Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 03. 15.
Alice Csodaországban (Alice in Wonderland - 2010)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Alice Csodaországban (Alice in Wonderland - 2010)

A bécsiszelet úgy készül, hogy vékonyra vert húst bepanírozunk, mert ez adja meg az ízét. A panír magyar neve bunda. Tim Burton filmje nem bécsiszelet, hanem csak bunda, amely önmagában nem éppen ehetetlen - a maradékot szokták összesütni taplókemény bucivá a maradék olajban – , de hogy sok élvezeti értéke nincs, az is biztos.

 

A bunda itt a következőképpen készült. A tojássárgája természetesen Lewis Carroll két mesekönyve, az Alice Csodaországban és az Alice Tükörországban, merthogy a rendező mindkettőből válogatott magának figurákat, Tutyika és Mutyika pl. a második részből szakadt ide, mint ahogy a két királynő is, úgyhogy a cím már eleve egy átejtés. (Nem mentség erre az, hogy a Walt Disney-klasszikus is így járt el még anno 1951-ben.) A liszt (ha már a fehér dolgoknál járunk) sajnos nem a kábítószert jelképezi (abból elég keveset szedett a stáb), hanem Jeanne d’Arc-ot, most speciel nem Milla Jovovich alakításában, de háború, az itt is van, nem százéves ugyan, de a „dics napját” végül mégis egy fénylő páncélú hajadon magánszáma tetőzi be. A zsemlemorzsa pedig a szokásos: CGI, 3D, meg az egyéb kompjuterturmixok, egy felismerhetetlenre bevakolt sztárszínész, egy vízfejű királynő és a félszemű fekete lovagja, továbbá egy kórosan sovány sárkány, bár a felhozatal elég szokványos, ma már minden fantasybe kötelező minimum egy idióta és egy óriáshüllő, ez utóbbiból van egy halom az Avatarban, továbbá most mutatják be az Így neveld a sárkányodat című filmet is, ezt a debilizálódásban elmaradottak részére bevetett szemlobotómiát.  

 

Tim Burton nyilván elégedetten hanyatlott a nyugágyába a végeredményt tekintve, végül is minden megvan a sikerhez. Csak éppen egyet felejtett el: kirántani a húst.

 

A történet ugyanis olyan primitív, hogy ehhez képest az őserdei nyílfaragók Kossuth-díjat érdemelnének. Tulajdonképpen sztorija nincs is. Alice (a jellegtelen, sápadt, törpemellű Mia Wasikowka alakításában) megint beesik a Nyalka Nyuszi barlangjába, aztán ott közlik vele, hogy meg kell mentenie Csodaországot, mert az épp megszállás alatt van, a Vörös Királynő (Helene Bonhan Carter) sanyargatja most itten a plebset. Mivel azonban Alice vadszelidítően jószívű és mindenütt vannak beépített barátai, a téglák segítségével előbb könnyűszerrel elorozza a csodakardot, aztán kinyírja sárkányt. Aztán kimászik Csodaországból, hogy inkább a távol-keleti nagybani kereskedelemmel foglalkozzon. Business az usual.

 

A botrányosan híg történethez Carroll mesealakjai még csak érintőlegesen sem kapcsolódnak, akárkikkel lehetne őket behelyettesíteni, nyomulhatna Shrek, Csizmás Kandúr és a szamár is, vagy Pán Péter és Kampó Kapitány, senkinek semmi köze az egészhez, hogy most éppen a Bolond Kalapos (Johnny Depp) a per pillanat Alice névre keresztelt Szent Szűz férfigardedámja, az teljesen esetlegesen alakult így. Egy valakit viszont ki kell emelne a kínos felhozatalból: a Fehér Királynőt, aki elvileg egy pozitív karakter lenne, ehhez képest Anne Hathaway alakításában olyan „jóra” sikerült, hogy legszívesebben megfojtanánk félúton, csak már ne szenvelegjen és vigyorogjon többet fehér zsabóruhában, olyan, mint akit most vettek fel a sárga házba, mert elhülyült a piperecikkek áremelésétől. Ehhez képest elég érdekes, hogy emberi ujjakból készít Alicenek egy törpítőkotyvalékot.

 

Carrollnak ráadásul voltak legalább eszelős párbeszédei, amelyeket itt teljesen hanyagolt a rendezés, egyetlen humorforrása az eredeti Csodaországban még Április Bolondjaként futó kopott üregi nyúl, aki most időként rámered egy-egy tárgyra és kimondja a nevét, továbbá konyhaeszközökkel dobálódzik. A bolond Kalapos nem bolond, hanem unalmas és érzelgős, a mellékszereplőként begyűrűző animált dögök originalitását pedig utcahosszal verik a Pom-Pom mesék alakjai. A látvány – minden technikai újdonsága ellenére – közepesen érdekes, a zene pedig – ahhoz képest, hogy ez elvileg egy vidám film lenne – brutális nehézséggel dübörög, nehéz és nyúlós dallamokkal tapossa nyomorékká a maradék oldott hangulatot is.

 

Nem csoda, hogy amikor a jelen cikk szerzője (végre) elhagyta a mozit, jobban szórakozott a közönségen, mint magán a filmen: a vetítés alatt senki meg sem nyikkant a nevetéstől, a végén viszont ennyi keserű, ledöbbent, bávatag vigyorral teli arcot már régen lehetett együtt látni, az egész társaság olyan volt, mint akik most kaptak hírt egy új adócsomagról, amin már tényleg nem lehet tudni, hogy sírjon rajta az ember, vagy röhögjön, és most félúton áll a két érzés között. Márpedig ha Tim Burton azonos hatást ér el Bokros Lajossal, akkor itt valami baj van itt. És nem Bokros Lajossal, ugyebár.

Kulcsszavak: Tim Burton

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés