Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 05.
39 lépcsőfok (The 39 Steps - 1935)
39 lépcsőfok (The 39 Steps - 1935)

Már A férfi, aki túl sokat tudott (1934) c. filmben is megjelent Hitchcock későbbi szenvedélye: a férfi, aki tud valamit, amiről ő maga sem tudja, hogy mi az, vagy esetleg azt sem, hogy egyáltalán tud valamit; aztán üldözni kezdik, mert rossz időben volt rossz helyen, vagy egyszerűen összekeverték őt valakivel. Több filmje is erről a témáról szól, mint pl. a most tárgyalandó 39 lépcsőfok, aztán meg a Fiatal és ártatlan (1937), A szabotőr (1942), és persze az Észak-északnyugat (1959), de megjelenik a motívum a Madarakban (1963) is, ahol Melanie Danielsről merik sejteni (ha kimondani nem is), hogy tud valamit (miért támadnak a madarak), amiről persze ő sem tud semmit.  

A
39 lépcsőfokot Hitchcock egyik korai gyöngyszemének tartja a szakirodalom, de ezzel azért illik vitába szállni. A film kétségkívül fordulatos, de összhatását tekintve aligha több egy közönséges pikareszkregénynél. Inkább azért érdekes, mert sűrítve jelennek meg benne olyan motívumok, amelyek aztán a későbbi Hitchcock-alkotásokban érik el a csúcspontjukat.

 

Adott tehát egy férfi, Richard Hannay (Robert Donat), aki azt veszi észre, hogy egy női hulla ékteleníti el a szobáját, pedig sok meglepetésre nem kellett volna számítania, hiszen ő hozta fel a hölgyet egy éjszakára, s az rögtön közölte vele, hogy csak azért jött ide, mert egy kémelhárító, akit üldöznek. A nem egyszerűen suta, hanem – mai szemmel nézve már - idétlen és hiteltelen kezdet romantikáját tehát egy hátba szúrt kés látványa töri meg, és innentől kezdve hősünk egészen Skóciáig futhat Londonból, háta mögött a zsarukkal és a kémekkel. A vonaton találkozik két okoskodva lamentáló úriemberrel (utazó ügynökök), akik ugyan semmi előremutató szerepet nem játszanak a filmben, de pár perces jelenlétük elegendő volt ahhoz, hogy beleírjanak hasonló karaktereket a Londoni randevú (1938) c. műbe, ahonnan aztán Charters és Caldicott néven futottak be karriert az őket alakító színészek – meg maguk a karakterek is, akik egy idő után önálló életre keltek.

 

Amikor Hannay végre úgy érzi, biztonságban van – lerázta a yardot és az ügynököket, továbbá egy féltékeny parasztférjet is - , nos, ekkor kerül igazán a csávába: házigazdája, Jordan professzor (Godfrey Tearle) csak látszatra tisztes honpolgár, valójában egy hazaáruló, aki repülőmotor-terveket akar kicsempészni. Ez a karakter – meg a hozzá illesztett látványosan érdektelen polgári miliő – a Boszorkánykonyha (1940) negatív főszereplőjének a személyében ismét előkerült, aztán a Szabotőrben kap majd szerepet, ahol a főhős pechjére egy hasonló helyen szenvedi el menekülése első megrázkódtatását (ami egy kaliforniai ranch). E jelenetnél is visszaköszön egy Hitchcock-motívum: nem a film végére tartogatja a rejtély megoldását, szívesen elárulja nekünk már a közepénél-kétharmadánál is, innentől kezdve már csak azon kell körmöt rágni, hogy a főhős miként vet véget ennek az egésznek, elsősorban a saját testi épségének a védelme érdekében.

 

Aztán jön a Nő. Mint Hitchcocknál általában. Pamelát (Madeleine Carroll) az igazságát bizonygató férfi pontosan annyira nyűgözi le, mint a Szabotőrben Patriciát, a plakátlányt Barry Kane, a hajógyári munkás, akit egy robbantás miatt köröznek a nagy pusztaság közepén. Vagyis semennyire, eltekintve az undort. (Erre mondta Walter Matthau az Ideggyogyóban: ez is egy kapcsolat kezdete.) Csak hát össze vannak bilincselve, mint ahogy a Szabotőrben is, aztán futhatnak árkon-bokron, meg vízesésen át. Olcsó ötlet, de hatásos, hiszen mindenki a szerelem kibontakozását várja, az meg csak nem jön, mert a rendező gondoskodott a késleltetésről. [Az olcsó ötletről meg annyit, hogy a Megbilincseltek (1958) a-tól z-ig ezen alapul, csak ott két elítélt férfi között alakul ki egyfajta megértő vonzalom.]

 

Maga a „futás” viszont szellemes az utángyártáshoz képest: amíg a Szabotőrben folyton belép valaki a történetbe, aki továbbugrasztja az épp pulóverkötögetésre vágyó cselekményt, itt Hannay és társa maguk alakítják a sorsukat, ráadásul mindenféle abszurd helyzetben. Igaz, ezek színvonala nem emelkedik ki a már addig is elkoptatott sarkú átlagból. (Az abszurd is lehet konfekciótermék.) Hannay például kénytelen fellépni egy jelöltállító gyűlésen, ahol értelmetlen közhelyekkel udvarol a lelkes egybegyűlteknek; a rendőrségről kiveti magát az utcára és elvegyül egy parádéban (hányszor láttunk már ilyet!), aztán jönnek a sötét ügynökök, akik természetesen a nővel együtt akarják őt kivégezni a prérin, de megint meglóg – immár nem egyedül. Mulattató, ahogy eladják magukat menekülő párnak a szállodában – a jelzős szerkezet első részével nincs is baj, a második akkor válik valósággá, amikor az ügynökök elmondják maguk között az igazságot és a fogadósnő kidobja őket. Ez a jelenet már előrevetíti a Londoni randevú (1938) szállodajelenetét, ahol szintén mindenféle kis összevisszaságok történnek, de minőségét tekintve ez a szekvencia még alig több egy közepes burleszknél.

 

A film vége viszont egy az egyben A férfi, aki túl sokat tudott c. filmek (1934, 1956) utolsó jelenetének a variációja: adott tehát egy színház, a páholyfüggöny mögött fegyverét emelő főgonosz, és itt most valamit azonnal tenni kell… Mellesleg a film erről a helyről indul, ide is tér vissza, a színház tehát olyan keretet ad az egésznek, amely mintegy mesevilággá változtatja az egészet. Mert hiszen színház az egész világ.

Gyors vágásokkal operál a film, nyugtot nem hagy sem a szemnek, sem az elmének, a fülnek meg az experesszív, bár nem maradandó zenei kíséret. A hipertotálokkal nem érdemes foglalkozni, a tájak szépsége ekkor még nem volt a filmek középpontjában (Hitchcocknál sem), így itt még domináltak a belső felvételek. A színészi játék is kellemesen közepes, amibe a nem túl nagyigényű konfliktushelyzetek mellett besegített az is, hogy Robert Donat a kackiás bajuszkájával és sármőr kinézetével nem törekedhetett drámaiságra – a rendezőnek ez a gyermekbetegsége, hogy ti. üdítő mosolyokkal menekülő színtiprókat állítson a középpontba, még ereje teljében volt, meg hát ne feledjük el, hogy ez a korszak a Jávor Pálok világa volt, meg a babaarcú, végül erős férfikarhoz simuló hisztis szépségeké, amelynek a világából Carroll sem lépett ki, neki most elegendő volt a durcást, aztán a lelkeset alakítania, többet senki nem várt el tőle. (Hol volt itt még neorealizmus?) Viszont legalább nem játszotta túl magát.

 

A film vége viszont félresiklott, mert Mr. Memória (Wylie Watson) a londoni Palladiumban láthatólag lubickol a közönség hangzavaros érdeklődésében, nincs transzban, én- és öntudatilag még nem ereszkedett le semmiféle alfaállapotba, s ahogy kinéz, nem is fog, pedig ekkor már a rendőrökkel viaskodó Hannay odakiáltja neki a nagy kérdést: mi az a 39 lépcsőfok? És ő lekezelő mosollyal, mint amikor a tanárt a bukás előtt álló diák kérdezi, válaszolni kezd… Ez az elhibázott jelenet is mutatta azt, hogy Hitchcockot egyelőre jobban érdekelte az izgalom, mint a hitelesség, a szórakoztatás, mint az igényes drámaiság, s egészében véve az optikailag feltuningolt „tévedések vígjátéka”, mintsem az ismeretlenség csapdájában vergődő lélek zavarodottságának a lefestése. A Szabotőrben, amely a film fél-remakeje, ezt már elkezdte kiküszöbölni, az más kérdés, hogy ott még mindig nem éri el azt a szintet, amelyre már azt lehetne mondani: igen, ami itt van, az tényleg egy megalapozott, hihető, míves üldözési mánia.

 

Szokták még mondani a filmre, hogy „nyers”, merthogy az ügynökök senkit nem kímélnek. Annyiban igaz a dolog, hogy Hitchcock itt már túllépett azon, hogy felléptessen egy intellektuális szörnyeteget, mint Az ember, aki túl sokat tudott-ban, aki (Peter Lorre alakításával) a maga démoni eleganciájával alázza meg a környezetében lévő piti végrehajtókat és domborítja ki egy személyben a sötétség vonzó oldalát. Hiába látjuk-halljuk a főhőst üldöző személyeket, igazából egy képkocka, de még annyi sem marad meg bennünk róluk, olyan az egész, mintha Kafka hőse futna az ítéletvégrehajtás elől „a” per után. Csak hát Josef K.-ban volt valami jogos rettenet, ami Hannayban nincs meg, nála csak akkor lesz a szépfiúból patkányfogóba került ember, amikor a vasúton rájön arra, hogy nyakán van a rendőrség, meg az őrszobán, amikor szembesül azzal, hogy ott sem hisznek neki, vagyis olyan helyzetekben, amelyeknél mindnyájunkra rátörne a frász.

 

Erre az arctalan ügynökmasszára mondják, hogy a nácikat jelképezte, akik most kezdték el a barna alkonyat alatt megásni Európa új sírját az ötödik hadoszlopaikkal. Lehet, hogy így volt, és ez vezette Hitchcockot erre, de inkább az a megoldás, hogy a film csak az izgalomra és az érzelemre, vagyis a páros menekülésére és a kibontakozó vonzalmukra épült rá. A film már nem bírt volna el egy Peter Lorre-t, vagy egy őrült tudóst. Nélkülük sem unalmas a dolog, de velük sem lett volna több, mint ami lett belőle.

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés