Scorsese mester legújabb műve (a „remek” előtag célzatosan mellőztetett) azt vetíti előre, hogy jön a vihar, a szigeten elszabadulnak a lipótmezei indulatok, őrültek fognak fel-alá rohangálni késekkel a kezükben, a kezelés nívója – a húskampókra akasztott orvosok miatt – radikálisan leromlik, eközben a főhős megpróbál végére járni egy magánproblémának, amelyben nyilván akadályozni fogja őt dr. Hannibal Lecter unokája. De aztán a titkok masszáját elsöpri a hurrikán és hősünk a romok közepette megfogadja, hogy ha már mindennek jó a vége, akkor esetleg most új életet kezd. Vagy a kezében a nagy titokkal feláll egy szírt fokára, hogy leleplezze az elnököt.

Nos: van hurrikán, mi több, vannak bolondok is a filmben, meg persze démonikus orvosok, továbbá titkos kísérletekre utaló csiganyomok is, az első probléma akkor hatol be a képbe, amikor Leonardo DiCaprio megint visszaálmodja magát 9 évvel korábbi élményébe, a felszabadított Dachauba, mert ekkor már tudjuk, hogy itt valami nem fog stimmelni ezzel az egésszel. Azt álmodja ugyanis, hogy ott van a hóborította, fagyott hullák között, aztán nekifog, hogy a bajtársaival együtt lemészárolja az SS-őrséget és ez – egy szépen kocsizó kamera előtt – teljesül is. Eközben tavasz van, a hullák meg közben hóban hevernek - ez valahogy nem jön össze. Mármost az a helyzet, hogy Dachauban az amerikaiak és a foglyok tényleg legyilkoltak pár tucat SS-őrt, de akkor már rég kikeletes áprilisvég volt. Ügyetlenség, Scorsese mester, ügyetlenség, tessék legközelebb jobban odafigyelni.

A koncentrálás a továbbiakban sem teljesen jön össze, mert az amúgy is vánszorgó, érdektelen elmélkedésekkel terhelt történetet bénán kivitelezett álomjelenetek szakítják közbe, a rendezés látványosan erőlködik azon, hogy valahogy megpróbálja beérni Bunuel nyomait, de ez teljes kudarcba fullad, a szürrealizmus most a legamatőrebb megoldásokkal tüntet, hogy ti. a halott asszony és a halott lánya időnként számonkérően és/vagy szomorúan fel- és eltűnik a főszereplő agyrém-világában, sajnáltatják magukat egy sort, oszt annyi a dramaturgiának. Hogy miért teszik mindezt, azt reménytelen dolog kitalálni a végéig, de addigra már kezdjük utálni őket. Néha előkerül Dachau is, csak a film végén derül ki, hogy ennek sok értelme nincs. A félrevezetések viszont legalább működnek, mindenkiről más feltételezünk, mint ami a végén kisül róluk, beleéljük magunkat mindenféle jófajta kis posztnáci lobotómiába (bár az tényleg lesz benne), az atmoszféra ellenben még így is csak jó közepes, Scorsese mindent rábíz arra, hogy szürkék az épületek és szürke a vihar, de egyetlen eredeti, ötletes képsorral nem boldogít minket, az álomjelenetek tolakodása és az öntörvényű okoskodások viszik a prímet, ezért aztán az összes többi hatáselem kidolgozása másodlagos maradt.

A film vége nem éppen szellemtelen, csak nem is annyira váratlan, hogy meglepődnénk rajta, a tudathasadásosokról szóló filmekben mindig dominál a rejtett fölöttes én, azt sosem lehet legyőzni, de még ezt is lehet úgy felvezetni, mint a Psychoban; itt viszont Leonardo megérti a probléma lényegét és csodálkozik rajta, mint ahogy mi is megértjük, de nem csodálkozunk rajta. Irány a moziból ki az utcára, két és fél óra elment, a filmből semmire nem lehet visszaemlékezni, a zene értékelhetetlen, a fényképezés tucatmunka, Ben Kingsley még mindig a szokott mosolyával hódít, aki egyedül valamit be tud mutatni a színészmesterségből, az Max von Sydow: szólnia sem kellene, akkor is tudnánk, hogy általa valami jelen van. DiCaprio ellenben 35 évesen is úgy néz ki, mint akinek most varrják az érettségiző öltönyét. És sajnos, még csak bolondnak sem néz ki.