Harryvel két baj van: az egyik, hogy meghalt, és ezzel mindenkinek határtalan nyűgöt okoz a környezetében, a másik, hogy ezt Hitchcock meg is filmesítette. A rendezőre sosem volt jellemző a humor – még magánéletében is leginkább csak kegyetlenkedő vicceket engedett meg magának - , azonban abból az alapanyagból, amelyből a film készült, sokkal többet tudott volna kihozni egy francia szerző, vagy egy Pirandello, de még egy Gogol is, pedig ez utóbbi is a meglehetősen komor világképéről volt híres, aztán mégis megírta A revizort.

Nem tudni, hogy pontosan mi vezette az addig kizárólag krimiben és thrillerben utazó rendezőt megannyi nagy siker után ennek a kis gügyeségnek a megfilmesítésére, de nincs felmentés, saját szabad akaratából tette, nem a stúdiók erőszakolták rá, ráadásul alig került pénzébe, annyira minimalista helyszínen játszódott: egy látványos, színes őszbe borult vermonti faluban (nem a falu neve Vermont, mint ahogy az sok ismertetőben van), ami azonban inkább egy tanyaközpont, ahol csupa jóravaló, kedves ember él, akiknek nyugalmát még az sem borítja fel, hogy meglelik Harryt egy tisztáson a dombtetőn, vérfolttal a fején, ergo halott és ez általában elég kínos szokott lenni…  Pláne, hogy mindenki bűnösnek érzi magát a halála miatt: Jennifer Rogers, a fiatal özvegy (Shirley MacLaine) egy tejesüveggel vágta kupán, Albert Wiles kapitány (Edmund Gwenn) azt hiszi, hogy lelőtte orvvadászat közben, a falu vénkisasszonya, Ivy Gravely (Mildred Natwick) szintén önváddal foglalkozik, mert detto fejbevágta őt, csak ő egy vassarkú cipővel. S habár Sam Marlowe (John Forsythe), a falu még fel nem fedezett festőzsenije speciel éppen semmivel sem ütötte le, rúgta fel, lőtte le és szurkálta össze a halottat, viszont kedveli a kapitányt, megérti Ivyt, továbbá szerelmes Jenniferbe, ezért – megvédendő a békés hétköznapokban tengődő községet is a sajtó rohamától – megtesz mindent annak érdekében, hogy Harry végre a föld alá kerüljön. Végtelen el- és kihantolás veszi azonban kezdetét reggeltől estig, mert ahogy belépnek az újabb szereplők a sztoriba, mindig akad valami momentum, ami miatt szegény Harrynek „mozognia” kell, hogy aztán végül egy fürdőkádban találja magát a szimatoló helyi önkéntes rendőr elől, akit ügyesen el is terelnek a céltól, aztán minden jó, ha jó a vége, Harry pedig kezdheti a pályafutását ott, ahol tegnap elkezdte: a tisztáson, arccak az égnek.  

Habár Jack Trevor könyvecskéjéből írt történet jópofa, de az egyetlen humorforrása csak az, hogy folyton eszébe jut a szereplőknek valami, ami miatt Harryt exhumálni kell; verbális poénok nem is csattannak el a kapitány dörmögésén kívül – tőle nem is várunk mást - , ráadásul a szereplők mind rendkívül nyugodtak: blazírt arccal veszik tudomásul a nem mindennapi szituációt, sehol egy látványos idegeskedés, egy masszív hisztériás jelenet, egy jóízű összeveszés, még csak nagyobb kalamajka sem lesz a dologból, olyan az egész film hangulata, mintha egy gyászbrigád sztahanovista műszakra jött volna össze a faluszélén. Mindennek következtében nincs kit megdicsérni a teljesítményéért, mert az gyakorlatilag nincs, még MacLaine sem bontakozik ki – ez volt az első filmszerepe, meg kellett elégedni a butuska kis kikapós özvegy alakításával. A szerelmi szál sem sokat emel az egészen, mert a két pár ugyan azonnal egymásba szeret, de mindezt olyan természetes lagymatagsággal, amely több mint hihetetlen, az ember az ebédjét szereti ilyen lelkesedéssel (rántott kacsa, krokettel), mint ahogy ezek egymást, ráadásul a filmből nem maradhat ki a népnevelő vonal sem, amikor a végre felfedezett festő nem magára, hanem a közösségre gondol, s képeinek ellenértékeként mindenkinek rendel valami ősidők óta vágyott kis csacskaságot, mintha gyermekeket etetne süvegcukorral. Bernard Herrmann kottavilága most persze – a műfajhoz illően - könnyed fázisokkal operál a tőle később megszokott nehézkes, vibráló Hitchcock-aláfestésekhez képest, de nem lépi túl a korabeli hollywoodi átlagot, nem is emlékezetes. A filmből tehát maradandó elemként leginkább csak a színpompás tájképek maradnak meg, de ezek is csak félig igazak: a kellemesnek ígérkező forgatást egy hatalmas vihar verte szét, letépkedve a fákról a tarkabarka leveleket, ezért aztán több felvételt egy helyi gimnázium tornatermében kellett felvenni műfákra kötözött levelekkel, ráadásul a nagy sürgés-forgásban a rendezőt majdnem agyoncsapta egy kamera.

A film nagy bukás volt az USÁ-ban, de Angliában valamiért szerették, egy évig ment a mozikban, mint ahogy Olasz- és Franciaországban is megnyugtató sikert aratott. Aztán szépen feledésbe merült, mint a Mester vígjátékügyi próbavonata, amely szerencsére gyorsan és hatékonyan futott mellékvágányra, a fák mögé.