A filmmel semmi baj sincs. Nézhető és nemcsak Hitchcock miatt. Viszont a nomen est omen elve alapján: a címében van a végzete. Ez tényleg egy családi film. Mármost ez a címke – „családi film” – azokra a műalkotásokra vonatkozik, amelyeket mindenki megnézhet a famíliában, a hatéves gyereknél éppúgy nem okoz traumát, mint a nyolcvanévesnél. És hát itt ez a helyzet. Ezt már az egy évig készülő forgatókönyv atyamestere, a rendező arca is mutatta a plakátokon: kacsint ránk – ezt kérem, nem kell komolyan venni. Ez nem egy Szédülés vagy egy Psycho… Azért 76 évesen már lehet lazulni, nem?

Adott tehát egy vidám kis páros, a fals szellemidézéssel hiszékeny asszonyokból monetáris támogatást kiszivattyúzó Blanche Tyler (Barbara Harris) és színész(ön)jelölt barátja, aki jelenleg taxizásból keresi a párizsira valót, George Lumley (Bruce Dern). A kissé naiv és idétlen duó mellesleg arra szakosodott, hogy stiklikből tartsa el magát a „bejelentett” foglalkozásukon kívül: Blanche kifürkészi az ügyfelek titkait, George meg akcióba veti magát és felgöngyölíti az ügyet. Már ha felgöngyölíti… Mindenesetre Hitchcocknak sikerült megalkotnia a saját filmtörténetének egyik legbájosabb párosát: Blanche butának néz ki, de helyén van az esze és bátor is, akárcsak Georgenak, aki pedig úgy fest, mint akin még a kertitörpe is átgyalogol, ezt biztosítja a Pierre Richard-szerű kinézete is, holott ő sem gyáva és tökfilkó. És folyton veszekednek, főleg a szexen és a pénzen. Olyan életszerű az egész, mint Hitchcock egyetlen filmjében sem…

Az ellenoldal már kissé sablonosabb: Arthur Adamson (William Devane) tipikus ’70-es évekbeli rosszfiú az akkoriban nagyon menő hernyóbajusszal; barátnője meg a bandzsaságából Golden Globe-karriert csináló Karen Black (itt Fran néven domborítja a végzet parókás asszonyát). Ők tulajdonképpen korrekt, figyelmes és emberbarát emberrablók, akik a hétköznapok rutinja mellett időnként egy-egy kriminalisztikai kiruccanással cukrozzák meg az életüket, az így szerzett gyémántokat pedig a csillárjukra aggatják a csiszolt üvegek közé. Adamson anno dacumal úgy tört föl, hogy a nevelőszüleire gyújtotta a házat (bíztató kezdet), aztán holttá akarta nyilváníttatni magát, s mert ez nem sikerült, kerülő úton sírkövet állíttatott magának, hadd higgye mindenki, hogy ő is elszállt a füsttel. Ez lesz a végzete – merthogy Blanche nagy megbízást kap a halál árnyékéban álló Julia Rainbird-től (Cathleeen Nesbitt), a dúsgazdag vénlánytól: kutassa fel zabigyerek unokaöccsét, hogy neki adhassa az örökségét - s ez a személy nem más, mint Adamson. Blanche és George tehát a 10.000 dollár fejében nekiveselkedik a feladatnak, csak hát nem tudják, hogy a célszemély kissé nagyobb kaliberű személyiség, mint ők, aki a barátnőjével, mikor menekülni kell a kutakodó páros elől, még a helyi püspököt is fesztelenül elrabolja. Ehhez képest persze a végén mégis  ők húzzák a rövidebbet, mert a lakásukon a kissé ügyefogyottnak tűnő páros végül foglyul ejti őket… Addig már csak – átmeneti problémaként – a gonosz oldal barátját, a begyulladt fedőembert, Maloneyt (Ed Lauter), a benzinkútkezelőt kell kiiktatni a sorból, amit az öntevékenyen meg is old, mert szakadékba zuhan a kocsijával, amikor el akarja ütni Blanchet és Georgot.

A zenét Hollywood későbbi mágusa, John Williams írta, de itt még nem adja az igazi formáját: mindenesetre jó és erőteljes a muzsikája, bár nem különösebben eredeti, ugyanakkor határozottan nem akar mindenben behódolni a kora irányzatának, vagyis inkább marad meg a klasszikus- , mintsem könnyűzene oldalán, ez a vonulat Williamsra mindig is jellemző maradt. A forgatókönyvet Victor Canning The Rainbird Pattern („Az Esőmadár-eset”) c. regényéből az az Ernest Lehman írta, aki az Észak-északnyugat forgatókönyvét is összealkotta (meglehetős sikerrel). A film hangsúlyozottan nem akart kollaborálni kora szokásos új-hollywoodi filmjeivel sem, vagyis nem a vázlatos akciókat és vázlatos alakokat részesítette előnyben, hanem inkább a jellemábrázolásra és a nyugodtabb vetítési tempóra rendezkedett be. Ezért is nem kedvelte meg a korabeli közönség. Neki nem ilyeneket kezdett el mutogatni Spielberg.

A filmet tehát elkönyvelték a vén mester utolsó – bár kétségkívül kellemes – alkotásának, amelyet már pusztán az alkotó előélete miatt is illik szeretettel nézni. De áhítattal nem… Ha viszont ezt a képzelgést kikapcsoljuk a mű értékeléséből, akkor látható, hogy egy kifejezetten kellemes, szórakoztató, bár nem valami lehengerlően eredeti filmet láthatunk, amely ráadásul nem is vonultatja fel a jellegzetes hitchcocki allűröket: az események túl gördülékenyen követik egymást, a szereplők túl hamar hódolnak be a körülményeknek, nincs benne suspense, hiányoznak belőle a töprengő beállítások, a félhosszú snittek, a fényképezés eredetietlen, és sehol benne egy enigmatikus kép… Szóval, a mozi lepereg, jól mosolygunk a végén, nem kell itt kérem semmit sem komolyan venni – hiszen a rosszak még csak meg sem halnak, pedig a negatív oldal tragikus (bár teljesen megérdemelt) bukására Hitchcock mindig is kiemelt figyelmet fordított.

Egy átlagthriller, mondhatnánk, nem is indították versenyszekcióban az 1976-os cannesi fesztiválon, ahol bemutatták. És az is, egy átlagthriller. Hitchcock már iszonyú testi fájdalmak közepette forgatta le, egy külön autót készítettek számára, amelynek platójáról dirigálhatott egyre fáradtabb hangon, alig bírta az egészet végigcsinálni. De szeretnivaló és kedves a végeredmény. És már az sem érdekel minket, hogy mi történt az elrabolt püspökkel. Biztos megkerült valahol… Nem mindegy? Hitchcock kacsint, és mi nevetünk egy vele egy kicsit. Szép befejezés volt, Mester, köszönjük, akárki akármit is mond az okosok közül. Önnél ez volt az alkony – a többségnél meg ez a dél.