Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
A férfi, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much - 1934)
A férfi, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much - 1934)

Peter Lorre, vagyis eredeti nevén Löwenstein László az M – Egy város keresi a gyilkost (1931) antihőse 1933-ben azon vette észre magát, hogy a filmszerepe utolérte őt az életben, merthogy bűnözők vadásznak rá - mármint a zsidó mivolta miatt a nácik. Elmenekült hát a barna Németországból a fény városába (Párizs), ahol Ivor Montagu, Hitchcock egyik producere azonnal lecsapott rá A férfi, aki túl sokat tudott c. film egyik szintén erkölcsileg hátrányos szereplőjének a megformálása érdekében. Tételesen a bérgyilkos személyére gondolt, de Lorre volt annyira öntudatos, hogy ezt elutasítsa: neki nagyobb szerep kellett. Ő lett tehát Abbott, a főgonosz, s ment is rögtön Londonba, ahol már készen várta őt a stáb, meg egy angol nyelvkönyv, tekintettel arra, hogy ezen a nyelven nem beszélt, mondatainak a többségét egyszerűen átírták neki fonetikusra és azt mondta el. Viszont a karaktere olyan egyértelmű volt, hogy az beszéd nélkül „átment”, Abbott szerepét akár még süketnéma változatban is el lehetett volna adni. Eredmény: a film plakátjáról is Lorre arca néz ránk, teljesen megérdemelten, merthogy a többiek finoman kifejezve sem tettek hozzá sok mindent a sikerhez. Lorrenak meg egyszerűen csak meg kellett jelenni, és betöltötte az egész teret, mint kulcsfigura. Ezzel az elálmodozó, dülledt szemekkel, meg ezzel a lekezelő mosollyal nem volt nehéz…

 

Ellenállhatatlanságának az oka az, hogy ellenfelei: Bob Lawrence (Leslie Banks) és felesége, Jill (Edna Best) már a film elején bemutatják, hogy milyen könnyen veszik a  próbatételeket. Túl könnyen is - Jill elbukja a koronglövészetet a rakoncátlan lányuk viselkedése miatt, de ezen csak jót nevetnek, mint ahogy azon is, hogy a lány oda nem figyelése folytán az egyik barátjuk majdnem összezúzza magát a síversenyen. Akkor sem különösebben lepődnek meg, amikor őt ezek után még le is lövik  őt a svájci szállodában, s különösebb megrendülés akkor sem érződik rajtuk, amikor kiderül, hogy elrabolták a lányukat, akinek az élete annak eltitkolásától függ, hogy mit talált Bob a barátja lakosztályában elrejtve. (St. Moritz volt a helyszín, ott volt ugyanis Hitchcock a nászútján. Svájc visszaköszön még a Londoni randevú c. filmben is.) 

 

Bob azonban – immár Londonban - magánnyomozásba kezd, ami igen egyszerű, tekintettel arra, hogy egy cédulára fel van írva a tettesek elérhetőségének a helye, épp csak térkép nincs hozzá mellékelve. Maga mellé veszi egyik öregecske férfirokonát, aki inkább egy komikus figura és akcióba lép. De még akkor is, amikor végre Bob a lányát a karjaiban tarthatja és szembesül a gúnyos Abbottal (Peter Lorre), aki épp aznap estére rögzíti egy diplomata meggyilkolását a Royal Albert Hall koncerttermében, szóval még ekkor sem olvad le az arcáról a gőgös mosoly, úgy viselkedik, mint aki pontosan tudja a film végkimenetelét (ami persze egy percig sem lehetett homályos még a figyelmetlen nézőnek sem), mi több, még eredetieskedésbe is átcsap, élvezi, hogy most ő van középpontban. Azért egy apa nem produkálja magát így vészhelyzetben – Banks hányaveti magánszáma (néhány komolyabb pillanattól eltekintve) kilóg az egész filmből, a színész képtelen a karakterének valami sötétebb mélységet adni, inkább viselkedik úgy, mint valami operetthős, aki időnként magára kényszerít némi feszültséget, lerontandó a sok bazsalygást. A feleségét alakító Edna Best meg egyszerűen nincs a színen, öltözködését, hajviseletét és babaarcát tekintve teljes tévedés volt ő kiválasztani erre a szerepre, bár legalább nem akar fölényes lenni a sorssal szemben, nem úgy, mint férjura, s a végén, a koncertteremben már tényleg megpróbál úgy viselkedni, mint aki súlyos bajban van, ehhez képest viszont könnyű mozdulattal maga kapja le a ház tetején a lánya után kúszó bérgyilkost – mintha csak egy kis sportversenyen lenne.

 

A fenti hangulati kiegyensúlyozatlanságok miatt egész filmet az angolul beszélni sem tudó Lorre vitte el a hátán. Pedig aztán sok mindent ő sem csinált, inkább csak a szokásos gengvezér-típus ismérveit öltötte magára: cinikusan lekezelő, szellemes, tömör és könyörtelen, aki folyton szánalmat osztva mosolyog, s az ellenséggel szemben ezek miatt (persze csak egy ideig) fesztelenül lovagias; szereti az elegáns fellépést és nem veti meg az önkritikát sem, a végén legalábbis öngyilkos lesz egy ajtó mögött, miután a rendőrség tűzpárbajban elfoglalja a banda főhadiszállását. 

 

Ami egyébként valós történeten alapult, mivel 1911. január 3-án a Sidney Streeten hasonló körülmények között felszámolt a rendőrség egy anarchista társaságot. Mivel azonban Churchill - még mint belügyminiszter - betiltotta a közrendőrök fegyverviselési jogát (!), ezért a cenzor ragaszkodott ahhoz, hogy a filmbeli rendőrök is egy környékbeli fegyverszaküzlet kifosztása árán juthassanak csak ropogtatnivalóhoz. 

 

Segített ellenben a film elfogadtatásában a politikai helyzet, hiszen Lorre jelenléte önmagában hordozta az egész nyugat-európai közhelyzet mibenlétét; másrészt pedig ekkor már mindenki kezdte sejteni, hogy itt egy új háború lesz kitörőben és Hitchcock ebben a hadimentalitású paranoia légkörében forgatta le ezt a filmet, hogy aztán a bűn- és kémmotivációktól vezetve a ’30-as években egy egész ilyen tematikájú sorozatot gyártson. Az más kérdés, hogy itt is vigyázott arra, nehogy egy-egy konkrét hatalmat lehessen belelátni a bűnök hátterébe – inkább elvontan játszadozott ezekkel a históriákkal, mintsem a konkrét fasizmussal.

 

Egy kis mértékben Arthur Benjamin, az osztrák zeneszerző tette még maradandóvá a filmet, aki azt a feladatot kapta, hogy komponáljon valami „igazi” komolyzenét a koncetterembe. Jónak szóltak! Ezt olyan komolyan vette, hogy a Viharfelhő-kantáta (Storm Cloud Cantata) nevű mutatványa önmagában, a filmtől elszakítva is komoly művészeti teljesítményt nyújt, még a film 1956-os változatában is előkerül ez az erőteljes, vegyeskarra írt zene, amely azóta is életműve koronájának egyik kis briliánsa. (Kissé emlékeztet egyébként Verdi Requiemjéhez, mintha annak az összefoglaló variációja lenne 8 percben. Az "eredeti" kb. 88...)

 

Hitchcock úgy emlékezett vissza erre a filmre, mint ami sorsfordító volt a karrierjében, pedig a terjesztése nem ment éppen egyszerűen, mert a Gaumont-British Ltd., vagyis a filmgyár élére egy olyan ember került (C.M.Woolf), aki nem szerette ezt a mutatványt. 1956-ban Hitchcock megcsinálta a mű remakejét James Stewart és Doris Day főszereplésével, a kritikusok azóta is folyton összehasonlítgatják a kettőt egymással. Hitchcock nem volt megelégedve az első változattal, többet akart belőle kihozni, de aztán a másodikkal sem volt elégedett. Leslie Banks szerepét ugyan fesztelenül lekőrözte Stewart, ez nem vitás, Doris Day is kritikamentesen felülmúlta filmbeli elődjét, viszont nagyon hiányzott belőle Peter Lorre, meg az a tekintet...

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés