Ha volt filmje, amit Hitchcock utált, akkor az ez volt. Ha volt film, amit a kritikusok is utáltak az életművében, de tartósan, nemzedékeken átívelően, teljes egyetértésben, akkor az ez volt. Illetve most is az… És ha volt film, amit a közönség szeretett – nos igen, az is ez volt. Ezzel fejezte be angliai pályafutását a rendező, maga mögött hagyva egy hatalmas kasszasikert, mivel a művet – amelyet már eleve amerikai exportra szántak – 3.700.000 dollárért nézték meg a tengerentúlon és ehhez társult még az angliai bemutató összege is. David O. Selznick tehát örömmel láthatta, hogy megigazult a döntése, amikor aláírta a szerződést ezzel a tehetséges brittel. Viszont éppen a korabeli siker is azt mutatta, hogy kár köteteket összeírni az esztétikum sajátosságairól, mert a közönség köszöni ugyan ezeket, de majd ő megleli magának az esztétikumot, és úgyis az lesz a mérvadó. 

Illő azonban visszaállítani a darab jó hírnevét. Elég kétséges, hogy miért tekintik ezt a filmet olyan satnya termésnek az ezt megelőző Hitchcockokhoz képest. Tény, hogy semmi köze sincs azokhoz sem hangulatában, sem korabeliségében, ez egy kosztümös darab, egy klasszikus kalandregény(ke) feldolgozása, amely 1819-ben játszódik a Cornwall-félsziget rosszarcú alakokkal tűzdelt, többször megénekelt partjainál. (Ld. erre Sullivan – Gilbert operettjét: A cornwalli kalóz, avagy a becsület rabja, vagy Wagnertől a Trisztán és Izolda II. felvonását.) Daphne du Maurier is nagy híve volt a mucsai félszigetnek, a filmmel azonos című könyv cselekményét is ide helyezte. Mint ahogy a Manderley-ház asszonyát is, ráadászul – és ezt kevesen tudják – a Madarak c. film ötlete is e tájba helyezve indult ki. Merthogy Cornwall a szó szoros értelemben egy Isten háta mögötti hely volt és még most is az, nem csoda hát, hogy még a "sátán kutyája" is itt üldözte az áldozatait Doyle regényében.

A produkció legkegyetlenebb próbatétele az lett, hogy a főszereplő Charles Laughton maga is producere volt az alkotásnak, és ebbeli helyzetéből kifolyólag nem hagyta szabadon érvényesülni a rendezőt, mindenbe beleszólt, kezdte azzal, hogy főszerepet taposott ki magának, továbbá beleerőltette a filmbe Maureen O’Hara-t pusztán csak azért, mert nagyon tetszett neki a hölgy szeme. Hitchcock teljesen felmorzsolódott a színész diktatúrája alatt, de tévedett, amikor a fenti kettőst lenézte. Laughton átvitte magával O’Harát Amerikába és ott nemzetközi sztárt csinált belőle, végig lehet nézni, hogy milyen filmekben kapott nagyszerepeket: Hová lettél, drága völgyünk?, Csoda a 34. utcában, Rio Grande, Havannai emberünk, McLintock!. Laughtonhoz meg már eleve jó volt óvatosan közelednie, mert ez az elsöprő egyéniség 1934-ben Oscar-díjat kapott a VIII. Henrik magánélete c. filmben nyújtott alakításáért. Ahol – természetesen – ő volt a király…

Mint ahogy itt is. Sir Humphrey Pengallan békebíró szerepében gyakorlatilag letarolja az egész szereplőgárdát, kivéve a bandafőnök Josst, a taperoló nagybácsit, mivel Leslie Banks ebben a szerepben legalább olyan sötét alak, mint a gazdája, a partmenti kalózkodás kitervelője – de legalább egyéniség marad a szétdúlt hajával, alkoholista képével és köntörfalazás nélküli durvulási jeleneteivel, továbbá sötét humora is hatásosan egészíti ki Pangallan lekezelő, mindenkit hülyének néző – és hülyére vevő - nagyvonalúságát. Mind ahogy az szokásos, itt is a negatív karakterek lesznek az érdekesek, vonatkozik ez egyébként a banda minden tagjára, akik mind egyedi háttérrel kerülnek ide, van közöttük kiugrott pap, gigerli, zsenge korú mitugász, vén kujon, pedantériás könyvelő stb.

A pozitív karaktert, vagyis a hajófosztogatók közé beépült James Trehearne rendőrkémet alakító Robert Newton sajnos elenyészik mellettük, mondjuk, eleve nem sok eséllyel indulhatott a babérokért, hiszen Hitchcock ekkori kedvenc karakterét alakítja: fiatalembert, aki bajba kerül, eközben gyerekesen jámbor arcán folyton mosoly cikázik át, s botcsinálta hőssé válik a nagy üldöztetések közepette, bár Trehearne legalább egy ideig tudja, hogy kik és miért vannak a nyomában. O’Hara sem sokat tudott kiemelni magából Mary szerepében, aki balszerencséjére a nagynénje fosztogatókkal teli fogadójában akarja megalapozni az új életét. (Aztán jön a szutykos Joss bácsi a butykosával és a lapáttenyereivel.)

A film cselekménye szépen áll össze, a lendületére nem lehet panaszunk, a fordulatok sem kiszámíthatóak, s Hitchcockhoz illően az egész rövid idő alatt és csak néhány helyszínen megy végbe. (Tételesen: két nap alatt három helyen.) Külön érdemes figyelni a humoros vonásokra, hiszen Pengallan és a banditák valahol a paródiáját is adják ezeknek az operettszintű karaktereknek. Habár a hajótöréseket – természetesen – makettekkel oldották meg, de még így is hihető és látványos jeleneteket hoztak létre ezekkel. Az más kérdés, hogy egyébként az összes jelenetben látszódik a műtermi munka, a realizmust enyhíti az is, hogy a filmet nem újították fel, hagyták az eredeti állapotában dvd-re égetni. Nyilván hittek a forgalmazók a kritikusoknak, hogy ez nem lesz valami nagy pénzkivonás a vásárlók zsebéből.   

Ami viszont a filmtörténelmet illeti: különösen fontos az a jelenet, ahol Trehearne azt hiszi, hogy Pengallan mellett áll, miközben a békebíró folyton olyan mozdulatokat tesz, mint aki ölésre készülne – aztán mégsem történik semmi. Ez már igazi suspense (kétségből, bizonytalan helyzetből eredő kitartott feszültség), ami Hitchcock addigi filmjeiben csak foszlányokban került elő, hiszen azokban elsősorban a kaland volt a lényeg. Itt viszont  már az első félóra után teljesen képben vagyunk, tudjuk, hogy kinek hol van a helye a sakktáblán, viszont a jelzett jelenet már egy tökéletes, minden mozzanatában a későbbi nagy filmeket idéző suspense, mert vagy negyedórán át leshetjük azt, hogy mikor következik be a pillanat, amikor Pengallan lőni fog, miközben a vizslaszerűen lelkesedő kis rendőrnek elképzelése sincs arról, hogy esetleg a békebíróban keresse a háttérembert.

Úgyhogy kár lekezelni a filmet, kellemes mű jó fordulatokkal, finom humorral és határozott karakterekkel, amelyek sajnos nem voltak elmondhatóak a Hitchcock-életmű ’30-as évekbeli „üldöznek az ügynökök”-gyökerű egyendarabjaira.