2010. 04. 13.
Hannah és nővérei (Hannah and Her Sisters - 1986)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Olyan jó, hogy a filmismertetőket hozzáértő személyek írják! Íme, a gyöngyszem e darabról a www.port.hu olvasatában: „Az amerikaiak meghitt családi ünnepe, a Hálaadás napja fogja keretbe az egy évet felölelő, szerteágazó családtörténetet. Az ünnepre gyülekeznek Hannah, Holly és Lee, a New York-i művészcsalád lányai. A biztosítási ügynök férj hűtlensége miatt azonban minden a feje tetejére áll. Elliott a már-már ellenszenvesen tökéletes feleségének a húgába szeretett bele, ráadásul Lee viszonozza a férfi 'vad' szenvedélyét. A neurotikus harmadik nővérnek, Holly-nak viszont a füle cseng, még az is lehet, hogy agytumora van.”


Mármost. A történet nem egy, hanem két évet ölel át. Nem gyülekeznek a tagok  – ott vannak, az ünnepségről indít a film. Elliott, a férj nem biztosítási ügynök, hanem egy menő könyvelő. Nem kell idézőjelbe tenni a „vad” szenvedélyét – tényleg az. Viszont semmi nem áll ettől a feje tetejére, mert a viszonyuk titokban marad. A harmadik nővérnek nem cseng a füle, s nem ő hiszi, hogy agytumora van.

Woody Allen kellemes kis szösszenete az amerikai filmmitológiában az „élet csodás” („the life is beautiful”) vonulat egyik darabkája - de ennél nem több. Rendezőnk itt most az égvilágon semmiféle letaglózó hatást nem akart elérni, csak annyi volt a célja, hogy eljátszadozzon kicsit a kispolgári vágyakkal és vonzódásokkal, meg persze kedvencével: a halálfélelemmel, és végül (már csak önmaga megnyugtatására is) egy frappáns öt percben minden szálat mézbe mártva kössön el – nem csoda hát, hogy a közönség hálás örömmel nézi azóta is ezt a kedves darabot, a Mester önfeledt pillanatainak az egyik legjobbját. Meg is kapta érte 1987-ben a forgatókönyvi Oscart, amelyért természetesen a szemüveges zseni továbbra sem fáradt fel a színpadra, inkább nyomott egy-két szólót a sajátján a klúbban. Egyébként annyi díjra jelölték a filmet az Oscaron, az Arany Glóbuszon és a BAFTA-n, hogy arról önálló könyvet lehetne írni: ezek közül megkapta a Földgolyó-díjat a legjobb vígjáték és zenés film kategóriában, továbbá két BAFTA-t (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv). De Woody színészei sem maradtak hoppon, hiszen a fent már jelzett hűtlen férjet alakító Michael Caine és a (nem agyrákos) Hollyt alakító Dianne Wiest is Oscart söpört be a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Nem kell megkérdezni, hogy miért, mert egyikük sem nyújtott valami különleges teljesítményt. Megkapták és kész.

Az alkotás(ka) lazaságát mi sem jelzi jobban, mint hogy abban a rendező folyamatosan olyan ötleteket szedeget elő, amelyeket „mintha már valahol” láttunk volna. Mickey (Woody Allen), a tévés forgatókönyvek kulimunkájába lassan belefásuló író már a Manhattanban is előkerül, s most is elszontyolodva gondolt régi barátjára, aki átment Hollywoodba és lazán megél a néphülyítésből – akárcsak az Annie Hallban. Az a motívum, hogy a nővérek közül kettő – színészi lehetőségek híján – partiszervízzel kombinált pékséget nyit, majd a kései Süti, nem süti c. vígjátékában kerül elő, csak amíg ott prosperál a tésztagyúrás, addig itt befuccsol ipar. (A három nővérnek egyébként nem sok köze van a Csehov-darabhoz, kivéve azt, hogy abban is három nővér szerepel.) Van még persze életvidám zsidó család, meg egy kis Bergman is (Allen nagy példaképe), mivel a rendező megszerezte magának egy mellékszerepre Max von Sydow-t, a svéd példakép felfedezettjét és korai sztárját, aki most Frederick, a sértődött festő szerepében már-már nekikezd egy lelki kiborulásnak, amit Bergman szokott csinálni vele, de aztán ez hirtelen abbamarad – ám a rendező ezzel mégiscsak finoman, jelzésértékűen megint lerótta a tiszteletét Bergman előtt. (Nem olyan látványosan, mint a Manhattan-ben, ahol áriákat zeng róla, leszögezve, hogy ő az egyetlen értékelhető filmrendező jelenleg a világon.) A szerelmi háromszögesdi – a rendező megannyi történetének inspirálója – természetesen itt is jelen van, de ez egyáltalán nem okoz kavarodást a szereplők életében: Elliott felesége, a szinte már nyomasztóan tökéletes Hannah (Mia Farrow) ugyanis egyáltalán nem szerez tudomást arról, hogy mi folyik a háta mögött, hogy ti. az oldalbordája egy évig (Hálaadástól Hálaadásig) foglalkozik a hotelágyakon az odaadó Lee-vel (Barbara Hershey), ráadásul a forgatókönyv egyszerre csak lazán véget vet az egésznek (ez mutatja be a második Hálaadás): Elliott megmarad a felesége mellett, mert rájön arra, hogy minden jó, ha jó a vége, ennek meg vége van, Lee pedig felszed magának egy egyetemistát, akivel frigyre lép. Holly, a harmadik nővér, a folyton pénzt kérincsélő exalkoholista- és posztdrogos, neurotikus csődtömeg pedig egy váratlan fordulattal sikeres író lesz – ez meg az Alice c. filmben kerül majd elő, ahol Mia Farrow kezd foglalkozni ilyenekkel. (Ő viszont csődorientáltan.) Végül Holly is révbe ér, amiben nagy szerepe van Hannah exének, az impotens Mickeynek is. És a végén van még egy meglepetés-tekerés – de a zárszót ne süssük el.

A film üdeségét a történet vajasra kenése okozza, hogy ti. mindenki megleli a boldogságát és az élet értelmét, amit Mickey ki is mond, amikor végre megszabadul az agytumor kísértetétől, amit hipochondriájában szedett fel magának: hogy ti. ha már itt kell élnünk az elmúlás tudatával, akkor legalább élvezzük ki az egészet. Erre egyébként tételesen akkor jön rá, amikor a moziban (minden jobb filmjében a főhős betér egy moziba) megnézi a Marx-fivérek egyik revübetétjét. A forgatókönyv ötletessége ráadásul abból áll, hogy mindvégig lebegteti a nagy leleplezések lehetőségét, hogy ti. Hannah rájön a bűnös viszonyra Elliott és Lee között, Holly esetleg összeomlik, vagy Mickey vallást vált, aminek pusztán a megemlítésétől is összeomlik a jiddische mamme (az anyja, akiből pusztán a fojtott, röhejesen tragikus zokogást észlelhetjük), esetleg visszatér Frederick, a dobott és masszívan mizantróp festő, aki majd egoista rendet tesz ebben az érzelmi felfordulásban.

Persze ez mind csak játszadozás: ahogy haladunk előre a szereplők sorsát felváltva kísérő, szkeccsszerű elemekben, úgy észleljük, hogy ennek az egésznek nem lesz semmiféle komoly következménye, egyszerűen azért, mert ennyi érzelmes, szellemes, életvidám ember sorsa még partikulárisan sem torkollhat tragikumba mindenféle semmiségek miatt. Ráadásul – elnyomandó még a maradék félelmünket is – dramaturgiailag egyértelműsítő tényezőként ott van Mickey, aki a „tumorból” „felgyógyulva” olyan idétlen megszállottsággal keresi az élet értelmét, hogy rábólinthatunk: a Marx-tesók neki tényleg mindenre megoldást adnak. Mickey megjelenésekor mindig vidám zene szól, s a meghasonlott forgatókönyvíró komikus bevetése folyton gondoskodik arról, hogy kinevessük őt, s ezzel együtt a többiek – az ő „bajához” képest felszínes – érzelmi és egzisztenciális komplikációit (a bennük foglalt tragikus fordulatok lehetőségeinek ellenére) egyszerűen ne vehessük komolyan. Erről a fényképezés is gondoskodik: a film minden egyes kockája tele van lendülettel, az utcai képek mellett házibuli-enteriőrök, bárbelsők, operapáholy, taxiülés, hanglemezbolt és egyéb hasonlóan kellemes helyszínek siklanak a szemünk elé, ráadásul a kamera sem akar sokat eredetieskedni, mivel e helyszíneken leginkább statikus félközeliekben mutatja be a pergő feleselésekkel egymást szórakoztató szereplőket. Így aztán a mű könnyedén hagyja háta mögött a csalódásokat és a szakmai bukásokat, Lee és Holly „fiújának” az eltűnésére éppen úgy nem figyelünk, mint ahogy sajnálni sem tudjuk a két nővért, amiért kudarcba fullad a színésznői karrierjük, hiszen találnak maguknak helyette valami mást. Egyedül Elliott merül némi melankóliába a végén – de ez is csak egy szeretetteljes emlékezés a Lee-vel való futó kapcsolatára, amelyen már kissé értetlenül, önirónikusan teszi túl magát. Bár így fogadnánk el mindannyian a sorsot és az öregedést!

Tanulság? Semmi. És akkor mi van?

Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés