Hitchcock utolsó előtti filmje a hanyatló korszakának egyik keserű mellékízekkel terhelt manifesztuma lett. Szinte rá sem ismerünk arra, hogy ezt Hitchcock csinálta volna: egy teljesen közepes igényt kielégítő, mérsékelten érdekes krimikét láthatunk, amely semmilyen vonatkozásban nem iratkozott volna be a vizsgatételek közé a filmszakokon, ha nem Hitchcock neve nyitja a stáblistát.

Londonba kerülünk, ami az öreg Hitch egyfajta nosztalgikus hangulatára világít rá, egyébként itt semminek semmi köze a városhoz, akárhol le lehetett volna forgatni a történetet – ne tévesszen meg minket a nyitókép, amikor kinyitják a híres Tower Bridget, amelyre a stáb egy helikopterrel repült rá, pontosan kimérve a nyitás időpontját. (Naponta csak kétszer volt erre alkalmuk, alatta meg nem repülhettek át, ezért egy gumiobjektívvel oldották meg a dolgot). Hitchcock alaposan meglepődött, amikor azt látta, hogy ifjúkora városa mennyire nem változott.

A film a lehető legfárasztóbb ötlettel indul: egy nyakkendővel nőket fojtogató sorozatgyilkos tartja izgalomban a várost, legújabb produktuma épp valami főember beszéde alatt sodródik a Temze-partra. (Kis hiba a filmben: amikor észreveszik a hullát, az még a vízben van, a kamera ekkor a tömegre vált, majd vissza a vízre – és nini, a hulla már féltesttel a partra mászott.) Amikor a hisztériás és frusztrált Jon Finch, a volt repülős őrnagy (Richard Blaney) elvált feleségét is megölik, a gyanús személy rögtön ő lesz, hála annak, hogy látványosan veszekedett a nővel az irodájában, továbbá a bontóperi papírok szerint verte is őt. A „pozitív” főhős fura jelleme sajnos rögtön garantálta a film kudarcát, ugyanis Finch egyszerűen kiállhatatlan, mert undok, veszekedős, ideggyenge provokatőr, egy leégett, mindenhonnan kirugdosott félpszichopata, akiről ráadásul még mi sem tudjuk lemosni a gyanút, hogy lop és iszákos. Irritál minket, idegesít és végső soron már untat is. Legszívesebben már mi is lecsapnánk, csak már fogja be a száját és ne fröcsögjön annyit.

A történet tehát döcög a maga útján, tele üresjáratokkal. A szereplők túl sokat beszélnek semmiségekről, különösen bosszantó, hogy hosszasan elmélázhatunk a Finchet üldöző seszínű-segszagú Oxford felügyelő (Alec McCowen) étkezési szokásain (az őrmestere percekig nézi a tányérján a kolbászt, de „lényeges”, hosszan tartó szerepet kap még kétszer az is, hogy otthon butuska felesége a francia konyhaművészet szörnytetteivel traktálja őt); erre nyilván azért volt szükség, hogy valami jellemet is kapjon már a bajszos úriember, mert ilyenje egyébként nincs neki. [Ilyenkor eszünkbe juthat a Harrison Ford-féle A szökevény (1993), amelyben a Tommy Lee Jones által alakított rendőrkarakter gyakorlatilag nagyobb kisugárzással rendelkezik, mint a menekülő doki.] De hát hiába: az unalmas Londonban vagyunk… 

Ráadásul Finch barátja, Bob Rusk (Barry Foster) meg túl közvetlen és barátságos, idegesítően „alálohol” a főhősnek, hogy segítsen rajta, viszont kapott egy rém közönséges kenyérkereseti lehetőséget, ti. zöldség-gyümölcs nagykereskedő a helyi nagybani piacon; csakhogy Rusk az igazi gyilkos. (Ez nem spoiler, mert ahogy ránézünk, már tudjuk, hogy ezzel a ravasz, vörhenyes hajjal keretezett rókapofával csak ő érvényesülhet gyilkossági területen, aztán a film harmadánál tényleg ő öli meg Finch feleségét.) Az ő szerepére eredetileg a rendező Michael Cainet akarta szerződtetni, de annak iszonya támadt ettől az iszonyú alaktól, úgyhogy dobta a témát. 

A többi szereplő viszont nincs sehol, csak a két sovány, madárfejű angol nő, vagyis Finch felesége, Brenda (Barbara Leigh-Hunt), és bárpincérnő barátnője, Babs (Anna Massey) turbékol lagymatagon a főhős körül, de nulla kisugárzással, az ő szerepük csak annyi, hogy Rusk megölje őket, addig pedig azt próbálják jelezni, hogy Finch nem is olyan rossz ember. (Meg hát egy fölényes Tippi Hedren, vagy egy üde Grace Kelley ellilult nyakán igen rosszul mutatott volna a fojtogató nyakkendő. Hichcock inkább középszerű angol nőket áldozott fel a bűn oltárán – azokért nem kár.)

A film egyetlen érdkesebb jelenete az, amikor Rusk Babs hullájára veti magát egy vidékre induló krumpliszállító kocsin, mivel ostoba módon a nőn felejtette a nyakkendőtűjét; itt megint csak a rendező szokásos ötletével találkozunk, ti. szurkolni kezdünk a gyilkosnak, hogy már ki ne derüljön, mit csinál a sötétben száguldó teherautó nyitott platóján, miközben a kihulló burgonyák beterítik az utat. Éppen ilyen feszültséggel nézhettük azt is, ahogy Norman Bates a mocsarat fixírozza, ahol nem akar elsüllyedni a hullát rejtő gépkocsi – mi magunk is megkönnyebbülünk, amikor azt elnyeli a láp, mint ahogy itt is, midőn a kocsi leparkol az útszéli krimónál, és Rusk végre kikászálódhat a hulla és pár tonna krumpli társaságából a szabadba. (Ahol aztán el is követi élete nagy hibáját.)

De persze Hitchcock nem lenne az, aki, ha egy szimpla nyomozásos sztorit csinált volna: Rusk ármányának köszönhetően tehát Finch börtönbe kerül, ahonnan azonban öt perc alatt megszökik és leleplezi az időközben helyszínre érkező Oxford felügyelővel a gyilkost, akinek az ágyában egy halott szőke nő hever, akire épp Finch sújtott le egy kurblival. Újabb probléma a motivációkkal: Finch a maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de a szőke nő az ágyon éppen azt jelképezi, hogy ennek semmiképpen nem lehet helye, hiszen elképzelhető, hogy egy ártatlant talál el. Oxford felügyelő természetesen nem ad alább továbbra sem a londoni hűvösségből: „Uram – nem viseli a nyakkendőjét” – közli Ruskkal, és ezzel vége a filmnek.

A film leginkább a törekvésmentességéről lett ismert: a rendező nemcsak azzal lőtt bakot, hogy semmiségeken mélázott el, hanem azzal is, hogy nem aknázta ki a helyzetekben megbúvó magasfeszültséget. Pl. amikor Rusk megöli Babsot, a kamera egyszerűen kivonul a házból az utcára, így jelképezve azt, hogy mi fog ott a némaságban történni – csakhogy korábban meg egyenes adásban mutatta meg az eltorzult arcú, verejtékező Rusk első gyilkosságát, ehhez képest nem érthető pontosan a hirtelen távolságtartás a rettenettől. (A helyszín a Henrietta Street volt – persze ez is műteremben felépítve.) Az a hatás meg teljesen nevetséges, amikor Finch megölt feleségéhez felmegy a titkárnő és mi az utcát nézve egy teljes percig várunk a sikításra – mintha jöhetne valami más ehelyett. De ugyanilyen furán kivitelezett a szállodai jelenet is, amikor a portás kihívja a rendőrséget az ott alvó Finchhez – némi montázsötlettel komoly idegeskedést lehetett volna belevonni ebbe, a kamera azonban megelégedett azzal, hogy bemutassa a portás várakozását, a rendőrség kiérkezését, majd azt, ahogy beszállnak a liftbe - időhúzás az egész. 

Mintha unta volna Hitchcock ezt a filmet, pedig nem igaz, élvezettel forgatta le, hiszen bejárhatta a Covent Garden környékét (a belső felvételek természetesen itt is műteremben készültek Londonban). Csak nem sikerült úgy igazán „hitchcockosra”. A cannesi fesztiválon mutatták be, de versenyben nem vett részt. Persze van, akire hatást gyakorolt: egy Joel David Rifkin (1959 - ) nevű amerikai sorozatgyilkos volt az illető, aki úgy nyilatkozott, hogy a film komoly benyomást tett rá, s ez bírta rá arra, hogy végre megvalósítsa az álmait, amelynek következtében 1989 – 1993 között 9 nőt bizonyítottan, további 8-at bizonyítatlanul megölt. (Jelenleg életfogytiglanban rohad.)

Az a beharangozó meg, hogy végre meztelen nők is vannak egy Hitchcock-filmben – hát ahogy vesszük, csak annyira igaz. Van két hullánk, biztos távolságból bemutatva. Azért egy igazi nőnél nem ez a szexepil.