A színházi társulat egyik tagját megölik – holtteste mellett ott ül amnéziába esve a vetélytársnője, aki békülési estre hívta őt magához. Mellette a véres piszkafa. Az ítélet nem lehet kérdéses, azonban Sir John Menier (Herbert Marshall), a színészfejedelem színre lép. Mint ahogy az eredeti színdarabban is, merthogy annak ez volt a címe. (Írta: Clemence Dane és Helen Simpson.) A fellépés oka, hogy beosztották őt esküdtnek, s végül – megtörve a többség határozottságától – ő is a gyilkosnak kikiáltott Diana Baring (Norah Baring) bűnösségére szavaz. A film egyik legérdekesebb jelenete ez, mert Hitchcock kamerája bebújt az esküdtszéki terembe, s végigment az arcokon és alakokon, bár ennek mélysége természetesen - az idő rövidsége miatt - nyomokban sem közelíti meg a Tizenkét dühös ember c. darabét. Az esküdtszéki jelenet nem több, mint tíz perc, mindenesetre érdekes látni azt, hogy a többség itt hogyan morzsolja fel a kisebbség ellenállását – és sehol egy Henry Fonda… Illetve, aki van, az csak utóbb kezd el gondolkodni a problémán és vág bele a magánnyomozásba. Az esküdtszéki jelenet azért is érdekes, mert az egyik esküdt ellenállását azzal gyűrik le, hogy közlik vele: ám legyen, lehet, hogy Diana nem bűnös, de ha ilyen elborult elmeállapotban ilyet cselekedhetett egyszer, akkor megteheti azt többször is, tehát legjobb, ha más most likvidálják. Úgyhogy ennyit a széles tömegek igazságérzetéről…

Sir John tehát töprengeni kezd. Ez látszatra érdektelen részlet, pedig van benne egy kis csavar: amikor a fürdőszobájában azon monologizál, hogy mit kellett volna tennie, a rádióból végül már a saját gondolatai jönnek elő. Hitchcock ezt úgy oldotta meg, hogy egy komplett zenekart állított a háttér mögé, majd lejátszotta előre a hanglemezre felvett monológot.

A film azonban a későbbiek folyamán már kiábrándító ötletességi színvonallal működik. Sir John egy ideig ugyan nyomozgat a momentán leégett és potyaleső Ted Markham (Edward Chapman) színpadmester segítségével, akinek jellemét ügyesen emeli ki hasonszőrű felesége, Doucie (Phyllis Konstam), de aztán egyszerűen úgy jön rá a gyilkos személyére, hogy megérzi: Diana valakit fedez. A „tettes” végül egy heves vitában elszólja magát: egy félvér férfit véd a némaságával. Innen már nem nehéz előkeríteni a félvért (aki a legkevésbé sem látszik annak), s rájönni arra, hogyan bújt rendőregyenruhába a tett  helyszínéről a menekülését segítendő. Viszont Hitchcock nem tagadta meg önmagát: megint rájövünk a rejtély megoldására már a film kétharmadánál, innentől kezdve már csak arról szól a történet, hogy a gyilkos miként küzd meg a kitartóan nyomában járó Sir Johnnal. A vége, mint ahogy megszoktuk a rendezőtől: halál. Természetesen itt is rendkívül látványos körítés közepette, mert a gyilkos Handel Fane (Esme Percy) – aki légtornász - egy cirkuszi előadáson felakasztja magát a saját köteleire. Az események után Sir John még egyszer borzongva megjegyzi, hogy az illető félvér volt – a jelek szerint a fehér-fekete vérkeveredés valami szennyes dolog lehetett a korabeli Londonban, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy a Brit Birodalom területén elég sok ilyen személy élt. A rendező azonban – politikailag nem túl korrekt módon – még tett is azért, hogy minél jobban eláztassa szegény légtornászt: női ruhába öltöztetve vonultatta fel őt a fő műsorszámában, jelezve ezzel finoman az illető esetleges homoszexualitását. A korabeli filmekben ez volt a maximum, amivel be lehetett mutatni a „problémát”. Hitchcock a későbbiek folyamán sem A kötél (1948) c. filmjében foglalkozott a témával, de ott szintén nem lehet egyértelműen eldönteni azt, hogy a két gyilkos barát tényleg homoszexuális-e vagy sem.

A rendező egyébként jól szórakozott a színészélet bemutatásán is, jó mutatvány erre az a jelenet, amikor a nyomozók senkit sem tudnak kihallgatni a színházban, mert ostoba fejjel éppen egy előadás kellős közepén akarják megejteni az eseményt, s közben az összes színész folyton beugrik a színdarabba, teljesen más arcot nyújtva a közönség előtt, mint a zord nyomozóknak a függöny mögött.

A szerelem – Hitchcock másik kedvenc filmes vérvonala – itt is előkerül, mivel a végén Sir John az egész történetből drámát rendez és ennek keretén belül boldogan borul össze börtönből kimentett kedvencével, aki végre elérte élete nagy célját: együtt játszhat a nagy színésszel.  

A film képügyileg egyetlen érdekesebb jelenete az, amikor az akasztófa árnyéka egyre magasabbra emelkedik a börtönfalon, miközben a rendező ismét játszik a montázzsal, hiszen ez az ansnittelt kép is mutatja, hogy lesz úrrá könyörtelen nyugalommal a megtorlás az ártatlanság fölött. De hát ez csak pár képkocka, semmit több. Viszont azt megint nem lehet letagadni, hogy a rendező jellemválasztási képessége kitűnő volt: kényesen ügyelt arra (és ez általában jellemző volt rá), hogy még a legutolsó szereplőnek is legyen önálló karaktere. Sir John tehát pózol és fölényesen uralkodik a környezetén, Ted egy lusta vadászkutya unalmával mászkál az adatok után, a felesége nyafog és potyakajára vár, a félvér pedig rájön az összeesküvésre és Peter Lorre stílusát átvéve néz keresztül Sir Johnon, majd amikor öngyilkos lesz, ezt is megkérdőjelezhetetlen drámaisággal, hogy úgy mondjam: maradandó hatást keltő, hűvös eleganciával teszi meg.

Tekintettel azonban a minimalista koncepcióra – néhány szobabelső, meg a cirkuszi sátor állt rendelkezésre a produkcióhoz - , továbbá a nem túl gondolatébresztő rejtélybogozásra, sok mindent nem szabad várni a műtől. Leginkább azért maradt meg az érdekessége, mert a rendező készített egy német változatot is, szóról-szóra ugyanazt, vagyis hát szóról-szóra nem, mivel abban az időben még nem létezett szinkron, feliratozni meg nem akarták, ezért német színészekkel német nyelven játszatta el az egészet Mary címmel (1931-ben). Drága mulatság volt, de annyiban megérte, hogy ezt a kettősséget azóta is emlegeti a filmtörténelem. (Bár ez más műveknél is előkerült, mint terjesztési módszer.)