Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 05.
Meggyónom (I Confess - 1953)
Meggyónom (I Confess - 1953)

Hitchcocknak is voltak diétás darabjai: ez tehát egy jó film, jelentékeny közhelyekkel kisímított egyenletlenségekkel.   Kezdjük mindjárt a főszereplővel, azaz Michael William Logan atyával (Montgomery Clift). Az egykor egyszerű munkásként, hivatalnokként, parasztként életet kezdő (mindegy, szóval mélyből induló) fiatalemberből katona lesz, aki teljesíti kötelességét a hazája (Kanada) iránt, és gyilkolja a nácikat. Egyébként: nagyon helyesen. Aztán, amikor vége a harcoknak és végre magába vonulhatna, megcsömörlik a világtól, és pappá szentelik. Tehát ő gyakorlatilag egy legújabbkori Assissi Szt. Ferenc, aki annak idején szintén egy hadjárat után – bár ő hadifogságban - jött rá arra, hogy a földi hatalmak katonája helyett inkább a Megváltó csendes katonája lesz. Clift ennek megfelelően tehát igazából semmit nem csinál a filmben, csak értetlenkedve néz, töpreng, és dönt – mindig az egyszerűség és az igazság mellett. Színészi játéka behatárolt, alakítása érdektelen, hiszen egy szerzetestől nem várhatunk el tárgyalótermi drámát, felütéseket és csattanókat, csak szürkeséget és csendet, különösen, hogy a gyilkos Otto Keller (O. E. Hasse) gyónási titokként bízta rá a gyilkosságát, hogy ti. nyereségvágyból, előre megfontolt szándékkal megölt egy ügyvédet.  

Keller egy német menekült, aki vélhetőleg a II. Világháború után telepedett le Kanadában. (A sztori Quebec államban játszódik.) Panaszkodik is arról az elején, hogy mennyire ellenségesen fogadta őt és a feleségét mindenki – csak az egyház segített rajtuk. Keller tehát szintén egy sablonfigura: Hitchcock bedőlt a közízlésnek, s bevetette a filmben az „örök németet”, vagyis aki a náci rezsim bukása után Amerikában kezd új életet, ergo: gyanús. Mintha csak Orson Welles háborús bűnös „menekültjének” az alakját néznénk Az óra körbejár c. filmjében: Keller a) német, b) menekült, c) tehát gyilkolásra kész személyiség, ez egyszerűen ennek a népségnek a vérében van. Kissé árnyalta volna a képet, ha Keller - mondjuk - egy csődbement görög tavernás lett volna, esetleg egy szibirják, aki hadifogolyként átküzdötte magát ide a zavaros Európából, vagy bármi, csak német nem. Jó, meg kell értenünk Hitchcockot, még csak 1953-ban járunk, két választási ciklussal a hitleráj fölött aratott győzelem után Eisenhower elnök tiszta, fehér világában – a „kellereknek” tehát van helye az amerikai mítoszmúzeumban. Csúnya hely, de akkor hihető volt. (Megjegyzendő, hogy Eichmann lekapcsolása sem éppen a mítosz valóságmentességét erősítette meg...)

Aztán jön a Nő, vagyis a megszokott szőkeség: Ruth Grandfort (Anne Baxter). Újabb káposztáskocka-jellem következik: a viszonzatlan szerelemtől elgyötört szépség, aki fuldoklik a férje által „rákényszerített”  jómódban, miközben szíve azért a férfiért ver, aki szegény és perspektívátlan és aki sosem lehet az övé.  Ezért hát napjai többségét azzal tölti, hogy piheg érte. Nem kételkedhetünk abban, hogy nyilván vannak ilyenek, de ha már ezt a karaktert két ilyen szemhéjsüllyesztő jellemmel, mint Keller és Logan atya eresztjük össze, akkor ez a trió ólomsúlyú lesz. Ehhez társul végül még Karl Malden, aki viszont jól alakítja a könyörtelen Larrue felügyelőt, az más kérdés, hogy ez is csak egy átlagszerep volt, hiszen egy nyomozónál az a minimum, hogy könyörtelen legyen.

Ráadásul a film elejétől fogva tudjuk azt, hogy ki követte el a gyilkosságot, ehhez képest tehát már csak abban gyönyörködhetünk, hogy miként tekeredik Logan atya nyakára a szappanos kötél. A történet, mondhatni, ügyes, ugyanakkor persze ennek is az a legnagyobb baja, hogy a dráma eredeti írója valószínűleg sosem látott egy telivér büntetőaktát, mivel annyi bizonyíték mellett, amit ő felsorakoztatott, soha az életben nem ítélnének el senkit sem. Ezt egyébként az esküdtszék meg is erősíti, hiszen felmenti Logan atyát, ami némi csalódottságot okoz az embernek, mert az esküdtszék – mint az a filmekből köztudomású – leginkább mindenkit folyton, ha kell, ha nem, bűnösnek talál. (Kivéve, ha a mesebeli tizenkét dühös emberről, vagy O. J. Simpsonról van szó.) Itt a bíró fejti ki, hogy nem ért egyet ezzel, de hát ez van – Logan mehet ki, a szabadságba.

Ahol egy új ellenséggel nézhet szembe: a tömegekkel, akiket persze nem érdekli az ítélet, mert ha a tömeg valakit bűnösnek tart, akkor ebben a hitében nem lehet megingatni, magyarázhatják nekik aztán akár válogatott jogászok is a büntetőjog bizonyítási elveit. Attól, hogy a népség meglincselje, vagy legalább jól elgyepálja az atyát, végül Keller felesége menti meg, aki annyira az események hatása alá kerül, hogy a férjét is fel akarja adni, aki azonban azonnal lelövi őt. Nagyobb ostobaságot nem is tehetett volna, a végjátékban végül őt is megölik, miután rövid életvezetési tanácsadóban tájékoztatja Logan atyát arról, hogy mennyire egyedül van. (Mármint Logan.) Aztán repül a golyó… A történet tehát megnyugtatóan zárja le a két bűnös (a Kellerek) sorsát, mint ahogy Hitchcocknál mindig.

Szóval ez a mű nem egy mérföldkő a filmtörténelemben, mert bár a történet ugyan jól csavarodik, s nem lehet egy rossz szavunk sem a zenei aláfestésre, meg a fényképezésre sem (amely néha művészieskedni is próbál, de aztán néhány ferde képbeállítás és egy árnyékvonulás lefényképezése után ettől elmegy a kedve), ugyanakkor a kiárusításon vett karakterek, meg a behatárolt játéktér (néhány szoba, hajófedélzet, tárgyalóterem) nem képes a kizárólag beszélgetésekre alapított cselekményszövést feldobni. Nem csoda, hiszen egy színdarabon alapul az egész. (Írta: Paul Anthelme.)

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés