Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 03.
Alamo - A 13 napos ostrom (The Alamo - 2004)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Alamo - A 13 napos ostrom (The Alamo - 2004)
1836. március 6-án elnémultak a fegyverek az alamoi kolostorerődnél: tizenhárom napi ostrom után kettő kivételével a mexikói hadsereg az erősség összes texasi védőjét meggyilkolta. Antonio López de Santa Anna tábornok, Mexikó korábbi elnöke, aki magát a szerényen a „Nyugat Napóleonjának” nevezte, úgy gondolta, hogy ezzel a központosító állam ellen kirobbant szeparatista lázadásnak vége, már csak Sam Houston szedett-vedett önkénteseivel kell megküzdenie és mehet haza. Meg is küzdött, haza is ment: csak éppen vert fejjel, 1836. április 21-én a san jacintoi csatában 18 perc alatt szétzúzták a haderejét. Ő maga is fogságba esett és csak azzal a megalázó feltétellel szabadult ki, hogy jóváhagyta Texas kiszakadását Mexikóból.

A film ennek a nagyszerű két eseménynek akart emléket állítani élethű makettekkel és élethű színészekkel – ez utóbbi jelző alkalmazása a jellemábrázolás drámai színvonala miatt indokolt. Kemény, de mégis melankolikus az összes – tökéletesen jelentéktelen külleműre átigazított – karakter (Billy Bob Thorton és Dennis Quaid az élen, a többiek nevét ezért nem írjuk ki, mert egy halom senki egy rakáson, egyiket nem lehet megkülönböztetni a másiktól); a környezetükben pedig mindenki a közelgő harc vállalásától aggodalmas arccal és a honszeretet patetikus, mély pillantásaival vesz részt a védelemben, egy Révai-féle munkásmozgalmi feelingben tapicskol az egész, ott nyomultak ilyen gondterhelt arcok a vörös körítésben, bár nem, azok tényleg jobbak voltak ennél. A harci jelenetek sincsenek agyonkomponálva, a film 95 %-át ugyanis a nézők ellen vívott lélektani hadviselés teszi ki, több a borongás, mint a tett, a közepe totális unalomban vergődik, a rendező láthatólag nem tudott mit kezdeni az addig is leginkább csak molyoló és lelki életet élő szereplőkkel, tehát cselekmény helyett kollektív nyüglődést vezetett be időtöltés gyanánt. Még Santa Anna festői katonái is csak egy tízperces küzdelem erejéig kapják össze magukat a film utolsó harmadában, de a kamera itt is szolgaian adaptálódik az egész folyamaton átívelő szendergéshez, ugyanis elölről-hátulról veszi fel az összecsapás elemeit, az oldalbeállításokat nem kedveli, pedig azokkal lehetne érzékeltetni a támadás és védekezés dinamizmusát. Közben leírhatatlan makacssággal búgnak a fülünkbe az álomszuszék vonósszerenádok, meg a szokásos kókadt plöttyögések a zongorán; a dallamvilága mélysége Mozart kétéves korának a nívóját idézi. A végén a san jacintoi csata nem több, mint egy másfél perces szaladgálás a szabad mezőn, nem fegyver kéne ide, hanem piknikeskosár és néhány szélsárkány. Santa Anna fáradt és üres ordibálásokat produkál, az erőd parancsnoka viszont olyan hazafias szózatot intéz a katonáihoz, hogy az embernek szűkölve van kedve hűsítőként fellapozni Jány Gusztáv hírhedt hadparancsát, abban legalább tényleg van valami stílus, lendület, izzás és erő(szak).

A film az USÁ-ban akkorát bukott, mint egy részeg a jégpályán, a kutya sem nézte meg, Magyarországra eleve már csak dvd-n gyűrűzött be, de a vélemények itt sem tértek el markánsan a tengerentúlitól. John Lee Hancock ezek után öt évig nem rendezhetett, legfeljebb csak hisztit a nappaliban, ami nem is csoda: 145.000.000 dollárba került ez a borzadály, ehhez képest az egész világon összesen 25.000.000-t hozott vissza a Touchstone Picturesnek, azóta ez a mű a cég pályafutásának a szégyenfoltja.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés