Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 04. 03.
Kaspar Hauser (1974)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kaspar Hauser (1974)
Kaspar Hauser nem legenda volt, hanem élő alak, a német és a világtörténelem egyik érdekes rejtélye. 1828. május 26-án a nürnbergiek arra lettek figyelmesek, hogy egy ostoba arcú, ágrólszakadt kamasz botladozik be az egyik mellékutcán a városba egy levélkével a kezében, ahol aztán le is cövekelt. (Később ez lett az ikonikus ábrázolása, a jelenlegi szobrát is erről mintázták Ansbachban: egy hajlott gyerek áll, kezében egy levéllel, nem alázatosan, hanem bambán várva, hogy az valaki végre elvegye tőle.)  Egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni, csak nyögő és morgó hangokat adott ki, meg egy mondatot ismételgetett – „Ä sechtene Reutä möcht i wähn wie mei Vottä wähn ist”, vagyis „olyan lovaskatona akarok lenni, mint amilyen az apám volt” - , tudta továbbá a nevét, járni viszont alig tudott. A fura jelenséget a hatóság elé vitték, de ott sem lettek okosabbak: a levélben annyi szerepelt, hogy névtelen gazdája  beleunt a fiú eltartásába, ezért oda küldte, ahol az apja szolgált: a 6. lovasezred 4. századába. A születési dátumát viszont megadta – ez lett aztán az alapja annak a hajcihőnek, amelyet a történelemtudomány vagy százötven éven keresztül űzött: 1812. április 30-adika.

Az elvadult, de szelíd fiúról rövid úton kiderült, hogy nem egy klasszikus félkegyelmű, mivel teljesen normális, csak ingerszegény környezetben élt eddig. Gyorsan megtanult beszélni, s ekkor valami egészen kacifántos történetet adott elő: világéletében egy gödörben vagy cellában tartották, embereket nem látott, éjjel adtak neki enni és mosdatták meg őt, alig szóltak hozzá, viszont megtanították leírni a nevét, aztán egyszer csak kiszedték a rejtekhelyéről és kilökték Nürnberg határában – de azt sem tudta megmondani, hogy ez miként történt. Mivel az egész ügynek konspirációszaga volt (egy ilyet csak összehangolt, titoktartó munkamegosztással lehetett tizenhat éven át végrehajtani), ezért hamar elterjedt, hogy a születési dátuma alapján talán nem más ő, mint egy „napoleonida”, egyben a badeni nagyhercegi család sarja, mivel ott is született egy trónörökös 1812. szeptember 29-én, csak épp – erőteljes teste ellenére – fura módon két hét múlva meghalt. Eszerint tehát Hauser lett volna Károly trónörökös és Josephine császárné leányának, Stéphanie de Beauharnais-nek a gyermeke, akit el akart tenni láb alól a konkurencia, hogy az oldalág kerüljön a trónra.

A fiút végül Georg Friedrich Daumer (1800 – 1875) nürnbergi professzor oltalma alá  helyezték némi eltartási díj fejében. A fiatal tanár – költő és okkultista – a szomszédos Ansbachban élt, oda költöztette a fiút. Jól bánt vele, sok mindenre tanította nyugalommal és szeretettel őt, s kettejük között mély barátság született, hiszen a korkülönbség sem volt nagy. 1829. október 17-én azonban valaki rátámadt Hauserre Daumer pincéjében, a fiú szerint egy fekete ruhás férfi volt az, aki karddal a homlokán megsebezte. Még e napon megjelent a városban Philip Henry 4. Earl of Stanhope angol lord, aki két év múlva, 1831-ben visszatért és a pártfogásába vette őt. Elég különös volt ez az összjáték a dátumokkal: ott volt akkor, amikor megsebesítették, de mégsem kereste vele a kapcsolatot, két év múlva viszont úgy mutatkozott be, mint a megmentője. Végül hozzá helyezték a fiút, mert már igencsak terhelte a nürnbergi költségvetést. Csakhogy a lord az eddigi gyakorlattól teljesen eltérően képzelte el Hauser neveltetését: Anscbachba költözött ugyan ő is, de  egyszerűen csak be akarta vágatni vele az egész iskolai tananyagot, amit a fiú gyomra már nem emésztett meg, egyre ellenségesebbé vált a külvilággal szemben, befelé fordult, zárkózott lett és kedvetlen. A lord csalódott benne, pedig még Magyarországra is elvitte, mert elterjedt a híre, hogy esetleg ott kell keresni az eredetét (megértett néhány magyar szót). 1833. december 14-én aztán egy levéllel kicsalták a helybeli parkba, ahol egy ismeretlen mellen döfte őt késsel, ebbe halt bele 17-én. A legfurább a lord viselkedése volt: ezt követően úton-útfélen pocskondiázta a neveltjét, szélhámosnak és idiótának minősítette, továbbá azt terjesztette, hogy öngyilkos lett, maga találta ki az egész késelősdit, ebben az sem zavarta meg, hogy a védence végül is belehalt az „ötletébe”. Fellépésével általános ellenszenvet keltett maga iránt, addigra ugyanis Kaspar Hauser, mint lehetséges badeni nagyherceg már nemcsak Németország, de egész Európa egyik kedvenc témája volt... Ez annyira beette magát a köztudatba, hogy amikor Badenban tényleg az oldalág jutott hatalomra, II. Lajos nagyherceg szabályosan és orvosilag beleőrült abba a tudatba, hogy ő esetleg Kaspar Hauser helyét bitorolja. Ezen a lehetőségen rágta magát tehát a történelemtudomány pro és kontra, a vita sosem csitul el, s bár 1996-ban egy DNS-vizsgálat bebizonyította, hogy a feltételezett anyjához nem lehet köze, azonban 1998-ban egy másik tanulmány látott erről napvilágot, amely – ugyanazon genetikai anyagok alapján – határozottan kiállt a nagyhercegi teória mellett.

Werner Herzognak ugyancsak óvatosan kellett a témához nyúlnia, ha be akarta mutatni Hausert, a nagy talányt. Nos, ő éppen a rejtélyrészt hagyta ki a dologból: nem az lebegett a szeme előtt, hogy egy genetikai krimit tálaljon fel, hanem egy sokkal elvontabb szituáció: a romlatlan ember és a társadalom viszonya mozgatta meg a képzeletét. Ez már csak azért is illett a témához, mivel Hauserre úgy tekintettek, mint Rousseau Emiljére (ld: Emil, avagy a nevelésről), aki túl romlatlan ahhoz, hogy a társadalom adott állapotát szimplán csak elfogadja, mint megdönthetetlen valót.

Herzog műve átmenetet képez két hasonló tematikájú film között. Az egyik Truffaut-tól A vad gyermek (1970), ami egyfajta előképként szolgált számára; a másik Lynchtől Az elefántember (1980), amely persze csak összevetési alap a későbbi keletkezése miatt. A truffauti „vad gyermek” olyannyira vad, hogy köze sincs a társadalomhoz, de az emberi nemhez sem igazán tartozik: alapvető dolgokra meg lehet ugyan tanítani, de a gondolkodás már csak foszlányokban sejlik fel benne, tehát végső soron egy vegetatív, rendkívül lassan éledező lény, aki valószínűleg sosem fogja elérni még a beszédkészség szintjét sem; az elefántember viszont normálisan gondolkodó, érzékeny alak, aki tudatosan szeretné elfoglalni a helyét a társadalomban, csak éppen ocsmánysága miatt képtelen elérni azt, de hálás mindenért, ami efelé juttatja őt. Herzog Kaspar Hausere félúton áll közöttük: a nevelhető értelem megvan benne, mert a józan ész irányítja a tetteit, de a társadalomhoz lényegében nincs köze, a saját kisvilágában marad meg és az emberekben való sorozatos csalódásai miatt nem is kíván kilépni onnan.

De miben is csalódik? Kaspar (Bruno S. – róla majd később) nem kíván ugyan kifejezetten „nyitni” a többiek világára, de hagyja, hogy az hasson rá és a maga részéről befogadja az intellektuális hatásokat, amelyeket (a filmben öreggé tett) Daumer professzorral (Walter Ladengast) vitat meg legszívesebben, mert nem érez a nevelőjében sem türelmetlenséget, sem számonkérést. Csakhogy a társadalom nem ilyen: az sürgetően lép fel vele szemben, nem hagyja, hogy a maga lassú tempójában pótolja be a hiányosságait, azaz jöjjön rá az összefüggésekre. Habár mindenki alapvetően jóindulatú vele szemben, állandóan szellemi próbatételek elé állítják, amelyeket Kaspar a maga józan eszével próbál venni, kísérleteit viszont elégedetlen cöcögés követi a külvilág részéről. Az ugyanis jogosan tart attól, hogy Kaspar a maga tankönyvektől, prédikációktól és illemóráktól még nem terhelt eszejárásával esetleg kellemetlenkedni kezd, azaz konvenciókat von kétségbe, cáfol meg és értékeltet át, ezért egyre sürgetőbben igyekszik őt a maga arcára formálni, hogy e bizonytalan kimenetelű magánforradalomnak az elejét vegye -  hiszen Kaspar híresség, egy biedermeier celeb, aki bármit mond a világról, azt holnap már távoli földrészek szalonjaiban fogják idézgetni. A társadalomnak nem a természeti nevelés kell, meg Emil, aki a felfedezés örömével állítja össze a világról alkotott véleményét, hanem egy olyan lény, aki az evidens bizalom jámborságával lép be a neki (is) teremtett készbe, s aki aztán szelíd tanulékonyságával igazolja az addig senki által kétségbe nem vont (avagy kétségbe vonni nem mert) pillanatnyi szociális dialektika elemeit. A megfelelési kényszer különösen egységes karikatúrájává válik a város torz kis jegyzője, aki rögeszmésen arra törekszik, hogy mindenről minél pontosabb jegyzőkönyvet vegyen fel – és éppen ő az, aki a végén boldogan baktat hazafelé, mondván, hogy megvan Kaspar rejtélyére a magyarázat: a boncolás szerint az agya kisebb volt az átlagosnál és eltérő is, kész, a tudomány válaszolt, a témát érinteni sem kell, akinek ép az agya, az nem lehet olyan, mint ő.

Így aztán ahogy Kaspar barátságba kezd kerülni a világgal, máris megjelennek a helybeli papok, akik a hitre akarják tanítani, miközben paradox módon éppen tőle várják a filozófia ősi kérdésének a megoldását: van-e istenképe annak, akit nem tanítottak egyetlen isten tiszteletére sem? Kaspar tömör válaszát – hogy ti. nincs -  azonban nem fogadják el, és máris azon erőlködnek, hogy a maguk hitét megszilárdítsák, amelybe őt is belerángatják azzal a közhellyel, hogy Istent nem tudni, hanem hinni kell. Kaspar azonban nem tud mit kezdeni ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy templomba kell járnia, ahol a közönség mormog, a pap meg ordít. A film jelmondata is ez: „Jeder für sich und Gott gegen alle”, azaz: „mindenki magáért – Isten mindenki ellen”, ami a gondviselő hatalom létének az elutasítását, egyben a végletes individualizmus kényszerű, de felemelő könyörtelenségét is jelenti.

Aztán tiszteletét teszi Kasparnál a matematika és logika nagyhírű professzora, akinek talányos kérdésére ugyan jól felel, de nem a tankönyvi észalgebra protokollja szerint, ezért a tanár neheztelve teremti le őt, miközben nagyképű terminus technikusokat ömleszt rá. Az orvosok csak egy vizsgálati esetet látnak benne, Lord Staphone (Michael Kroecher) pedig társasági mutogatnivalót, aki az ő beteges, nyegle gólyamozgása mellett jól alakítaná a bumfordi tökfejet, akinek képzeletét majd nyilván a lord enyelgő és szenvelgő álomvilága töltene ki tartalommal – nem csoda, hogy amikor Kaspar megunva a nagyvilági társasági kínszenvedést, kötögetni kezd a kisszobában, a lord finnyás csalódottsággal vonja vissza az ajánlkozását: Kaspar sajnos nem egy jó alapanyag...

Kaspar alapállapotát – hogy ti. figyeli a világot, de a bizalmatlanságot sosem adja fel teljesen – Bruno S. megjelenése garantálja: mindig mereven áll vagy ül, csak a szemeit fordítja oldalt, jelezve azt, hogy nem kíván teljesen szembesülni a tényekkel, hanem csak „kipillant” azokra, ugyanakkor merev tartása a lelke egyenességét és szelleme megtörhetetlenségét is jelképezi. Ehhez társul csikorgóan szabatos mondatkezelése, ahogy lassan, bukdácsolva, de rendíthetetlenül közli egyszerű meglátásait a világról. 

Amely lágy és idilli: a képeken egy délnémet barokk kisváros (a valóságban is bajor Dinkelsbühl) szendergő, ápolt kertjei, tavai, mezői lebegnek, tiszta, átlátható szobabelsőkben cövekel le a kamera, nemhogy izgatottságnak, sietségnek, de még embereknek sem nagyon látjuk a nyomait, lomha csend üli meg a helyszíneket, mindenki halkan, köznapi egyszerűséggel beszélget, céltudatos és pontos.  Herzog ezzel azt akarta jelezni, hogy nincs szükség semmiféle túlzó ingerre, agresszióra, lármára és rohangálásra ahhoz, hogy valakiben mégis kifakuljon az életöröm, és inkább a halálban leljen nyugalmat. Kaspart a csalódások ugyan csak ujjheggyel érintik meg ebben a kellemes nyugalomban, de már ez is elegendő neki, hogy kétségekkel bírjon a mindenki által elvárt társadalmi „karrierjének” a szükségességében. Álma van: a Szaharában jár, ahol egy karaván eltéved, majd öreg és vak vezetője egy város felé irányítja azt – de tovább folytatni már nem tudja, meghal. Csak a mese kezdetét ismerte, de a folytatását nem, mint ahogy ő is csak a meséje kezdetét élte át, de folytatásra inkább már nem vágyik. Neki ennyi is elég lett az egészből.  

Tökéletesebb színészt, mint Bruno S., teljes nevén Bruno Schleinstein (1932 - ), nehéz lett volna találni e feladatra. Ő a kívülállóságát illetően nem sokban különbözött Hausertől. Egy lengyel apa és egy német prostituált gyermeke volt, a gyakori verések miatt az idegosztályokat, felnőttként meg a menhelyeket járta végig, végül targoncásként helyezkedett el, szabad idejében pedig harmonikával járta a nyugat-berlini utcákat, és maga fabrikálta dalokat adott elő, továbbá a primitív festészetre is rákapott. Herzog először egy dokumentumfilmet forgatott 1970-ben az utcai zenészekről, ekkor figyelt fel erre a kissé ütődöttnek látszó jelenségre, aztán amikor e filmjét eltervezte, rá gondolt, bár Bruno ekkor már 41 éves volt – és egy csődtömeg. Bruno S. a forgatásnak is a sajátos jelensége maradt, mivel kameraláza volt, továbbá a megterhelésekre úgy reagált, hogy egy-egy feladat teljesítése után rendszeresen elaludt. Nem volt hajlandó továbbá levetni a kosztümjét, ezzel jött és ment forgatásról-forgatásra, amikor egy nap a rendező meglátogatta őt a szállodai szobájában, a padlón fekve lelte őt a jelmezben, épp aludt, úgy, mint Kasparként a plakátokon.

A Kaspar Hauser óriási sikert aratott a kritikusok körében: az 1975-os cannesi filmfesztiválon elnyerte a zsűri és az ökomenikus zsűri nagydíját, továbbá a FIPRESCI-díjat, továbbá Arany Pálmára is jelölték, de azt egy algériai polgárháborús film vitte el. Herzog még egy filmet leforgatott Bruno S.-sel, amely már tudatosan épült annak személyiségére és sorsára, ez volt a Stroszek, vagy más néven: Bruno vándorlásai (1977). Ez után S. több szerepet nem kapott Herzogtól, amit zokon vett – jelenleg egy szép, szétivott arcú, elhízott öregember, aki még mindig nyekeregteti az útfélen a gombos harmonikáját. Bár állítólag a piálást már abbahagyta.

Herzog filmje iskolapéldája annak, hogyan lehet szinte eseménymentesen megközelíteni egy személyiség drámáját anélkül, hogy a mű egy percig is terhelő – unalmas, túlintellektualizált vagy könnyzacskómarkolászó - élménnyé válna. A maga módján ropogós kézelőjű film ez, amelyben az ujjak pedig egy csökönyös dallamot játszanak, amely aztán egy nyugodt, kitartott ütéssel elenyészik.

Kulcsszavak: Herzog

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés