Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
Boszorkánykonyha (Foreign Correspondent - 1940)
Boszorkánykonyha (Foreign Correspondent - 1940)

Még korabeli szemmel nézve is egy meglehetősen egyszerű propagandafilmet készített 1940-ben Hitchcock annak apropóján, hogy már egy éve tartott a világháború, amelyben az USA válaszút elé került: belépjen-e a küzdelembe Európa utolsó hadviselő szabad állama, vagyis az Egyesült Királyság mellett, vagy sem? A kérdés persze távlati értelemben költői volt, de a konkrét időszak konkrét kérdése már nem: merthogy ekkor (vagyis a bemutató napján, azaz 1940. augusztus 16-án) az USA még nem állt hadban a tengelyhatalmakkal, erre 1941. decemberében került sor. (Amelyben a „tengely” nagy segítséget kapott, amikor december 11-én Magyarország is megtámadta az USÁ-t). 

 

A film tehát – bár (a legvége kivételével) nem puffog a hazafiságtól -  egyfajta felkészítő mű volt a harcias jövőre. A történet visszakanyarodott a kezdetekhez, vagyis a békéhez: egy renitens amerikai újságíró, a jóképűségében is középszerű John Jones (Joel McCrea) azért küldetett Amszterdamba, hogy kipuhatolja Van Meer (Albert Bassermann), a nagy pacifista ismereteit egy bizonyos békeszerződés titkos záradékairól. Van Meert látszólag lelövik, valójában azonban elrabolják, és Jones rájön, hogy frissen szerzett szerelme, Carol (Laraine Day) apja, Stephen Fisher (Herbert Marshall), a szintén nagy békeharcos tulajdonképpen náci kém, aki fogva tartja az öreget. Az érdekes nevű Scott ffOlliott (George Sanders) közreműködésével végül kiszabadítják Van Meert, majd egyazon repülőgépre ülnek fel, amely Fishert és Carolt viszi az időközben kitört háború elől New Yorkba. (Ez a jelenet tehát 1939. szeptember 2-án történik.) Fisher itt tudja meg, hogy már várnak rá a rendőrök – szomorú börtönsorsától csak az menti meg, hogy a németek (tévedésből) lelövik a gépet, s ő önként vízbe öli magát, hogy a túlélők súlya alatt ne süllyedjen el a tengerben hánykolódó szárny. A film végén az ifjú szerelmesek az égő Londonban állnak a rádiómikrofon előtt és Jones hazafias beszédet tart Amerikának – majd megjelenik az USA címerállata (otrombán hasonlít a náci sashoz), és felcsendül a himnusz…

 

De nemcsak ez a vég gondoskodott a propagandajellegről, hanem az is, hogy Fisher vallomást tesz a lányának a repülőn: neki – ti. Carolnak – az a kötelessége, hogy védje Angliát, hiszen ott született és angolként él. Ő viszont a származását tekintve német és nem hagyhatta cserben a nemzetét. Mit ne mondjunk: kitűnő szemléltető ábra volt ez arra, hogy miként tekintsen az amerikai átlagpolgár a német gyökerű szomszédjára. (Ld. ennek gyászos következményét az Érik a gyümölcs c. filmben, ahol James Deannek kell megmenteni a német szomszédot a lincseléstől, bár igaz, hogy az I. Világháború alatt.) Az ízléstelen ötlet mellett természetesen felvonulnak az egyéb szokott kellékek a sötét oldalon: a nácik mind rosszarcúak, nagyon komolyan veszik magukat, öregembereket kínoznak és köpnek az emberi életre. Annyiban persze igaz volt a dolog, hogy a nácik tényleg komolyan vették magukat, köptek az emberi életre és öregembereket is kínoztak, csak hát egy antifasiszta filmet mégsem lehet pusztán ilyen klisékre ráhúzni. A Jones által átélt kalandok sem valami fantáziadúsak: leginkább épületek homlokzatain mászkál, továbbá van itt van még az örök, elmaradhatatlan, megannyi jobb sorsra érdemes alkotást megterhelő szerelmi sztori, amely itt még csak nem is szellemes, továbbá néhány pojácafigura nőben-férfiban vegyesen, ők szerencsére a film első harmada után magunkra hagynak minket.

 

A film fordulatai ugyan ötletesek és még hihetőek is - kivéve azt, hogy egy szélmalom kereke visszafelé forog, jelzést adandó egy náci repülőgépnek - , de mégis az egészet belengi valami lagymatagság. A párbeszédek fakók, a férfi-nő kapcsolat érdektelen, a mondanivaló a végén túl direktbe vált át, a színészi összteljesítmény - a jellemek átlagossága miatt - makacsul észlelhetetlen, tulajdonképpen az egészet az az egy db. Fisher menti meg, aki a végén önfeláldozásba kezd, bár kissé nehéz elhinni, hogy egy megrögzött nácit, aki villanylámpákkal és sikító dzsesszzenével (!) kínozza Van Meert, majd éppen néhány „hajótörött” kispolgár halálfélelme emelne ki a lelki megkérgesedettségből. Alfred Newman zenéjének a főmotívuma – amely mindig a történet helyszíneinek a váltásakor jelenik meg – ellenben vidám és érdekes, a többi eseménynél meg a szokott hangulatfestő átlagot nyújtja: igyekszik hatásosan ábrázolni a kételyt és a feszültséget, de jó dallamokkal nem örvendeztet meg minket.

 

Mindezt (ti. a közepes eredményt) már eleve garantálta az alapanyag, Vincent Sheean (1899-1975) külpolitikai tudósító önéletrajzi könyve, a Magántörténet (Personal History – New York, 1935), amelynek a megfilmesítési jogát Walter Wanger  producer erőszakolta rá a rendezőre, aki aztán annyira átírtatta az egészet Charles Bennett-tel és Joan Harrison-nal, hogy ez eredeti műből gyakorlatilag semmi sem maradt. A kiszemelt Gary Cooper nem is volt hajlandó elvállalni a fércmű főszerepét, bár utólag megbánta, nem lett annyira rossz a film, hogy kárt-bajt okozott volna neki. Maradt tehát a másodosztályú McCrea, meg a többiek, Hitchcock nem tudott ide nagy neveket szerződtetni. Ez alól az az Edmund Gwenn volt a  kivétel, aki meg akarta ölni Jonest, merthogy ő tényleg tudott valamit felmutatni, később nyert egy szerény Oscar-díjat is a legjobb mellékszereplő kategóriájában (Csoda a 34. utcában – 1947), majd később, karrierje alkonyán megkapta Hitchcocktól a Bajok Harryvel c. film (1955) vén hajóskapitányának a szerepét.

 

A film végének technikai részéről így nyilatkozott meg a rendező Truffaut-nak a vele készített híres interjúban: „Csináltattam kemény anyagból a háttérvetítéshez egy átlátszó vásznat és a mögött a vászon mögött egy nagy víztartályt helyeztem el. Folyt a háttérvetítés, a repülő már zuhant, és mikor a képen eléri a vizet, gombnyomásra a háttérvászon szétnyílt a víz súlya alatt. És ennek a nagy tömegű víznek a hatására egyáltalán nem lehetett észlelni a szétrepedt vásznat. Kicsit később a másik nehéz feladat annak a megoldása volt, hogy a repülő még azelőtt darabokra törjön, mielőtt a vízbe merül, már akkor leváljanak a szárnyai, amikor a két ember még benne van. Egy óriási medencébe síneket helyeztünk el, a repülő ezen a sínen jött egy pontig, a szárnya meg egy másik sínen, merőlegesen. Nagyon nehéz volt, de szórakoztató.” (Ádám Péter ford.)   

Tulajdonképpen ez a filmre is elmondható: nehéz, de tkp. szórakoztató. Fekete-fehérben, sok fordulattal, de mégis tiszta, különcségmentes kivitelezésben, amelyben végül is mindenki megtalálja a számítását. Ha nem is nagyon. Ennek ellenére 1941-ben hat Oscar-díjra jelölték, többek között a legjobb film díjára is. Aki viszont kíváncsi a (még viszonylag) fiatal Hitchcockra, az figyeljen az újságot olvasó köpcös úrra a film elején, Londonban, amit bemegy a képbe… Szóval: az Ő. Na ugye, hogy érdekes ez a film.
Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés