszolni, ami persze válasz lenne az ő számára is a végső kérdésre: mit enged meg nekünk Isten, van-e ő egyáltalán és a halál árnyékában mit lehet tenni Isten hiányának a tudatában?

Jonas tényleg visszatér, ám addigra a lelkész már nincs éppen a legjobb állapotban: nem elég, hogy influenzás (Björnstrand tényleg végigköhögte a forgatást), de még túl kellett élnie pár percet Märtával (Ingrid Thulin), az ateista tanítónővel is, aki mániákusan ajánlgatja neki a szerelmét, amit a pap két évi együttlét után eldobott, mert ürügyet talált erre a nő visszataszító (de már meggyógyult) ekcémájában. Ráadásul a nő számonkérő és egyben esdeklő levelét is el kell olvasnia erről, ami végleg kiüti nála a biztosítékot: így aztán amikor Jonas visszatér hozzá, hogy választ kapjon, a lehető legrosszabbat közli vele: na és, ha nincs Isten? Akkor mi van? Nézzen csak rá: ő egy pocsék pap, elege van e világból, a felesége nélkül már most is halott, de attól még van mit „leélnie” a Földön. Jonasnak azonban ez már sok: végképp faképnél hagyja Istent és az ő házát, s a folyóparton aztán öngyilkos lesz.

Ez fontos mozzanat a filmben, hiszen Bergman jónéhány hőse addig már majdnem vagy teljesen belepusztult az istennélküliségbe. A hetedik pecsét lovagja önmeghasonlott és depressziós, aki a magától a Haláltól akarja megtudni Isten csöndjének a lényegét – aztán elborzadva az ürességtől, amibe egyedül beleltekinthet, meghal az egyetlen bizonyosság: a pusztulás suhintásától; az Arc színésze pedig az alkoholizmustól fordul fel, pedig arra vágyott egy életen át, hogy Isten eszköze legyen, de ajánlkozására az nem tartott igényt. Jonas ezeknek a karaktereknek a folytatója – az abszolút bizonyosságra vágyik, a teljes egyértelműségre, a hit kikezdhetetlenségére, és amikor azt tapasztalja, hogy a lelkipásztor maga sem biztos ebben, elpusztítja magában a kételyt – az egyetlen bizonyosságba (a nemlétbe) lövi bele az agyát. Nem véletlenül a vízparton, hiszen a folyó egyrészt általában a közönyös sorsot, másrészt az egyedi végzet megismételhetetlenségét is jelképezi („nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”). Jonas útja azonban nem lehet követendő, ezt Bergman már korábban is leszögezte, hiszen sem a lovag, sem a színész nem lelte meg az abszolútumot, de „direkt”, tudatos módon egyikük sem vetett véget az életének. Jonas, a halász (már a foglalkozása is Krisztus tanítványaira utal) tehát a bergmani világkép istenkeresésének szélsőséges, követhetetlen példáját jelenti.

Mi marad hát Tomasnak? Két életfelfogás képviselője figyeli őt a néma templomban a film végén: Märta anyai-női szerelme, és Algot (Allan Edwal), a nyomorék templomszolga egyszerű vallásossága. Nyilvánvaló, hogy a lelkész egyiket sem tudja fenntartások nélkül választani: Märta is és Algot is „lehúzná” őt, mivel mind a kettő egyszerű, triviális, hétköznapi módon tud csak választ adni a kérdésére: Märta a nyugalmas háziörömöket, Algot meg az tapogatózó hitet. Igen, a tapogatózót: általános tévedés ugyanis azt hinni, hogy amikor Algot Krisztus kereszten tanúsított kétségbeesését – „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, azaz Éli, Éli, lama sabakani? – új felismeréseként jelzi a lelkésznek, akkor abban valami novum érzelmi gombját nyomta volna meg. Egyrészt minimális ésszel és érzelmi intelligenciával belátható, hogy a Megfeszített e közismert kifakadása a kétely milyen szörnyű mélységét jelzi; másrészt a fenti mondat elemzése önálló tétel a világ összes papnöveldéjében, egy lelkipásztort tehát ennek a felvetése nem érhet relevanciaként. (Vagy ha igen, akkor már igen nagy a baj, mert azt jelzi, hogy az illető nem tette a magáévá a tananyagot.)

Amikor ezek után Tomas megkezdi a misét a „szent, szent, szent az Isten” szavakkal, nem azért teszi ezt, mert valóban istentiszteletet akar prezentálni, hiszen nemcsak elvileg, de gyakorlatilag sincs kinek: egy ateista és egy naiv, búcsúcédulás lélek figyeli őt, két bizonyosság, két egyértelműség. Nekik tesz tanúbizonyságot, meg persze a halott Jonasnak és az unott, részeges orgonistának: sem a testiséget, sem az együgyűséget, sem a halált, sem a cinizmust nem választja, a maga kénytelen-magányában küzd tovább azzal az Istennel, aki nem adott neki jelet arra, hogy e viaskodáson kívül bármi mást is elfogadhasson. A film vége tehát látszólag egy stagnálást ábrázol, Tomas addigi állapotának a tehetetlenségi nyomatékát – de az nem volt más addig sem, mint az igazolások és jelek keresése, a bizalom és a kétségbeesés átélése, tömören tehát: az élet, amelyben – ahogy a közmondás is mondja – csak egy dolog biztos: a halál. Ami viszont nem választható. Tomas magára marad, még mindig egyedül Isten csendjével, amely nem enged menekülést, de választ sem sugall. Az úrvacsora, Krisztus testének elfogyasztása tehát nem más, mint a kétely és az örökös harc jelképének a magához vétele, a hit és a hitetlenség örök kettősében való feloldhatatlan gyötrődés, amelynek a végén azonban mégis ott van a remény, hogy egyszer majd talán tudunk választani. (Ezt sokan a repülőgépek zuhanásához kötik, amikor egyszerre kiderül, hogy ki volt addig igazi ateista és ki nem.) Ráadásul azáltal, hogy Jonas, mint a kétely és bizonytalanság megtestesítője van a középpontban a film végén is, a rendező határozottan jelezte, hogy akik teljesen bizonyosak a hitükben, azok sosem kerülhetnek abba a pozícióba, hogy úrvacsorát osszanak. Az utolsó jelenet tulajdonképpen Bertrand Russell mondását változtatja mozgóképpé: az az emberiség baja, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosok meg folyton kételkednek. Kissé profán talán ezt az aranyköpést a film komor végéhez illeszteni, de a profán épp azért van, hogy vállat rántva foglalja össze az emelkedett meglátásokat.

Sven Nykvist, az operatőr sokat kalandozott Bergmannal, amíg végül rátaláltak a megfelelő helyszínre, amelyet aztán fekete-fehér képekbe csomagolt be, sok drámai hatású közelivel. Zene nincs a filmben, kivéve a természetes dallamot – az orgonáét. Bergmannak nem volt célja túldramatizálni a főszereplő szenvedését már csak azért is, mert az eleve melankolikus, nehézkes szerepekre predesztinált Björnstrand (Bergman kedvenc színésze) a legörbedő szájával és fáradt tekintetével (amely a védjegye volt) és lassú mozdulataival tökéletesen alakította a megtört lelkészt. Bergman megelégedett annak a hétköznapi pokolnak a lassú bemutatásával, amelyben Tomas („hitetlen Tamás”) él, aki hisz és nem hisz, remél és mégsem reménykedik, szeret és eltaszít, vagyis teljesebb emberi életet él azoknál, akik mindig pontosan tudják, hogy ezek közül mit kell választaniuk a boldogsághoz. Ezért és nem pusztán a lelkészi mivolta miatt oszthatja ki ő az úrvacsorát a végén. Neki, csak neki van ehhez joga.

Kulcsszavak: Bergman

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés