Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 04.
Hajsza a föld alatt (The Taking of Pelham One Two Three - 1974)
Hajsza a föld alatt (The Taking of Pelham One Two Three - 1974)
Morton Freedgood, alias John Godey regényét az eltérített metrókocsiról háromszor vitték filmre: először 1974-ben, másodszor egy 1998-as tévéjátékban, amely persze nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, majd 2009-ben John Travolta és Denzel Washington főszereplésével – ez utóbbi a lesajnáló kritikát hatására gyorsan kikopott a mozikból. Marad tehát kiindulópontnak az első verzió, amely a legjobb. Ne reménykedjünk: éppen a két félresikerült remake miatt fogunk még életünkben egyszer-kétszer mozijegyet váltani a Pelham 123 járatának a történetére.

Maradjunk tehát Joseph Sergant filmjénél és tegyük félre abbéli kétségünket, hogy ki az az idióta, aki el akar téríteni egy metrószerelvényt. Eltéríteni ugyanis nem kötöttpályás közlekedési eszközöket érdemes, vonatot, trolit már kevésbé, metrót viszont egyáltalán nem, mert ott igen behatároltak az egérutak és akár egy tömény gázfelhővel is leblokkolható a társaság. Sergant azonban olyan jól vezeti fel a történetet, hogy erről megfeledkezünk: bemutatja, hogy lép fel egymás után az állomásokon a tarantinoi utóvonulatból már ismert Mr. Green (Martin Balsam), Mr. Blue (Robert Shaw), Mr. Brown (Earl Hindman) és Mr. Grey (Hector Elizondo), s amíg konspiratív elhelyezkedésükkel foglalkozunk, eszünkbe sem jut, hogy mire volt jó ez a komor misztifikáció, akár egy állomáson is felszállhattak volna a papírdobozaikkal, óraegyeztetés nélkül. Addig azonban a kamera eljátszadozik a látványosan robogó szerelvény rézsutos bemutatásával, meg a beltér nyomasztóan művilágításos, természetellenes hangulatával s máris érzékelteti a nézővel az akció várható komolyságát. Itt kezdődik a fényírás: mert legyünk őszinték, a budapesti metró felénk jövő szerelvényét látva sok minden eszünkbe jut, csak az nem, hogy ezt milyen nehéz lenne eltéríteni. (Arról meg nem is szólva, hogy mit kezdenénk vele a Blaha Lujza tér és az Astoria között…)

A lekapcsolt kocsit megszálló négy túszejtő természetesen az amerikai filmekben megszokott kerek 1.000.000 dollárt igényli a tizenhét húsz szabadon bocsátása érdekében, amelyet végül New York influenzától fuldokló, különben síkhülyének beállított polgármestere (Lee Wallace) engedélyez. De nemcsak a pálya kötött, hanem a határidő is: percre pontosan kell a kocsihoz érnie a pénzeszsáknak, különben – a szó szoros értelemben – lőttek a dolognak. Hogy ezt miért autóval akarják megoldani a nagyokosok és miért nem helikopterrel, azt most hagyjuk: ennek csak az az értelme, hogy a kamera élvezettel foglalkozhasson a rendőrkocsi tülekedő mozgásával, majd annak balesetével, s ez által a nézőt ismét csak cserben hagyhassa a józan megoldásokra törekvő ösztöne. De minden jó, ha jó a vége: azonban a csereberével (két halott árán) még nincs vége a történetnek, mivel az elkövetőknek valahogy ki is kell szállniuk a buliból, amire persze azt a megoldást találják ki, hogy megindítják a járgányt, őt pedig kislisszolnak egy vészkijáraton. Csakhogy itt, az utolsó pillanatban bizonyos problémák merülnek fel…

A forgatókönyv ügyességét dicséri, hogy megannyi „vörös heringet” dobált szét a történetben, tartósan félrevezetve a nézőt a szituáció várható megoldási módozatai tekintetében.

Már a film elején érzékeljük, hogy a négy túszejtő között ellentétek vannak s van egy fekete  bárányuk is, tehát várjuk az összecsapást, amelyet a film időnként sejtet is, de aztán mégsem történik semmi, csak a legvégén.

A sötétben veszteglő kocsihoz küldenek egy rendőrt, aki az oszlopok mögé behúzódva figyeli az eseményeket – kezdetben tőle várjuk a konfliktus eliminálását, minden adottsága meg is van hozzá, hogy hős legyen, ő a nép egyszerű fekete fia, egyedül szemben a gonoszokkal. Aztán végül egy komikus alak lesz belőle, egy zsaruparódia, aki az ujjával „lövöldözik” a kocsira, elég kétségbeejtő „eredménnyel”, a kocsi újraindításakor ki is hullik a történetből.

Aztán itt van a polgármester, akit az amerikai filmek mindig a közbiztonsági pojáca méltatlan feladatkörébe osztanak be. Most sem más az illető, viszont valahogy mégis tőle várjuk, hogy hatalmi szóval rendezze el a helyzetet. A dolgot meg is indítja, de a film második felében ő és a stábja komikusan kiesnek a képből, amikor látogatást tesznek az egyik metróbejáratnál és bekövetkezik az, amitől a polgármester eleve tartott: a tömeg hangosan fujjolni kezd. Aztán kiderül, hogy az 1.000.000 dollár csak egy része a problémának, a java még csak most jön.  

A film behinti a tudatunkba azt, hogy a kocsiban egy rendőr is van, tehát várjuk, hogy mikor kerül sor annak a fellépésére. A legnyilvánvalóbb lehetőség akkor kínálkozna, ha egy túszt ki akarnának végezni, hiszen felajánlhatná magát és aztán a kijáratnál szembeszállhatna a mögötte állóval. De ilyen sem történik: az egyik túszt megölik, s a rendőr egy mukkot sem szól, bár az tény, hogy végén (amikor viszont már igazából nincs szerepe), lead egy gyilkos lövést. Addig viszont finoman azt magyarázzák be nekünk, hogy erre már csak azért sem kerülhet sor, mert a rendőr leginkább egy nő lehet...

Emellett felvonul még megannyi markáns alak, ám egyikük sem hoz megoldást, bár mindegyikükben benne van ez a lehetőség. Végül csak egyetlen ember: Zachary „Z” Garber (Walter Matthau) hadnagy, a metrórendőrség vezetője lesz az, aki ráébred a megoldásra, mi több, egy véletlennek köszönhetően elcsípi az egyetlen megmenekült bűnözőt, Mr. Greent is.

A heringek persze nem lubickolnának, ha a karakterek nem lennének kidolgozva. Itt viszont mindenki egy egyedi darab. Mr. Blue (kék), azaz Ryder ezredes, az unott brit zsoldos üres perceiben keresztrejtvény fejt, Mr. Green (zöld), vagyis Longman, a kirúgott metrókocsivezető végigaggódja és tüsszögi az egészet, Mr. Grey (szürke), azaz Joe Welcome, a maffiából kiutált ideggyenge gyilkos pedig passzióból öl és látványosan rühelli Rydert. De még Zachari „Z” környezetében is mindenki egy egyéniség (az egyiküket az asztal alá is vágja dühében), nem is szólva a polgármesterről, aki fajsúlyos részét képezi a mesének, már csak azért is, mivel Lee Wallace állítólag azt az Abe Beame polgármestert karikírozta ki, aki 1974-1977 között az anyagi csőd szélén támolygó New York vezetője volt. (Egyébként méltatlanul, mivel az végül is megmentette a várost – nem is választották meg újra.) Paradox módon a megoldást hozó Garber hadnagy a legkevésbé érdekes, ő „csak” okosabb a többségnél, feladata az, hogy a túsztárgyalás után rájöjjön: itt valami nem stimmel – aztán már csak annyi a szerepe, hogy összesöpörje az eltört kardokat.

A film montázstechnikája középszerű, de ügyes, ahogy váltogatja a kocsi, a rendőrségi iroda, és egy-egy harmadik helyszín hangulatát: a kocsiban sötétség van és feszült csend, az iroda zakatol a harsány idegbajtól, a harmadik helyszín pedig általában valami feloldó külső szituációt vezet be (polgármestert, rendőrkocsit, tömeget stb.). A filmből üdvösen hiányoznak azok a klisék, amelyeket ilyenkor pedig mindig bevetnek a tengerentúlon: a polgármester tehát nem a választások, hanem az influenzája miatt aggódik, meg attól, hogy az utcán lehörgi őt a hálátlan tömeg, Garber hadnagynak semmiféle magánéleti problémája nincs, amit telefonon kellene megoldania, a túszejtők nem poénkodnak és nem rendeznek előadásokat az élet értelméről, a történet vége sem a térdig kopott üldözésben fejeződik be, hanem öngyilkosságban és Matthau nyájas mosolyában, amint lekapcsolja Mr. Zöldet, a mindenkit túlélő egykori metróst, akit épp a rablott pénzben való fetrengésből ugrasztott ki éjnek idején.

Ez a mosoly nem véletlen, hiszen a film addig is jól el van eresztve finom tréfákkal, amelyek az amúgy teljesen zökkenő- és üresjáratmentes sztorit még gazdagabbá teszik. Hogy közben meghalt két ember, azt is megbocsátjuk a rendezőnek: az első magának, a második meg a türelmetlen rohamrendőröknek köszönhette a sorsát, a rosszak csak megbűnhődtek, az elején és a végén pedig szellemes a poposított címzene. A metrótól pedig épp úgy nem félünk, mint a film előtt.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés