Hogyan néz ki egy gyilkos? – ezen töprengett Joseph Cotten, a film főszereplője, akinek Charlie Oakleyt, a gyilkos nagybácsit kellett eljátszania. Hitchcock erre azt mondta neki, hogy menjenek ki a Rodeo Drive-ra, vagyis Beverly Hills bevásárlóutcájára, ott aztán nézzen ki magának olyan embereket, akik gyilkosként viselkednek. Cotten persze hiába meresztette a szemét, nem talált ilyet s ebből megértette, hogy nem kell neki semmiféle nagyalakítást nyújtania, a gyilkos, az egy közönséges alak, bárki lehet, nincsenek jellegzetességei.

Tekintettel erre már a film forgatása előtt nagy hangsúlyt akart helyezni arra a stáb, hogy a lehető legközönségesebb körülmények között jelenjen meg a bűnös. Hitchcock mindig is nagy figyelmet fordított arra, hogy a lakásbelsők ne műviek legyenek, hanem hihetően hétköznapiak, ezért minden filmje előtt külön tanulmányokat folytatott le erről, pl. amikor a Szédülést forgatta, szétküldözgette az embereit, hogy fényképeket készítsenek nyugdíjazott nyomozók lakásáról. A jelen esetben is a biztosra ment: a stáb kiszemelt magának egy közepes állagú középosztálybeli házat egy középosztálybeli utcában, amelyet bérbe akartak venni. A tulajdonos azonban olyan nagy megtiszteltetésnek vette Hitchcock érdeklődését, hogy amikor a rendező végül lement, hogy megtekintse, egy vadonatúj, felújított házat találtak a régi helyén. Megmagyarázták a tulajdonosnak, hogy ez egy értékelendő, de rossz ötlet volt és a stúdió festői nekiálltak „visszaputrizni” az egészet a korábbi, kellemesen elhasznált állagába. (A belső jeleneteket viszont már műteremben forgatták.)

A forgatókönyvíró Thornton Wilder volt, akinek a szövegkönyvét mindenki kedvelte, neki ugyanis sikerült egyszerűen megjegyezhető mondatokkal körbeírnia a különben nem éppen egysíkú történetet. Az alapötlet viszont nem tőle, hanem egy Gordon McDonell nevű regényíró agyából pattant ki, akinek a kocsija lerobbant Hanford városában a hegyekben, és ott töprengett el az ötleten, hogy milyen lenne az, ha egy gyilkos visszatérne a szülővárosába. (Nem is a bűn helyszínére, az elég kézenfekvő volt és gyakran alkalmazott ötlet.) Nem írt belőle könyvet, csak az elképzelést adta el Hitchcockon keresztül Jack H. Scirballnak (1896-1985), a Szabotőr c. film társproducerének, aki ekkoriban épp egy önálló filmcégről fantáziált, mellesleg valamikor rabbi volt.

A film egy santa rosai középosztálybeli családban kezdődik, amelyben ordít a dögunalom: a papa bankpénztáros, akinek egyetlen kikapcsolódása az, hogy esténként a nyomott kinézetű, krimiújság-bújó szomszédjával arról merengenek, hogyan kellene megölniük egymást úgy, hogy a rendőrség erre ne jöjjön rá; a mamát kizárólag a ház rendbetétele és a főzés érdekli; a két kisgyerek kiállhatatlanul igyekszik felnőttesen viselkedni, míg a film főszereplője, a már tényleg felnőtt Charlie (Teresa Wright), aki a nevével ellentétben egy csinos fruska, otthon fekszik egész nap és semmit sem csinál eltekintve attól, hogy látványosan unja az életét. Nem csoda, hogy amikor a film harmadánál megjelennek a nyomozók, csak úgy tudnak bejutni a házba, ha riportereknek adják ki magukat, akik „tipikus amerikai családot” keresnek, s a házbeliek ahelyett, hogy ez ellen némi tiltakozást fejtenének ki, azonnal belemennek a játékba, mert magukat sem tekintik egyébnek, mint az e nevű társadalmi tömegterméknek.

Ebbe a léttócsába lép bele Charlie bácsi (Joseph Cotten), akinek nem pusztán rég látott nővére hiányzik: betoppanásának fő oka, hogy többszörös gyilkos, aki gazdag özvegyasszonyokat ölt meg, s a nyakában liheg a rendőrség. A lány-Charlie benne látja a megváltását, bár hogy ez miben is jelenne meg, még ő sem tudja, a film sem sokat foglalkozik ezzel: valószínűleg egyszerűen csak szerelmes egy káprázat-alakba, akit még gyermekként látott és most lelkesen lesi, hogy az célt adjon az életének. (Többször előforduló Hitchcock-nőszemléletről van itt szó: a megváltásra váró nő több filmjében előkerül, hiszen a Szédülés Madeleinéje egy volt nyomozótól, a Marnie tolvaj főhősnője pedig egy gazdag férfitól várja a felszabadulását.)

A románc mezején azonban végigfut egy összegyűrt újságpapír, amelyet a nagybácsi igyekszik elrekkenteni; majd előkerül egy fura gyűrű, felbukkannak a nyomozók, és az éles eszű kis Charlie megérzi, hogy itt valami nem kóser… A film közepére már össze is rakja a nagybácsi egész előéletét. Hitchcock három hatásvadász képpel oldja meg a közöttük kialakuló feszültség szemléltetését: amikor a lány felmegy Charlie bácsi szobájába, ferdén áll a kamera, mutatva, hogy most fog kifordulni a tengelyéből a világ; amikor a közkönyvtárban rádöbben az igazságra, a kamera magasba emelkedik, hogy a lány elveszettségét mutassa; amikor pedig Charlie bácsi rövid előadást tart az agyondolgoztatott férjük örökségéből dőzsölő nőkről, a kamera szuperközelibe vált, hogy nyomatékot adjon a férfit mozgató embertelenség kizárólagosságának. Ugyanakkor érdemes figyelni arra, hogy amikor a lánynak az egyik nyomozó felfedi a történetet, nem halljuk azt; ez nincs a filmben, csak a felvezetés, meg az, amikor a lánytól segítséget kér. Közben történt meg a valóság leleplezése, ezt azonban a forgatókönyv ügyesen mellőzte, hiszen kár szájába rágni a nézőnek a nyilvánvalót.  (Lesz is rögtön közöttük szerelem, de elég fércmunka-módon: Hitchcock általában nem fordított sok figyelmet a szerelmek kibontakozására azon filmjein kívül, amelyek viszont kizárólag ezen alapultak – egyébként pár snittel összecsapta az egészet, mint ahogy itt is tevé.)

Mellesleg: az, hogy már félúton tisztában vagyunk mindenkivel, jellegzetes Hitchcock-ötlet, merthogy nem mindig akarta az utolsó másodpercekre rátestálni a rejtély megoldását: sok filmjében már a sztori közepén képben vagyunk, hogy ki mit követett el, innentől kezdve a történet átfordul arra az oldalára, amelynél már csak az a kérdés, hogy a rendező miként oldja meg a lelepleződést, ill. mikor és miért és kinél törnek ki az elemi ösztönök. Itt sincs másként: Charlie bácsi sem ostoba, s rájön, hogy mit tud az unokahúga, s két kísérlettel is igyekszik eltenni őt láb alól. Gyilkos szándékát a film úgy érzékelteti, hogy vidáman felmegy a szűk, hosszú, meredek lépcsőn (Hitchcock kedvenc helyszínén) – hírt kapott arról, hogy valakit elkaptak helyette - , aztán hirtelen elhallgat a zene és visszanéz a bejárati ajtónál magányosan álló lányra: ekkor már tudjuk, hogy ki fog törni a nyílt harc. De harmadik próbálkozásánál végül – mint ahogy az várható volt – Charlie bácsi veszít. 

Habár Hitchcock nagyon kedvelte ezt a filmjét, ma már (a thrillerek tömegtermelésének a korában) inkább csak a kimérten felépített lelepleződés érzelmi szemszögéből érdemes végignézni, mintegy tanulmányi célzattal. A szereplők átváltozásában ugyanis nem bízhatunk, mert nem változnak meg: Charlie bácsi mindvégig ugyanaz a könnyű és cinikusan szórakoztató ember marad, amikor pedig végül újra gyilkolni akar, nem lepődünk meg ezen, hiszen azt is ugyanazzal a mélyhűtőtt lélekkel akarja megtenni, mint amit el is vártunk tőle. Cotten választása a szerepre jó volt, de súlyát csökkenti, hogy rajta kívül gyakorlatilag senki sem tudott figyelemreméltó alakítást nyújtani, hiszen itt egy hangsúlyozottan átlagcsaládról volt szó; illik ez még Teresa Wrightra is, aki mutatós, de végső soron egy szimplán szép nőpéldány volt. Ugyanakkor az ő karaktere sem sokban változik, mert a kis Charlie keményen uralkodik az idegrendszerén, hiszen nem árulhatja el senkinek sem a titkát (abba az anyja beleroppanna); a nagybátyját tehát végül egy óvatos jelzés ravasz felvillantásával kiebrudalja a házból, megadva neki a lehetőséget akár a menekülésre is, s még az sem egyértelmű, hogy ki akarta-e lökni a vonatból, lehetett az akár egyfajta koordinálatlan véletlen is a részéről. 

Az egész filmen végigvonuló hidegség ugyanakkor érdekesen kollaborál a család beszűkült, monoton életmódjával. Charlie bácsi sem több ennél: a konkrét bűnei pár utaláson kívül ismeretlenek maradnak; gyilkossági kísérletei középszerűek, s éppen ezért leleplezhetetlenek; sötét jelleme pedig önmagában fortyog, egyébként láthatatlan a mélye. Nem csoda, hogy amikor a végén a kis Charlie hűséget fogad a detektívnek, most már abban látja az „érdekes embert”, pedig ennél unalmasabb arcot nehéz lenne még neki is találnia, ráadásul az illető – saját bevallása szerint – még tehetségtelen is a szakmájához. Charlie bácsi jött, Charlie bácsi ment, a bűnök meg elhervadnak – ennyi az élet?

Ennyi.