Nagyon várta ezt a filmet Hitchcock, jaj, de nagyon várta. Leon Uris, az izraeli bestseller-szerző művét megtekintve azonban az előválogató producer-zsűrinek nem támadt éppen jó kedve. Nem azért, mert a regény nem lett volna jó. Hanem azért, mert a regény nem volt elég hitchcockos: teljesen más sztorisíkon dolgozott, mint amit a rendezőtől vártak és elvártak. Hitchcocktól azt akarták, hogy forgasson reális és enigmatikus személyiségekről szóló filmeket, ahol tarol a feszültségkeltés, a sejtetés és a meglepő végkifejlet. Uris regénye meg nem erről szólt: egy szimpla kémtörténet az egész, amelyben a lelepleződésig fogócska folyik. Vagy még az sem nagyon…

A főtéma a kubai rakétaválság (1962. október 14- 28.). André Devereaux (Frederick Stafford) francia ügynök azt a kérelmet kapja amerikai kollégájától, Nordstrom ügynöktől (John Forsythe), hogy derítse ki: miről kötött egyezséget a Szovjetúnió és Kuba. A szerepválasztás már eleve mellétalálat volt: Stafford egyszerűen nincs a színen, sem stílusa, sem kisugárzása nincs, egy teljesen hétköznapi figura, ráadásul a mai nemzedék számára már feszengve hasonlít Roger Moore-ra, pedig ő csak 1973-ban lépett fel a 007-es kódszámú szuperkém szerepében, addig a nála sokkal célrafeszültebb Sean Connery alakította a brit korona leghűbb ügynökét. A többi szereplő sincs éppen a helyzet magaslatán: már akkor is másodvonalbeli színészek voltak (azok is maradtak), feljegyezték pl. azt, hogy Hitchcock úgy utasítgatta őket, mint a rabszolgákat, ami jelzésértékű: egy Peter Lorre-ral, egy James Stewarttal vagy egy Grace Kellyvel ilyet ő sem mert megtenni… (Pedig állítólag a színésznépség: állatcsorda.)  

Neki is veselkedik tehát Devereaux a baráti szívességként tálalt kisegítő feladatnak, ennek következtében először is megszerzi a két ország szupertitkos megállapodását. Ezt úgy cselekszi meg, hogy Rico Parra (John Vernon), a kubai küldött környezetében lévő egyik korrupt hivatalnokot ráveszi arra Devereaux néger alügynöke (mellesleg temetkezési vállalkozó – stílusos…), hogy szerénytelen pénzmag fejében juttassa el az ő fényképezőgépe elé egy mellékszobában a kontraktust. A sztori már itt elkezd gyengélkedni, mivel teljesen abszurd, hogy Parra titkára kb. három perc alatt a zsúfolt harlemi utcán beleegyezzen az instant hazaárulásba, nem is ellenőrizve azt, hogy az alügynök valóban francia és nem amerikai állampolgár-e (az amcsikat gyűlöli, mivel a fia elveszett a Disznó-öbölben), továbbá “csak úgy” kilopja az aktatáskát Parra irodájából. Ennyire senki nem lehet könnyelmű, meg a kubai belső ellenőrzés sem lehet ennyire hányaveti.   

Az atomtitkok birtokában most már Devereaux Juanita de Cordoba (Karin Dor), a kubai forradalmárnak álcázott polgári ellenálló kegyeit élvezheti a szigeten, aki mellesleg Parra kitartottja. (Barátnője, szeretője, elv- és harcostársa, vagy amit akarunk – viszonyuk nembeli lényege nem derül ki.) Csakhogy Parra sem buta: rájön egy véletlen folytán, hogy Cordoba nem más, mint egy beépített kém, és megöli őt. Ez a jelenet a legszebb a filmben: a nő hátrahanyatlik, közben lila szokánya szétnyílik, mintha egy hatalmas vérfolt lenne. A szoknyáját egyébként damilszálakkal rögzítette és húzta szét a stáb…  

 Devereaux ekkor már Párizsban van raporton az engedetlensége miatt, ahol új ellenségekkel kell felvennie a harcot: mégpedig az elegáns, kissé fennsőbbséges, lekezelő Michel Piccolival (alias: Jacques Granville), és a begyulladós, mulya, összevissza beszélő Philippe Noiret-val (filmneve: Henri Jarre). Merthogy ezek ketten a TOPAZ fejei, vagyis a NATO polgári szolgálatosai, akiket kilóra megvett a szovjet titkosszolgálat. Mint ahogy a végén kiderül: nem egyedül, mert még Devereaux felesége, a szőke, Hitchcock-kedvence típusú Nicole (Dany Robin) is a sarló-kalapács vonzó árnyéka alá állt. A feszengő Jarre végül egy álinterjún lebukik és azonnal megölik a megbízói, Granville meg tudomásul veszi a kudarcot és lakásában öngyilkos lesz, amikor rájön, hogy mindent tudnak (vagy legalábbis sejtenek) róla.  

A zenét Maurice Jarre, igen, a nagy Jarre írta. Ha más nem, hát ez tökéletes. A film elején a vörös-téri díszszemlét aláfestő indulója precízen másolja a szovjet indulókat: ezek ugyanis nem nehezek voltak, mint a német marsok, hanem inkább olyanok, mint az osztrák-magyar monarchia indulói, vagy a franciáké: könnyedek, elegánsak, amelyek azonban mégsem koncettermekbe valók voltak, hanem a hadszinterekre, lélekmelegítőnek szúronyroham előtt. (Akit jobban érdekel a téma, hallgasson ilyeneket itt: www.sovmusic.ru.) A film további részében is jól teljesít a zene, s a végét megint az indulóval zárja le.  

Akkor mi okozta a film bukását? Merthogy csúfosan leégett, az tény: a közönség negligálta. Nem az aktuálpolitika – abból még minden jó kisülhet - , hanem az, hogy Hitchcock nem adta önmagát. A történet túl köznapi személyiségekkel dolgozik, s valahogy nagy meglepetésekre már nem is számítunk a végén. Nincsenek benne hosszú beállítások, érdekes személyiségek, mélyebb jellemábrázolások, de ugyanakkor sok kaland sem, Devereaux például egyszerűen csak van, keresztülmegy mindenen, mint kés a vajon, láthatólag nem is izgul amiatt, hogy esetleg lebukhat. Mondjuk, soha nem is jár igazán közel hozzá… A végkimenetelt ráadásul már ismerjük: Hruscsov visszavonta a rakétákat, aztán megbukott. Castro maradt. Különben a kubai forradalmárok a legfárasztóbbak: köpködő, szakállas, bunkó alakok, akik között még Che Guevara is felvonul egy beállítás erejéig, továbbá Rico Parra személyében is aligha üdvözölhetünk mást, mint őt. Ráadásul felvonulnak még dokumentumfelvételek is, de ezeken kívül sok külső felvételre nem lehet számítani. A szovjet KGB-igazgatóhelyettes meg, akinek ez az egész hercehurca köszönhető, mert átállt az amerikaiakhoz, olyan idegesítően lekezelő és pökhendi, hogy azt várjuk: adják már vissza őt az oroszoknak, legalább a GULAG-on megtanulja, hogy mi jár a hazaárulóknak. A filmben még leginkább Piccoli és Noiret teljesít – hiába, nekik elegendő volt megjelenniük, hogy aurát hozzanak az üres terekbe. De a többiek…?