Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
Szakadt függöny (Torn Curtain - 1966)
Szakadt függöny (Torn Curtain - 1966)

Amilyen kevés jó lehet mondani erről a filmről, olyan kevés rosszat is. Leginkább tehát semmi különöset, tekintve, hogy ugyan egy összeszedett, nem rossz alkotás, de színvonalát tekintve nem sokban különbözik a Rákosi-korszakban gyártott Nyugati övezet c. magyar kémfilmtől, amely ráadásul szintén Berlinben játszódik. (Csak épp Nyugat-Berlinben).

 

Hogy milyen vonzerőt látott a forgatókönyvben Hitchcock, azt ma már nehéz kiokumulálni, akár az is eszünkbe juthat, hogy levezetőnek szánta az egészet a megannyi zajos, de nehéz műfajú és kivitelezésű filmsikere után. Ebben a művében tehát a lélek mélységei helyett mindig átmenet nélkül a felszínre kormányozta a búvárhajóját, még a lobogót is felvonta és várta a partmenti örömujjongást. Amely nem igazán hallatszott...  

 

Pedig a főszereplőkkel a biztosra ment: az épp feltörő, csibészes, de tiszta tekintetű Paul Newman játszotta Michael Armstrong professzort, aki látszatra sértődöttségből, valójában azonban csak falból átállt a keletnémetekhez, hogy kicsaljon a lipcsei egyetem agg professzorából, Karl Mandfredból (Günter Strack) egy fizikai képletet; Sarah Shermant, a menyasszonyát alakító Julie Andrews meg éppen egy új felbocsátású csillag volt a Mary Poppins (1964) c. film miatt, amelyért megkapta a legjobb női főszereplő Oscar- és Gonden Globe-díját, mint ahogy 1966-ban is elnyert a Muzsika hangja (1965) c. filmért egy Golden Globe- és egy BAFTA-díjat. Tökéletesebb párost tehát nem is lehetett volna létrehozni, bár Hitchcock aggódott Newman miatt, mert szerinte túl fiatal volt egy atomtudóshoz, de aztán lenyugodott, mikor közölték vele, hogy az USA jelenlegi fizikai szaktekintélyei között a legnagyobb név még csak 32 évvel dicsekedhet… Csak éppen Hitchcock egyiket sem akarta főszereplőnek, őt egy Cary Grant - Tippi Hedren kettős izgatta volna fel, de az Universal mindkettőt visszautasította, mert nekik most nagyon, de nagyon nagy nevek kellettek.

 

A kiemelt kettős azonban nem tudta különösebb tartalommal megtölteni az eseményeket, mivel a szüzsé nem áll másból, mint két olcsó thriller-alapelem lineáris újrafeldolgozásából: az első részben a szerelmesek a kollaborálás félreértései miatt titkolódznak és civódnak egymással, majd amikor Armstrong bevallja a valódi célját, arája megbékélten hozzásimul, aztán rögtön menekül vele együtt buszon, postán, balettelőadáson át, hogy végül Berlinen keresztül egy cseh tánctársulat két, hajóra berakományozott ládájában érjék el Svédországot, a szabadság földjét.

 

Habár a menekülés részötletei nem szokványosak – falmászás, lövöldözés és autósüldözés helyett álautóbuszos túra vár ránk a német hegyekben, meg szökött katonák, mint útszéli fosztogatók, utána Albert, a postás, akit egy lezüllött lengyel arisztokrata hölgy szed össze a „szponzorainak”, meg a végén a színházi jelenet - , de ugyanakkor semmiféle több élményt nem nyújtanak, mint a két főhős futásának az állomásait, amelyek ráadásul félúton teljesen kiiktatják a történetből Andrews karakterét, mert az innentől kezdve már csak a férfi függvénye, aki éppen arra megy, amerre Armstrong is, meg onnan szalad el, ahol választottját is megkergeti a STAZI. A film vége és a happy end teljesen bemérhető, csak az nem, hogy amikor Armstrong tüzet kiabál a színházban, akkor ezt – elfeledve, hogy hol van - angolul teszi, ennek ellenére mindenki menekülni kezd. (Ezt azóta is folyton felróják a filmnek.) A zene középszerű - Bernard Herrmann már nincs a csatarendben, annyira összeveszett Hitchcockkal, hogy az kivágatta a már elkészült muzsikát, a nagy összeveszés oka az volt, hogy mind a rendező, mint az Universal olyan zenét akart tőle, amelyben van valami pop- , meg beathatás, erre viszont ő nem volt hajlandó. Hitchcock szakított vele - nos, nem tudni, hogy mit ért el ezzel, mert a helyére szerződtetett John Addison angol zeneszerző aztán mindent összehozott, csak nem pop- és beathatásokat.

 

A főszereplők, a sztárok sem remekeltek: Newman hidegen és feszülten néz, de többre nem képes, Andrews meg leginkább csak tátja a száját és fátyolos tekintetet fényképez az arcára az operatőr, hogy valami érzelem is legyen, ami megdobja a sztorit. 

 

A film egyetlen komolyan vehető jelenete Gromek (Wolfgang Kieling), az NDK-titkosrendőr meggyilkolása, az ugyanis annyira életszagúra sikeredett, hogy külön negatív figyelmet szenteltek neki az erkölcsvédő egyletek, ki is akarták ollózni a filmből, de aztán persze – ha másért nem, hát ezért - benne maradt. Hitchcock utólag azzal magyarázta a jelenetet, hogy ezzel akarta megmutatni, a látszat ellenére mennyire nem egyszerű dolog megölni egy embert. A látványt tekintve elhisszük neki.

 

A film Hitchcock korábbi alkotásaihoz képest elég tetemes összegbe került (6.000.000 dollárt vitt el - ez ma már smafu), ez nemcsak a sztárok fizetésének, hanem a helyszínek váltakozásainak is köszönhető volt. Newman külön terhet jelentett Hitchcocknak, mivel a színész teljesen kikészítette őt a szereplő motivációinak a firtatásával (nem értette, hogy mit miért tesz), s tette ezt azzal a rendezővel, akinek egyik közismert (de valójában sosem bizonyított) mondása szerint a színészek egy állatfalka, tehát úgy is kell bánni velük. Amikor már Newman teljesen felmorzsolta azzal, hogy a karakterének most éppen mi az aktuális indítéka, Hitchcock annyit mondott neki, hogy a gázsi, ezzel aztán sikerült teljesen beletaposni a hamvaslelkű sztár önérzetébe, aki innentől kezdve fokozottan fújt rá az egész forgatás alatt. Ráadásul a két főszereplő között nem működtek még a tettetés szintjén sem a hormonok, ez szintén bukásra ítéltette a filmet.

 

A végeredmény tehát nem volt rossz, de jó sem: egyszer nézhető, leginkább a rendező iránti tiszteletből. Ja és hát a film címe azért Szakadt függöny, mert a hősök a vasfüggönyön át szöktek meg. Mit mondjunk: elég könnyen. Ennél azért a STAZI ügyesebb volt…

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés