Viridiana (Silvia Pinal), az apácanövendék utoljára akar látogatást tenni a külvilágban, amikor elfogadja nagybátyja, Don Jaime (Fernando Rey) meghívását annak házába. Don Jaime azonban nem búcsúzkodni akar, hanem éppen ellenkezőleg: feleségül kérni az unokahúgát. Mivel persze az nemet mond, ezért úgy dönt, hogy határozottabb útra tereli a vágyait és egyszerűen meg akarja erőszakolni őt. Ettől azonban visszahőköl és végül kétségbeesésében, hogy immár nélküle kell leélnie az öregségét, öngyilkos lesz. Viridiana azt hiszi, hogy „tett” megesett vele – úgy dönt tehát, hogy életét a (hozzá hasonlóképpen?) megalázottak és megszomorítottak istápolásának szenteli, és egy halom koldust fogad be a birtokba, amelynek új gazdája is lesz: Don Jaime eddig kitagadott fia, Jorge (Francisco Labal), aki nemcsak a koszos és éhenkórász népség jelenlétét nehezményezi, de Viridiana távolságtartását is. Átmenetileg megelégszik Ramona (Margarita Lozano), a cseléd szolgáltatásaival is, de aztán nagy lehetőség kínálkozik számára, amikor egy este a koldusokra bízzák a kastélyt és azok a fejükbe veszik, hogy márpedig ők ez egyszer párizsi selyemmel díszített asztal mellett költik el a vacsorájukat...

Bunuel vezérlő elve az volt, hogy bemutassa, hogyan ereszkedik le Viridana a tisztaságból a hétköznapiságba, miként adja fel előbb a vallási elkötelezettség magányát a világi jótétemények kedvéért, majd miként bucskázik le innen is egy szerelmi háromszög pikáns mellékszereplőjének a megalázó helyzetébe. A kétmozzanatú süllyedésnek az eredője mindig ugyanaz: a nemiség, hiszen előbb Don Jaime, majd a végén két koldus akarja őt megerőszakolni, ezek miatt lesz azzá Viridiana, ami: egy férfi szeretőjével, aki ráadásul osztozni kényszerül annak ágyán egy másik nővel is. Az, hogy Viridianának a testiség okozza a vesztét, Bunuel ravaszul vezeti fel: amikor az első estéjét tölti a villában, az apácaruha félrelebbentése után formás, hosszú lábain időzik el a kamera, amelyről a nő érzékien húzza le a vadító fekete harisnyát. Aztán megjelenik Don Jaime, amint éppen a halott felesége esküvői cipőjét és fűzőjét próbálgatja fel – Bunuel szerette a szexuális fetisizmust. Mármint bemutatni... Sokkal fontosabb azonban itt annak a vándormotívumnak a felbukkanása, hogy egy férfi egy nőt át akar alakítani a halott kedvesévé: hiszen ez pl. Hitchcocknál is felbukkan (tökéletes mivoltában) a Szédülésben, később pedig Brian De Palmánál a Megszállottságban. Don Jaime tehát leginkább egy halott emlékével akar közösülni, nem egy élővel.  

Amikor Don Jaime bevallja a nőnek, hogy nem történt semmi köztük éjszaka, az valószínűleg elhiszi ezt, de a holttest láttán (hiszen így nem maradt tanúja az eseményeknek...) rögtön és vonakodás nélkül feladja a világi élettel szembeni fenntartásait, s itt marad. Don Jaime öngyilkosságának tehát fontos szerepe van: nem egyszerűen arról van szó, hogy a nő nem érzi már magát elég tisztának a krisztusi menyasszony szerepéhez, de nem is törekszik erre, ezért könnyedén feladja addigi életcélját. A zárda főnővérével már szabatosan és elutasítóan beszél, láthatólag nincs szüksége annak segítségére vagy gyámolítására, tulajdonképpen kihajítja őt. Mivel azonban nem vetheti magát azonnal egy férfi karjaiba, ezért egy átmeneti állapotot talált neki a rendező: a hite egy pasztorizáló humanizmussá változik, amelynek lelkes gyakorlása viszont annyira természetellenesnek állítja be a nő viselkedését, hogy lehetetlen azt hinni: ez hosszabb távon is életképest stratégia lenne. Kenetteljes  jótékonykodásához képest Jorge flegma szexuális szédelgése inkább juttatja eszünkbe Krisztus tevékeny egyszerűségét, aki legalább manírok nélkül élte az életét, akárcsak Jorge, a technokrata ágyékszélhámos. Ezt mutatja az a montázs is, amikor Viridana a szegényeket imádságba hajtja a domboldalon, miközben meg-megjelennek a Jorge által koordinált építkezés lendületes képei: Viridiana szerepet játszik, Jorge alkot, a nő teremtése csak látszólagos, a férfié viszont igazi.

Bunuel, bár szerette a szegényeket, most látszatra alaposan beléjük rúgott, de ez nem igaz. Nem az irántuk érzett váratlan ellenszenv miatt bánt el velük, vagyis mutatta be, hogy miként zúzzák szét a gondjukra bízott villa ebédlőjét és ezzel a saját „szerencséjüket”, ó, nem: az ő dramaturgiai feladatuk elsősorban az volt, hogy lerombolják Virianának az emberek megválthatóságába vetett hitét, azt, hogy pusztán passzív jótéteményekkel bárkinek a jellemében pozitív változást érhetünk el. Az ember az, ami, azt nem lehet – egy bizonyos életkor fölött – átgyúrni. Ez egyfajta antiklerikalizmust is sugallt, hogy ti. a puszta adakozó gyámkodással nem lehet javítani a társadalmi állapotokon.

Ennek persze kellett, hogy legyen valami jellemalapja: tehát Bunuel a koldusokat éppenséggel nem a legjobb színben ábrázolta. Közösségük maga a nagyvilág, csak kicsiben: a vak koldus, a film emblematikus alakja például elmeséli, hogy besúgta az egyik perselytolvajt, aztán a bíróság megdicsérte őt, mint jó állampolgárt; a nők összevissza kefélnek, azt sem tudják, kitől van a gyerekük; a karfekélyest kiközösítik maguk közül, róla a végén kiderül, hogy egy mentális idióta, aki maga is meg akarja erőszakolni Viridianát, végül azonban inkább kifosztja a házat; gazdáikat pedig azok távollétében az egész csapat egyszerűen semmibe veszi. A film leggyakrabban idézett jelenete persze a tivornya az ebédlőben, amely egy felborított vörösboros pohárral indít, majd jön az a beállítás, ahogy a kolduscsapat megjelenik az asztal mögött Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora c. képének a mintájára, középütt természetesen a fennhéjázó vak koldussal, mint Krisztussal. (A bakivadászok figyelmébe ajánlható, hogy mielőtt a „fényképezkedés” megtörténne, tizenegy személy van az asztalnál, a „felvétel” közben viszont tizenhárom jelenik meg mögötte, kivéve a „fotóst”, tehát hirtelen három új arc kerül elő, hogy meglegyen Jézus és a tizenkét apostol – aztán az újabb zabálás alatt megint csak tizenegyen lesznek.)

Mármost, ha sem a hit, sem a nemes cselekedetek nem hoznak világjobbító eredményt, mi marad egy embernek? Az, amit Jorge mond a végén, amikor a kibontott hajó Viridiana, immár mint igazi nő belép a szobájába. A hite már a múlté, ezt jelképezi a törött tükör, ahol megnézi magát (először néz egy nő és nem egy apáca arcába), meg a töviskoszorú, amely elhamvad az udvaron. Jorge szobájában azonban Ramona is jelen van, de a férfit ez zavarja a legkevésbé. Leülteti őket az asztalhoz, előveszi a kártyát – így jutunk el az isteni Bibliától az ördög Bibliájáig - , és Viridanának azt mondja lezseren: tudtam, hogy egyszer közénk fogsz tartozni, és osztani kezdi a lapokat. Ez volt az alternatív befejezés: mit ne mondjunk, sokkal hatásosabb volt, mint az első, amelyben Viridiana egyszerűen belépett volna Jorge szobájába és becsukódott volna mögötte az ajtó. Ebben még fellelhető lett volna valami tisztaság, hogy ti. egy nő – csalódván a világ megválthatóságában – odaadja magát egy férfinak. A cenzúra agyalágyultsága azonban egy sokkal ravaszabb megoldásra ösztökélte a rendezőt: a kártya osztása Jorge amorális, cinikus játékosságát jelzi, a két nő jelenléte meg azt, hogy szexuális nyomorukban osztozni kényszerülnek a férfin, aki majd kedves szerint „foglalkozik” velük.

A filmmel kapcsolatban mindenki kitér a cseléd kislány ugrókötelére, amely megannyi funkciót lát el: előtt játékszer, majd az akasztott ember kötele, aztán megint játékszer, végül egy koldus öve. Az ugrókötél az egyszerűség és a gyermekiesség jelképe, amely aztán a két sorfordító szexuális abúzus utó- és előmotívuma lesz.

Nem kell azonban túlértékelni, hiszen Bunuel amúgy is szeretett jelképekkel eljátszadozni. Viridiana alvajáróként hamut hint Don Jaime ágyára – így készíti fel öntudatlanul a halálra. Jorge kiszabadít egy kutyát a szekér alól, amelyhez kötötték, s nagy állatbarátságában elmegy vele, miközben egy másik szekérhez kötött futó ebre mozdul rá a kamera, amelyet ő már nem vesz észre. Ez annak a jelképe, hogy Jorge állatbarátsága egy esetleges, elszigetelt, súlytalan esemény, mint ahogy az „emberbarátsága” is – amelyet pillanatnyilag két nőn gyakorol, persze, csak a saját kedvéért.

A film finom szellemességgel vezeti végig a néző Viridiana útján, amelynek a vége aztán olyan ravasz, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy tetszett-e neki (Viridianának) ez a kis lecke az életből vagy sem. Bár, ahogy az érzéki lábát, haját, ajkát nézzük, meg a kidobott kártyalapokat, alapos a gyanú, hogy ez a nő sosem volt való apácának...