Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 13.
A Keselyű három napja (3 Days of the Condor - 1975)
A Keselyű három napja (3 Days of the Condor - 1975)
Joe Turner, a „Keselyű” kódnévre hallgató CIA-csinovnyik (Robert Redford) tulajdonképpen élvezi a munkáját (egy irodalomtudományi intézetnek álcázott helyen könyveket kell olvasnia bűnügyi trükkök kijegyzetelése végett), csak egyetlen bánata van: senkinek nem fecseghet erről. Ez az állapot azonban radikálisan megváltozik, amikor egy esős délidőben kiugrik ételért, s amikor visszatér, holtan találja az összes munkatársát. Gyorsan elrabol magának egy nőt, és Kathy (Faye Dunaway) lakásán végre önfeledten beszélhet arról, hogy miből is él meg.

Viselkedik így egy CIA-tag? Soha.

Itt kezdődik James Grady sikerkrimijéből (ahol a Keselyűnek még hat napja volt) készült film alapproblémája, hogy ti. az egészet átszövik a kimódolt, hiteltelen, a gyakorlati élettel semmiféle vonzalomban nem lévő szituációk. Azt, hogy Turner elrabol magának valakit a nyílt utcán és a túsza lakását átmeneti szállássá nevezi ki, még valahol talán hihető, bár megjegyzendő, hogy nem valami nagy trükk szállodai szobát szerezni New Yorkban. Az már viszont a tömény abszurdum kategóriájába tartozik, hogy ott tragikus arccal végre kilocsoghatja magát a munkájáról, mindenféle bizonyíték nélkül meggyőzi az igazáról és lefekteti az áldozatát (akinek már van barátja), ráadásul közben a falakon lógó fényképek láttán még átmeneti lelki életet is él a nő feltételezett magánya miatt, aki meg Turner szemének a szépségét csodálja meg. A szeretkezés kezdetén aztán felkígyózik egy érzéki szaxofonszóló – ez a film mélypontja, maga a tömény borzadály. A hátborsóztató giccsjelenet után aztán reggel, miután Turner semlegesíti (értsd: megöli) a lakásba géppisztollyal betörő ügynököt, együtt indulnak el, hogy legyőzzék a világ leghatalmasabb titkosszolgálatát. Menet közben sajnos érzékelhetően fölöslegessé válik Kathy figurája, akit a film háromnegyedénél le is szednek a polcról, s legyünk őszinték: addig sem tett hozzá sokat a történethez. De egy karcsú nő, meg némi csók és könny mindig kell egy jó krimibe, ez egy ilyen zsáner, ez előtt még a legnagyobb rendezők is sóhajtva hajlanak meg. No meg a plakáton szereplő nevek vonzerejét nem is említve.

Ráadásul amíg a film a fent jelzett érzelmi árnyalatokba merül, nemhogy elsikkadna, de még ki sem bomlik az a nagy titok, ami miatt hét embernek kellett meghalnia az „irodalomtudományi intézetben”, csak valami slágfoltot kapunk arról, hogy Turner rájött valahonnan valamire, ami az olajválsággal kapcsolatos ármánykodás lenne, országok megszállása, meg ilyenek, de hogy ez pontosan miből is állt volna, azt már nem kötik az orrunkra. Így hát meg kell elégednünk annyival, hogy Turner fut az életéért, izgatott kérdéseket tesz fel, az olaj meg önfeledten bugyog a Közel-Keleten és Kolumbiában, hogy aztán ennek mi köze volt a szépirodalomhoz, amibe hősünk beletúrta minden nap az orrát, az már örökké homályban marad. Így persze egy kicsit értelmetlen lesz a film, de sebaj. Fő, hogy Turnert meg akarják ölni, ez már elegendő az izgalomhoz. (Amelyből egyébként nincs sok a filmben, tekintettel arra, hogy igencsak szűkölködik akciójelenetekben. Ez egy intelligens krimi akart lenni...)

A nagy leleplező trükköt (amelyet már teljesen egyedül hajt végre) Turner azzal tudja abszolválni, hogy valamikor telefonszerelő volt, így aztán úgy gubancolja össze a vonalakat és hallgatja le azokat, ahogy neki tetszik. (Az persze jó kérdés, hogy miként lehet egy közönséges telefonszerelőt irodalmi anyagok kielemzésére alkalmazni.) Azt a kérdést már ne is tegyük fel, hogy miként jut be egy szálloda és a távbeszélőközpont kommunikációs gyomrába egy szerelőtáskával, de igazolvány nélkül, ezt Sydney Pollack is udvariasan félrenézéssel kispórolta, egyszerűen benn van és kész. Az egyébként is ütemes, unalommentes film vége ettől függetlenül kellően csavaros lesz, magyarán: már megint a visszájára fordul minden, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy Turner innentől kezdve nyugodtan élhet, amíg meg nem hal. Vagy halasztják.

Nem volt ez egy nagy költségvetésű termék, ez a helyszínekből is látszik, a stáb spórolni akart a közterület-foglalási engedélyeken, ezért aztán a történet négyötöde zárt helyeken játszódik, üldözéses és verekedőjelenetek hiányában tehát fel kellett volna értékelődnie az atmoszférának és a színészi munkának. Az előbbi nem igazán sikeredett, hiszen közönséges, érdektelen helyszíneken járunk, az egyetlen jó ötlet az volt, amikor az "intézetben" megtörténik a gyilkosság, majd Turner felfedezi azt: nem szól zene, csak a számító- és lapozógép zümmög és kattog, a lélektelenség monotonitásával aláfestve a halált és a döbbenetet.

De ó, jaj: épp a két főszereplő lesz a legérdektelenebb. Dunaway csak „van” és melankolikusan pislog, hogy a két férfi közül kit válasszon, időnként pedig nyom egyet a gázpedálon; Redford meg túlfeszülten néz és kérdezősködik, szemébe lógó hajjal és fülig feltűrt kabátgallérban hatol át a filmen. Amikor pedig a Turner megsegítésére érkező Higgins aligazgatót (Cliff Robertson) látjuk, rögtön tudjuk, hogy az ő kezében összpontosulnak a negatív erővonalak. Az más kérdés, hogy végén kiderül: ez mégsem teljesen így van, de az ügyhöz való simlis hozzáállása miatt már az első pillanattól kezdve nem lehet félreértelmezni a kétkulacsosságát. Ez a hozzáállása ráadásul éppen „trendi” volt, hiszen a Watergate-botrány után vagyunk, amikor hirtelen nagy keletje lett a politikai krimiknek, s a főbűnös mindig egy állami szerv lett, a hős meg a kisember.

A sablonhármast sajnos lazán veri le az asztal széléről a főnegatív karakter bőrébe, azaz ballonkabátjába bújt Max von Sydow, aki Joubert, a bajszos bérgyilkos szerepében követi türelmesen és számítóan a zakkant és amatőr ügynököt. Neki legalább van stílusa: tulajdonképpen barátságos és lelke legmélyén egy kissé gyerekes is (meglett férfi létére bábukat festeget a szállodai szobájában), ezért aztán folyton kiül az arcára egy könnyű kis mosoly, s amikor végre elkapja Turnert, őszinte jó szándéktól vezetve oktatja ki őt az eddig bevált életfilozófiájára – a film egyetlen szellemes megjegyzésére - , amelyet akár Pollack, a rendező és Stanley Schneider, a producer is elmondhatott volna: „A miért sosem érdekel. A mikor és a hol sokkal inkább, és mindig a mennyi.” (Ti. a bevétel.)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés