A Rosemary gyermeke Roman Polanski egyik leghíresebb és legtökéletesebb munkája, mivel nemcsak a film feszültségkeltési technikája tökéletesen összeszedett, hanem az értelmezése is jóleső kihívások elé állítja a nézőt, meg aztán az utóélete sem volt éppen a szokásos...

Fiatal pár költözik egy elegáns new yorki házba. A férj, Guy Woodhouse (John Cassavetes, a rendező játssza) sikertelen színész, aki elől mindig elhappolják a nyerő szerepeket. Felesége, Rosemary (Mia Farrow) viszont egyszerűen csak élni akar és gyermeket szülni. A ház látszatra decens. Mindazonáltal Polanski már a beköltözési jelenet alatt jelzi néhány apró mozzanattal, hogy ez a ház nem teljesen azt fogja elhozni a lakói életébe, amit azok akarnak… Az egyik lakás ajtaját gyanús küllemű kövér munkás farigcsálja, aki értetlenül szemez Guy-jal, mintha csak azt mondaná: „ide akartok ti beköltözni?”; aztán a kamera rámered egy széles padlórepedésre a folyosón, amely úgy néz ki, mintha valami hatalmas vadállat hagyta volna ott a lábnyomát. Végül belépünk a lakásba, amelyet egy nagyobb apartmanból választottak le. A lakás egy öregasszonyé volt, az első női ügyvédé a városban - szóval egy unikális jelenség lakóhelye volt ez. A kamera egy hátrahagyott kézirat-darabra téved a szekreteren, amelyen a következő, befejezetlen szöveg látható: „I can no longer associate myself”, azaz: „Nem lehet többé közöm…” Hogy mihez, az nem derül ki, Rosemary kissé meglepve nézi az írást. Aztán az sem lesz teljesen érthető a házaspárnak és az ingatlanügynöknek, hogy miként mozdulhatott el az egyik dögnehéz szekrény a mellékhelyiségben, amikor pedig korábban a fal mellett állt, most pedig (láthatólag teljesen értelmetlenül) eltakarja a mögötte lévő beépített szekrényt, amelyben a porszívó és törülközők találhatóak meg – szimpla, alapvető háztartási kellékek a misztikum minden jele nélkül. Polanski tehát ügyesen vezeti az orránál fogva a nézőt: jeleket szór szét a számára, hogy megleplődjön és értetlenkedjen, de egyik jelhez sem fűz semmiféle direkt tartalmat. [Mint ahogy azt később a Bérlő (1976) c. filmjében is megtette, ahol a lakás és a ház szinte észrevétlenül támad apró jelzésekkel az egyre jobban becsavarodó lakóra, vagy az Iszonyat (1965) c. korai filmjében, ahol az elmebeteg nő vízióiban megrepednek a falak és ismeretlenek járnak-kelnek éjszaka a lakásban.]

 A szomszéd lakásban egy öreg házaspár lakik, akinél egy fiatal, utcáról összeszedett lány is éldegélt. A Castevet-házaspár gyámoltja megismerkedik Rosemary-vel az alagsori mosodában; barátkozásuk kiteljesedését az akadályozza meg, hogy a lány mindenféle indok nélkül kiveti magát a hetedik emeleti ablakból. A Castevet-házaspár láthatólag nincs megrendülve az ettől, bár az is tény, hogy az öngyilkossághoz közvetlenül nincs közük, ui. éppen akkor érnek haza a sétájukból, amikor a holttestet az utcán agnosztikálják.

 Találnak ugyanis maguknak egy új szórakozást: a hiperaktív  Roman Castevet (Sidney Blackmer) és Minnie (Ruth Gordon) előbb vendégségbe hívják hőseinket, aztán szabályosan és kiírthatatlanul rátelepednek az életükre az állandó gondoskodásukkal. Ebben Minnie jár az élen – az őt megformáló Ruth Gordon olyannyira jól alakította a szerepét, hogy 1969-ben Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott érte, mint a legjobb női mellékszereplő. (Más díjakra egyébként nem érdemesítették a filmet.) Minniék túlbuzgó törődése azonban kezd Rosemary idegeire menni – Guy ellenben nagyon élvezi a fecsegő öregúr társaságát, akitől újabb és újabb elbeszéléseket kap ajándékba a nagybetűs életről, az ugyanis bejárta az egész földet, kiderül,  hogy lényegében nincs olyan város, ahová ne tette volna már be a lábát. Ez szintén érdekes, nyugtalanságra okot adó kis jelzés, hiszen utal Ahasvérusra, a vándor zsidó motívumára, de az Ördög is rendszerint úgy jelenik meg a mesékben, mint aki mindenütt volt, minden helyet bejárt, s mindenhonnan van valami élménye, amit fölényesen és könnyedén előadhat azoknak, akiket épp a hálójába akar csalni a világlátottságával.  

Újabb fordulat következik s megint tragédia: Guy egyik színész-riválisa váratlanul megvakul, és ő kapja meg a főszerepet. Innentől kezdve már nem áll ellent a gondolatnak, hogy gyermeket szüljön neki a felesége. A házaspár életét terelgető sötét események tehát megállíthatatlanul szaporodnak és bár még semmit összefüggést nem tudunk levonni belőlük, a film - éppen emiatt - egyre nyomasztóbbá válik.  

 Egy éjszaka aztán Rosemary, miután Minnie mellékízekkel terhelt, rossz csokoládékrémjét félig-meddig elmajszolva (s a maradékát a kukába dobva) rosszul lesz, ágyba zuhan, és álmot lát: luxusjachton utazik, majd annak belsejébe kerül, amely egy szobabelső, tehát nem kajüt s ahol aztán egy vörös szemű torzalak erőszakolja meg, míg a férje és a Castevet-házaspár mindenféle pucér idegenek társaságában beszéli meg az eseményeket. A jelenetben Rosemary egyáltalán nem tiltakozik az erőszak ellen, mert Minnie ajándéka tehetetlenné gyengítette az akaratát. A kamera elmereng még a Sixtusi Kápolna freskóin is, egy pillanatra megállva a közismert részletnél, Ádám teremtésénél s több képi utalás is van arra, hogy Rosemary azért került a Sátán (mert hát ki más) reprodukciós akaratának a fogságába, merthogy katolikus – és hát mi más lenne a sötétség fejedelmének a legnagyobb ellensége, ha nem ez az egyház? De Rosemary aztán a végén rájön, hogy ez nem hajóbelső – ez a saját lakása! Aztán elalszik…

 Reggel karomlásokkal a testén ébred, de Guy megmagyarázza neki, hogy csupán ő vadult be egy kicsit az éjjel… Rosemary aztán terhes lesz. Állapota nyomorúságos fájdalmakkal jár, ezért buzgó szomszédai beajánlják őt az orvosukhoz, az ingerlően joviális (és nemtörődöm) dr. Sapirsteinhez (Ralph Bellamy), aki a fájdalmakat tankönyvi közhelyek felidézésével intézi el. Közben Minnie folyton valami maga által kevert fehér löttyel itatja a védencét, de a fájdalmak csak nem múlnak el.

 Végül Rosemary már nem bírja tovább elviselni az állapotát és elkeseredve vágja a férje szemébe, hogy otthagyja dr. Sapirsteint, inkább a korábbi orvosához, dr. Hillhez megy, ha kell, maga fizeti meg a vizsgálatokat. És ahogy ezt kimondja, a fájdalom elmúlik, a gyermek pedig megmozdul. Sok következtetést ugyan ebből nem vonhatunk le, de abból semmiképpen nem indulhatunk ki, hogy ezzel Rosemary végre megszabadult a Castevet-házaspár ártalmas lelki befolyásától, mert továbbra is fogadja őket és issza Minnie italát – a fájdalom tehát nem lehetett  a saját elfojtott vágya arra, hogy a szomszédok végre békén hagyják őt (amit nála már a megismerkedésük idején is érzékelni lehetett), és amelytől akkor szabadul meg, amikor végre kimondja, hogy elege van belőlük. Rosemary egy egyszerű nő (egyébként semmit sem tudunk meg róla az egész film folyamán, olyannyira arctalan és karakter nélküli jelenség), akinek mindegy, hogy mi történik vele, csak a gyermeke legyen épségben… Ha viszont a történetet a korábbi jelek alapján értelmezzük, akkor azt lehet feltételezni, hogy a sötét erő, amely Rosemary méhében növekszik, hirtelen megérezte, hogy veszélybe kerül s most felhagy az anyja kínzásával: háttérbe vonul, hogy átgondolja a dolgokat és ismét, immár új koncepcióval felszerelkezve alakítsa az eseményeket.

Az eredmény egy újabb hulla: Rosemary öreg író barátja, Hutch (Maurice Evans) gyanús módon halálozik el, de előbb hátrahagy egy feljegyzést arra, hogy Minnie fehér löttyében a boszorkányok egyik ital-alapanyaga is fellelhető, továbbá Roman Castevet neve egy anagramma, mivel annak betűit újra összerakva az a név jön ki, amit a házban a század elején lakó, az ördögöt magát megidéző mágus, Adrian Marcato adott a fiának (Steven Marcato). Rosemary innentől kezdi azt felismerni, hogy összeesküvés bonyolódik körülötte.

Már csak a jelekre figyel, amelyek továbbra is kitartóan szaporodnak, bár egyikben sem lehet felfedezni egyetlen transzcendens vonást sem. Menekülni próbál, de elkapják, ő maga összeomlik és a gyermek holtan születik meg. Nem is mutatják meg neki a csecsemő holttestét. Azonban anyai ösztönéből fogva úgy érzi, hogy a gyermeket a leválasztott Castevet-lakásban tartják. Amikor egyedül marad, feltárja a két lakást elválasztó ajtót (ahol korábban a szekrény állt) és elindul, hogy megkeresse gyermekét. A szomszédban vidám, elegáns társaság fogadja őt, s elmagyarázzák neki, hogy az álma nem álom volt és valóban ő szülte meg a Sátán gyermekét. És ott van Guy is, aki eladta a lelkét az ördögnek, a film láthatatlan főhőse, a csecsemő pedig egy gyászfátyollal lefedett ringatóban rúgkapál. Rosemary már-már a végső idegösszeomlás határára kerül, de végül mégiscsak hajlandó megnézni a gyermekét, akit Adriannak neveztek el a jelenlévők  – vagyis annak az Adrian Marcatonak az emlékére, aki először idézte meg sikerrel az ördögöt. És lassan, bizonytalanul, de végül Rosemary a gyermekre mosolyog – immár magának vallja a szó szerinti értelemben vett, a néző számára mindvégig láthatatlanul maradó „sátánfajzatot”… Rosemaryből anya lett!

A film ugyan nem horror, inkább egy pszichothriller, de meglehetősen kérdéses, hogy tényleg az történt-e meg a filmben, amit első látásra feltételezünk róla. Igazából az utolsó pillanatokig nem lehetünk biztosak abban, hogy mit láttunk idáig: egy valóban „ördögi” történetet, vagy egyszerűen csak egy magát agyonaggódó nő lassú becsavarodását? A válasz az utolsó percekre marad s ott aztán nyakunkon a borzongató végkifejlet. Egyszerre megértjük azt is, hogy miért mozdult el a szekrény a helyéről még a film elején: ez torlaszolta el az átjárót a szomszédos Castevet-lakásba. Ha pedig az öreg ügyvédnőnek többé nem lehetett köze ahhoz a bizonyos "valamihez", akkor ez a "valami" nem lehetett más, mint a szomszédban folyó komor praktika – amelynek eszerint ő is részese volt, vagy lehetett, ezért kellett meghalnia. A Castevet-lakásba befogadott lány pedig eszerint nem lett volna más, mint az eredeti választás a gyermek anyjának – csak valamilyen szempontból nem jött be a dolog, ezért neki is meg kellett halnia.

 De azért mégsem olyan egyértelmű ez a megoldás, van az utolsó jelenetben egy kis csavar, nehogy már teljesen magabiztosnak érezhessük magunkat. Amikor Rosemary átmegy a szomszéd lakásba és megpillantja Minnie és Roman Castevetet, meg sem lepődik, csak foghegyről veti oda Romannak: hallgasson, ő nincs itt, Dubrovnyikban van! Általában ebből a mozzanatból szokták levezetni azt az értelmezési lehetőséget, hogy Rosemary tulajdonképpen egy üres lakásban botorkál, ahol rémeket lát, hiszen Minnie és Roman nem lehetnek itt: ők pár héttel korábban világkörüli útra mentek, mert Roman haldoklik és látni szeretné még a legkedvesebb városait… Ennek ugyan némileg ellentmond az, hogy Guy a saját lakásukat behűtött itallal hagyja el – de hát nem bizonyos, hogy éppen Castevetékhez megy, tekintettel arra, hogy több szomszédos öregasszony is aktívan részt vett Rosemary állandó "ápolásában". Végül pedig azért is lehet megalapozni a megtébolyodott nőről szóló változatot, mert a Castevet-lakásban szinte mindenki ott van, aki csak a filmben szerepelt, márpedig egy ilyen mértékű összehangolt összeesküvés gyanúsan kifinomult metodikára vall – vagy egy általános, az élet minden részletére átrákosodott üldözési mániára. De a szoba berendezésén is változásokat figyelhetünk meg – a kandalló fölé odakerült Adrian Castevet arcképe, amely eredetileg nem volt ott s azt már tudjuk, hogy az anagramma felfedezése ugyancsak megdöbbentette Rosemaryt. Guy is gyanús: ahelyett, hogy önelégült apaként feszítene a szoba közepén, egy fiatal hölggyel hetyeg – az örök félelem példájaképpen, amely a nőket sújtja, hogy ti. esetleg a szülés után elfordul tőlük a férjük. Egy nő elmebajba és gyilkosságba torkolló rettegése a szexualitástól már az Iszonyat c. Polanski-filmben részletes témakidolgozásra került. (Bár ez a mű Ira Levin 1967-ben megjelent bestselleréne a feldolgozása, de nyilván nem lehetett véletlen, hogy az Iszonyat után pár év múlva Polanski megint erre a témára talált rá.) Rosemary mániákus összefüggés-keresését és a gyermeke fenyegetettségét alátámasztó látomásait pedig az ideggyenge nők terhességgel néha együtt járó önvédelmi zavarodottságára is könnyűszerrel lehet adaptálni. (Megjegyzendő: az sem biztos, hogy a gyermek egyáltalán a világra jött. Lehet, hogy Rosemary elvetélt, hiszen új újszülöttet nem látjuk.)

Viszont mindezeknek az ellentételezéseként még mindig ott van Rosemary az öreg ügyvédnő feljegyezése: „I can no longer associate myself”. Ami persze vonatkozhat akármire – de miért ne éppen a Castevet-házaspár által üzemeltetett titkos társaságra? A rejtély megfejtése a nézőre marad…

A hangulati aláfestésnél mindenképpen meg kell még emlékeznünk a zenéről, amely már a nyitáskor meghatározza az egész mű jellegzetességét: egy magányos, kissé alélt állapotú női hang festi alá a szöveg nélküli dallamokat, jelezve ezzel azt az egyre súlyosbodó félelmet, amely mindinkább elmagányosodó és mindenben veszélyt alító Rosemaryre vár a házban.

Érdemes emellett odafigyelni Polanski kameramozgására is: a filmben nincs sok vágás, viszont a kamera mindig úgy időzik el a lakásban, hogy azok méreteit felnagyítja, mintegy jelezve, hogy elveszik bennük az az ember, akit odavet a sorsa, hogy beléköltözzön.

A film utóélete egyébként érdekesen alakult. Cassavetesre nagy hatást gyakorolhatott a saját szereplése, mert később maga is ebbe a témába fogott bele és leforgatta az Egy hatás alatt álló nőt, amely szintén a klasszikusok közé emelkedett (többek között azért, mert ebben a filmben Peter Falk is a művészi énjét nyújtotta, mielőtt elmerült volna a nyomozósdiban).

A következő évben, 1969. augusztus 8-ának éjszakáján pedig magát Polanskit látogatta meg a Sátán, aki Charles Manson képében tette nála a tiszteletét. A „Manson-család” e napon lemészárolta Polanski nyolc hónapos terhes feleségét, Sharon Tate-t három barátjával együtt, majd két nappal később a szomszédban lakó idős Bianca-házaspárt gyilkoltak meg – és a nőt Rosemarynak hívták. Polanski filmje akaratlanul is megelőlegezte azt a tébolyt, ami a saját életébe is betört, bizonyítván ezzel azt a tételt, hogy nem lehet a dolgozószobákban olyan mesét kiagyalni, amit az élet ne tudna felülírni még hatásosabb módon. Ráadásul a filmben a Sátán fiáról nagy lelkesen közlik az egybegyűltek: immár eljött uralmának az első éve! Amit az – még az első évben – az épp őt „megidéző” Polanskinál hajtott végre, akitől elvette a gyermekét.

Végül pedig az a ház, ahol forgatták a filmet, szintén elnyerte a maga halhatatlanságát. Ugyanis ez előtt a ház előtt ölte meg az elmebeteg, jelenleg is életfogytiglanig tartó fegyházbüntetését töltő Zabhegyező-rajongó Mark David Chapman 1980. december 8-án John Lennont. A ház neve azóta közismert: ez ui. az a bizonyos Dakota-ház… Lennon pedig a ház hetedik emeletén lakott - ott, ahol az egész történet játszódik.