Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
A nap vége (Smultronstället - 1957)
A nap vége (Smultronstället - 1957)
Isac Borg professzor (Victor Sjöström) fura, kényelmetlen álmok után ébred fel újabban: zavaros látomásokban téblábol – egyet mi is látunk az elején. Egy ósdi városrészben botorkál, ahol süket csönd pang, még a lépteit sem hallani, a járda fölött lógó órán pedig nincs mutató. Ember sehol – aztán mégis meglát egyet, de amikor az felé fordul, egy behunyt szemű maszkban álló rémalak bámul az öreg orvos arcába, aztán a földre roskad és a feje szétreped.  A csöndbe kopogás hatol be: lovak jönnek, kocsis nélküli gyászhintót húzva, amelynek a hátsó kereke beleakad egy lámpaoszlopba és kieső koporsóból Borg kezét kapja el – saját maga. Nem csoda, hogy ilyeket álmodik a professzor: hiszen már 78 éves... A testvérei is immár mind kihaltak mellőle. [Bergman érdekes, bennfentes játékot űz ebben az álomjelenetben. Borg professzort az a Sjöström játssza, aki filmrendező volt – a leghíresebb művét még fiatalon alkotta, ez volt A halál kocsisa (1921), amelyben előkerül a baljóslatú járgány, s mivel némafilm volt, annak a csendjét idézte fel  Bergman, mintegy szembesítve a rendezőt a halál árnyékában a fiatalkorával. Sjöström három év múlva meghalt.]

De ma még Borgnak dolga van: délre kell mennie, Lundba, ahol az egyetem díszdoktorává avatják, s ahol a fia is lakik. Váratlan ötlete támad: nem repülőn jut oda, hanem inkább autóval. Fellázad a halál lehetősége ellen – nem hajlandó begubódzni a hajtóművek mögé, érez még magában annyi erőt, hogy hatalmas, özönvíz előtti gépkocsiján nekivágjon egy egész napos útnak. Amint ezt megtudja, Marianne, a menye (Ingrid Thulin) is úgy dönt, hogy vele megy. Hogy ő miként került a házába és miért nem a férjével van Lundban, ekkor még nem köti orrunkra a rendező, ez az (egyelőre) feloldatlan kérdés így feszültséggel ruházza fel az egész utazást.

Elindulnak hát és már az elején kiderül – elvárásainknak megfelelően - , hogy nem épp fellegmentes köztük a viszony: a nő megveti az apósát, mert neki ő önző és szívtelen, s a szemére veti, hogy a férjének adott kölcsönt következetesen visszakéri, ami miatt az – aki szintén orvos - halálra gürcöli magát. A professzor azonban unottan elhárítja a lelkifurdalást: amit hitelbe adtak, az visszajár és slussz.

A road movie lényege mindig az, hogy a hősök jellemfejlődésen menjenek keresztül: önmagában a kalandoknak semmiféle értelme nincs, attól még a film lehet egy másfél órás üresjárat. Borg professzor önként vállalt terhes utazása sem merülhet ki tehát egy kényszerű összezártságban a menyével. A kettejük közötti hideg viszony felvázolása látszólag csak karakterexpozícióra jó, de a kölcsön felemlegetése már nem lehet következmények nélküli konkretizálás.

A professzor, hogy megnyerje magának a menyét, egy mellékútra tér és egy régi háznál parkol le: itt töltötte a gyermekkorát. Amíg Marianne fürdik, Borg félálomba merül és a múltban találja magát: újraéli azt a jelenetet, amikor szerelmét, Sarát (Bibi Andersson) egy szamócáskertben elcsábította Sigfrid, az unokatestvére (Gio Petré), s ez kiderült a családi ebédlőasztalnál. Bergman ötletesen veti be az álomjelenetbe Borgot és a rég meghaltakat: az orvos ott mozog közöttük, ő lesz a kísértet és azok az élők, a hanyatló jövő tesz látogatást az életvidám múltba, az öregség magánya a fiatalság játékos esendőségébe. A film eredeti címe, amely a kezdőjelenetre utal - Smultronstället - "szamócást" jelent, ami a svéd folklórban a visszavágyott fiatalságot jelképezi.

A Mariannével való ellentét feloldása vagy fokozása érdekében (itt ez még eldönthetetlen) szükségszerűen új szereplők lépnek be a történetbe: egy lány, Sara (szintén Bibi Andersson) és két udvarlója, a papnövendék és az orvos, az idealista és a materialista ifjonc, akik tüntető marakodásban csapnak össze holmi elvi kérdéseken – valójában persze a nő szívéért produkálják magukat, aki viszont ügyes pókerarccal játszik velük, bár kiderül, hogy végső soron fogalma sincs, miért választaná az egyiket a másik helyett. A két Sara és a két Bibi Andersson jelenléte egyszerűen megfejthető: az emberi történetek folyton újjátermelődnek, hiszen mint ahogy Borg professzor (mint még jólelkű és egyszerű ifjú) végül vereséget szenvedett Siegfriedtől (a rámenős és nyalka alaktól), úgy a két fiú közül valamelyikük ugyanilyen sebet fog kapni a lánnyal való utazása során s talán majd hatvan év múlva ugyanazon fog töprengeni, mint Borg: miért is nem ő…?

Találkozik a társaság még átmenetileg egy szörnyeteg házaspárral is, akik egymás nyilvános megalázásában lelik kedvüket, meg is szabadulnak tőlük hamar. Az ő jelenlétük megint csak szimbolikus: később kiderül, hogy Borg házassága sem volt ennél jobb, a középkorúak gyilkos együttélés-képtelensége pedig nem csak ennek a két botrányos alaknak az osztályrésze, hiszen Marianne és férje sem él jobban... (A sorsok, mint ahogy jelzénk, újjátermelődnek.)

A professzor végül – kifáradva az élményektől és az utazás monotóniájától - elszunnyad és ismét látogatást tesz a múltban; aztán ősöreg nagyúri anyját is meglátogatja Mariannével, aki ugyanolyan rideg és pedáns, mint amilyen ő. Végül Lundba érkeznek és a professzorból immár más ember lesz...

Miben is? Ez a film egyik izgalmas megoldása, hiszen Bergman „nagy” kalandokkal nem örvendezteti meg a nézőt. Az egész utazás nem megy ki másra, csak arra, hogy Borgot szembesítse a múltjával és a jelenével. Meglepő dolgok derülnek ki a hosszú álomjelenetből és hozzá képest pergőkedvű valóságból. Az utóbbiból az, hogy menye lehangoló állításával ellentétben a professzor tulajdonképpen egy kedves, segítőkész, szellemes és megnyerő alak, aki örömöt okoz a fiatalságnak, s azok hálásan búcsúznak el tőle azért, hogy egy ilyen szép napot tölthettek vele. (Még nem tudják, hogy mi vár rájuk...) Álmában pedig régi emlékek szakadnak rá, s kiderül megannyi titka: hogy egész életében boldogtalan volt, mert a szerelmét egy másik férfi vette el, őt pedig megcsalta a felesége, s amikor az autóból kidobott mérnök alakjában a Vizsgálóbiztos (Gunnar Sjöberg) számon kéri tőle a tudását, nem tud mit felelni, hiszen ahol egy embert annyi régi sérelem gyötri, ott nincs helye az okosságra alapozott magabiztosságnak.

A rendező nem törekszik arra, hogy nagyjeleneteket hozzon össze: a szereplőket leginkább kistotálokban és félközeliekben mutatja, igyekszik intimitást teremteni közöttük, a táj és a környezet is barátságos és egyszerű, bár zárkózott is egyben, keretei jól behatárolt kis miliőket mutatnak. Sem a zene, sem a fényképezés nem tolakszik egymás elé, maníroknak nyoma sincs a színészi játékban. Mindenki természetes viselkedik, még Borg neje is, aki nevetve hagyja magát megerőszakolni. (Ez a cafka-jelenet visszaköszön A hetedig pecsétben, amely Bergman következő alkotása lesz.)

A film egyik legmegindítóbb jelenete az, amikor a professzor megtört vágyakozással benéz egy ablakon, amely mögött ott van a fiatalság, de nem magát látja, hanem Sigfridet, aki nyakon csókolja Sarát, Borg egyetlen szerelmét, majd leülnek egy asztalhoz teázni. Ekkor értjük meg, hogy a professzor sosem lehetett boldog – s megtudjuk, hogy a fia, Evald (Gunnar Björnstrand) is csak akaratlanul fogant meg, ezt magától Evaldtól idézi fel Marianne. Ezzel akar neki választ adni a férje arra, hogy miért nem szeretne gyermeket: véget akar vetni a családi átoknak, hogy mindenki boldogtalan, s ő maga is már csak a halált várja. Egy félmondatból kiderül, hogy már eddig is talán több abortusza volt Mariannének – most azonban a terhes nő fellázad és úgy dönt, hogy megszüli a gyermeket, akármi is lesz. Mint ahogy Borg professzor, ő is hosszú útra indult a nap elején, amelynek a végén a megváltást remélte. Amíg azonban ő tudatosan járja az útját, mi több, provokálni akarja az apósát a szókimondásával (hogy ti. engedje el a tartozást), a professzor csak lassacskán ébred rá az apró kis élmények hatása által arra, hogy újra átélt hosszú életének és nyomasztó álmokkal zsúfolt jelenének van még valami értelme, hiszen lám, mennyi ember közeledik hozzá kedvesen: még a benzinkutas (Max von Sydow) is ingyen tankol neki, az egykori körzeti orvosnak. (Sydow itt még csak mellékszereplő – még ebben az évben megkapja élete legnagyobb szerepét A hetedik pecsétben.)

De a halál az élők között is kísérti őt: az első álomjelenetben szereplő mutató nélküli óra később Borg anyjánál kerül elől, aki az egyik unokájának akarja azt ajándékozni – Borg elhűlve néz rá, hiszen az óra átadása azt jelképezi, hogy anyja reá testálja a halál jelképét, az öregebb átadja a pusztulást a fiatalabbnak, hogy az a még fiatalabbnak adta tovább: Borg anyja mintegy kijelöli a sorrendet, ahogy követni kell őt.

Borg professzort végül doktorrá avatják és lefekszik a fia lakásában, akit az ágya mellé rendel. Belekezdene abba, hogy a kölcsönről akar beszélni, de a fia elhessenti a témát – törlesztve lesz, ne aggódjon. Ekkor megjelenik Marianne estélyi ruhában – táncolni mennek. A fiatalok sorsa tehát valahol elrendeződött... Borg professzor békés alvásba süllyed és megint egy álomban találja magát. De ez már nem ijesztő, nem félelmetes: a tengerpart felé baktat, ahol két ember várja őt, apja és anyja, az első horgászik, a másik napozik. Amikor meglátják őt, a nő mosolyogva bólint, a férfi pedig könnyedén int egyet felé és ismét a víz felé fordul. Nem fogadják patetikusan lelkesedéssel a fiúkat, aki megvénült és nemsokára utánuk indul – természetesen és egyszerűen üdvözlik őt, holtak a jövőbeli holtat, aki nemsokára viszontlátja őket. Ez a szimpla kis jelenet a filmművészet legcsodásabbjai közé tartozik – két rég elenyészett ember nyugodt szeretetével búcsúzik tőlünk a történet, és Borg professzorral, aki a nap végére belátta, hogy azt a bizonyos kölcsönt, ha jó emberként akar megmaradni fia álmaiban, el kell engednie.

Kulcsszavak: Bergman

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés