Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
A kötél (Rope - 1948)
A kötél (Rope - 1948)

A kötél c. Hitchcock-film filozófiai alapproblémáját már egyszer felvázolta egy Fjodor Dosztojevszkij nevű író a Bűn és bűnhődés c. bűnügyi gondolatkísérletében,  amely azóta is töretlen sikernek örvend a könyvespolcokon. A James Stewart által alakított Rupert Cadell professzor például a filmben kéjencen adja elő Raszkolnyikov ekkora már közismerten téveszmés gondolatait  - bár nem rá, hanem Nietzschére utalva - , ráadásul a film elkészítése idején annak nem igazán volt igazán szezonja, tekintettel a nácikra. A professzor egykori két tanítványa, a lelkiismeretlenségben pózoló Brandon Shaw (John Dall) és barátja, a félidegbeteg Philip Morgan (Farley Granger) azonban meg is valósították a prof gondolatait, amikor megölték egyik barátjukat, Davidet csak azért, hogy megismerkedjenek a felsőbbrendűség érzésével, majd Brandon javaslatára a hulláját magában foglaló ládára terítenek a délutáni zsúrhoz, ahová még a halott apját is meghívták. A társaságban egyedül Cadell fog gyanút, aki végül visszatér és leleplezi a párost. Ekkor aztán maga is megvilágosodik és ennek következtében a filmtörténet legnyomasztóbb egy percének leszünk szemtanúi, amikor is egy kulisszahasogató – de szerencsére rövid – monológban megtagadja önmagát és rájön arra, hogy minden ember egyéniség, akit tisztelni illik. Szerencsére a film ezek után szinte azonnal be is fejeződik.
 

A snassz mondanivalót egy gondolatelektronnal sem szabad körberepülni, mint ahogy annál sem, hogyan jön rá a professzor a bűnre. Nincs nehéz dolga: David, a megölt fiatalember nem jelenik meg, és emiatt mindenki nyugtalan, szinte az egész filmben róla társalognak; Philipet folyton másodpercek választják el a látványos idegösszeomlástól, aminek következtében zavarodott és vedel; Brandon pedig úgy páváskodik, hogy csak egy bolondnak nem tűnik fel: valami baj van vele, ráadásul David távollétét kihasználva mindenáron össze akarja boronálni David menyasszonyát az egyik barátjával, akik ezek után erkölcsi undorral fordulnak el tőle. Szóval nem lehet állítani, hogy túl sok meglepetésre készülhetnénk fel, mivel nyilvánvaló már az elején, hogy a társaság legintelligensebb tagja, vagyis Cadell, a professzor fogja felfedni a rejtélyt, ezért a folyamat csak mérsékelt meglepetést tud hozni a nézőnek, bár suspense azért itt is működik, pl. egyszer a láda is kinyílik, és csak az utolsó pillanatban nyomja vissza Brandon a födelét. Az viszont kifejezetten rosszat tett a műnek, hogy David halálát már a legelső percben látjuk, mivel ha ez nem következik be, akkor mi magunk is fokozott érdeklődéssel nyomozhatnánk együtt az áruló jelek után Cadellel, pláne, hogy nem tudjuk: mi van a ládában?
 

A színdarabot, amelyet Patrick Hamilton angol szerző írt, a rendező könnyedén tudta átültetni mozgóképbe, a szereplőket nem nagyon kellett irányítania, azoknak csak köznapi módon kellett viselkedniük egy köznapi környezetben, némi manírral, ez alól csak a gyilkosok a kivételek, akik a legidegesítőbben szembetűnőek az egész társaságban, viszont ennek ellenére sem tudunk nekik szurkolni, hiszen azt sem értjük, hogy miért is épp David lett a célpontjuk, merthogy nullinformáció áll róla – és róluk - a rendelkezésünkre. Egyedül a nyelvezettel gyűlt meg a baja a stábnak, mert a londoni angolt kellett átültetni amerikaira, és azok a nyelvi fordulatok, amelyek Londonban természetesnek számítottak, itt néha pikáns értelmet kaptak, pl. az eredi színműben gyakran szerepelt az „drága fiúm” kifejezés, amelynek ott semmiféle érzelmi többlete nem volt, az amerikai angolban viszont kapott egy homoszexuális felhangot. (Ez kb.  olyan, mint az oroszban gyakran használt „galambocskám”, meg „kedvesem”, amelyet férfiak is használnak maguk között, míg ez magyar fordításban elég – hogy is mondjam – különösnek hangzik.)
 

A kamera ki nem mozdul a légtérből, a halottat rejtő láda fölött nézi végig az eseményeket úgy, hogy időnként kilép a helyzetéből, majd módszeresen visszahúzódik oda. A film különben nem egy darab jelenidejű snittből áll, mint ahogy azt sokat állítják, mert kb. tízpercenként rejtett vágásokat lehet benne észlelni, kivéve az elsőt, ahol nyíltan vált a kép egy másik szögre (ez az ún, keményvágás). Az más kérdés, hogy amikor később a rejtett vágások előkerülnek, akkor általában a kép sötétbe borul, mert valakinek a „hátába mászik” a kamera. Ennek ellenére a forgatás közben állandóan mozgatni kellett a falakat és a bútorokat is, ennek a hangja meglehetősen zavarta a forgatást, amelyet még zenével sem lehetett kiküszöbölni, ugyanis néhány zongoraötlettől eltekintve ilyen nincs benne. A színpadi hatás tehát garantált, különösen a háttérben álló várost illetően, amelyről messziről kiabál, hogy díszlet, ráadásul a toronyházak fölött az ég túl gyorsan vált – másfél óra alatt! – napfényből teljes sötétségbe. 
 

Kellemes, tisztes, de alapcélját tekintve kísérleti munka, Hitchcock nyilván tanult belőle egy csomó dolgot, például azt, hogy milyen a színes film – merthogy eddig csak fekete-fehér alapanyagra forgatott - , azonban összességében nem egy nagy teljesítmény, és ha nem Hitchcock forgatta volna, akkor ma már legfeljebb egy-egy matinén lehetne látni a régi filmek csatornáján.
 

Ami némi érdekességet adott a neki, az a két főszereplő sugallt homoszexualitása volt. Ennek ugyan semmi jelentősége nincs a történetben, sőt, a darab egyik vonala éppen azon alapul, hogy Brandon volt valamikor Janetnek, David barátnőjének a szeretője, tehát ő maximum csak biszexuális lehetne – Philipről meg semmit meg nem tudunk meg. Jelezte viszont a nemi érdeklődésüket az, hogy a két gyilkos együtt készül nyaralni menni, és a telefonjuk a hálószobában van (vagyis egyes számban: „It’s in the bedroom!”, tehát nincs több hálóhelyiség.) A két főszereplő színész ráadásul tényleg rendelkezett ilyen irányultsággal, de mindennek lényegszerűséget nem kell tulajdonítani, mert bár Hitchcock is tudta ezt a tényt és megengedte ennek sugalmazását egy olyan korszakban, amikor erről még Hollywoodban sem lehetett nyíltan beszélni, azonban a történet és a végtermék értékét ez semmivel sem emeli, legfeljebb csak valami kis pikantériát tesz hozzá.
 

Akit viszont némi (bár megbocsátható) tévedésnek tart a filmtörténelem, az James Stewart szerepeltetése volt, aki maga sem értékelte sokra ezt a fellépését. Stewart sosem volt túl széles jellemalakítási készséggel megáldva, viszont igen kifejező átlagarca volt, ő testesítette meg az amerikai kispolgári férfit, ami persze csak a filmvásznon volt így, mert a valóságban aztán minden volt, csak kispolgári nem: egyszerre volt filmsztár és katona, kevesen tudják, de még dandártábornoki rangot is kapott a légierőtől. Most sem vitte túlzásba a játékot, azonban tagadhatatlan, hogy jól alakítja a belső feszültség által hajtott professzort, aki képtelen elviselni, hogy van valami titok itt, amelynek utána kell járnia, de közben önfegyelmeznie kell magát úgy, hogy ne legyen feltűnő, majd a végén hirtelen nem bírja tovább, és követelődzni kezd. Nem csoda, hogy Hitchcock nagy kasszasikerében, a Hátsó ablakban (1954) is egy ugyanilyen szerepet kapott, ahol az utolsó percekig sikerül elkerülnie a gyilkos figyelmét.
 

A kötél tehát egy tűrhető szórakozási lehetőséget jelent, ha különösebb elvárások nélkül ülünk le elé. A tanulság belőle pedig az, hogy amennyiben tökéletes gyilkosságot akarunk kivitelezni, akkor a tett után ne tereljük rá a figyelmet unos-untalan, mert ahhoz professzornak sem kell lenni, hogy ezek után valaki szagot fogjon.

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés