Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 03. 02.
Fitzcarraldo (1982)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fitzcarraldo (1982)
Enrico Caruso Peruba érkezik, pontosabban Manausba, a XX. század eleji kaucsukboom őserdei fővárosába, ahol a Teatro Amazonasban az Ernani főszerepében learatja a szokásos tapsviharát a helyi notabilitástól, amely végre idejét érzi annak, hogy ne csak a könnyen szerzett pénzt gyűjtse és herdálja (még a lovak is pezsgőt isznak az operaház előtt), hanem látványosan áldozzon a kultúrára is, hiszen per pillanat ez a világ leggazdagabb városa… (A színház mai napig lelkesen működik.) A műtombolásban kitört parvenük mögött azonban ott tipródik a bejáratnál a késve érkező Fitzcarraldo, azaz Brian Sweeney Fitzgerald (Klaus Kinski), a csődbement vasúti vállalkozó is, aki viszont tényleg szereti és értékeli az operát. Visszatér tehát motorcsónakján a határvidéki koszos kisvárosba, Iquitosba (ma 370.000 lakosa van), és immár tudja, hogy mi hiányzik ide: egy operaház. Ebbeli rögeszméjét természetesen senki sem támogatja, ezzel ő is hamar tisztába kerül, tehát úgy dönt, hogy az építési költséget magának kell előteremtenie. Rálel egy szűz kaucsukerdőre, amelynek összesen egy baja van, ezért nem kell senkinek: az azt átszelő Ucayali folyó az Amazonas felé egy zuhatagban végződik, a kitermelt kaucsukot tehát nem lehet a gazdaságos vízi úton leszállítani. Kivéve, ha az Ucayali felső szakaszára rátesznek egy hajót, amely aztán egy hegy lábához viheti az anyagot, amelynek a túloldalán ott van a békés Pachitea folyó... Meg pár száz ingerült őslakos, akik az idelátogatók fejét menő hóbortból zsugorítják házidísszé. Fitzcarraldo azonban a szeretője, azaz Molly (Claudia Cardinale), a helyi bordélyház madamja révén megvesz egy ócska személyszállító hajót és gyanús legénységével nekivág az Ucayalinak, aztán lesz, ami lesz...

Sok fordulatra nem kell felkészülnünk: a társasággal végül megbékélnek a kezdetben ellenséges indiánok, akik maguk segítenek letarolni a hegyet és átvontatni a hajót a Pachiteára. Csakhogy nem teljesen önzetlenül: van egy rejtett indokuk erre, amely aztán az egész vállalkozást csődbe dönti. De Fitzcarraldo számára épp ezáltal érkezik meg a nagy lehetőség, hogy mégis bebizonyítsa az akarat diadalát: operát hozat Iquitosba. No, nem teljesen olyat, mint amilyenre vágyott, de azért mégis...

A filmnek volt alapja: tényleg létezett egy Carlos Fermín Fitzcarrald (eredetileg  Brian Sweeney Fitzgerald, csak ez ezen a tájon kiejthetetlen volt) nevű ír származású kaucsukbáró (1862-1897), aki fiatal kora ellenére nagy érdemeket szerzett Peru keleti, addig feltáratlan őserdei vidékeinek a meghódításában – persze, nem az opera, nem is a humanizmus, hanem a saját anyagi érdekei miatt, nem foglalkozott ő sem a bennszülöttekkel, sem az őserdők megmentésével, neki kaucsuk kellett, s minél több. Egy erdőt meg is szerzett és éppen a filmben jelzett helyen, vagyis a Pachitea – Ucayali folyók között. Megcsinálta Herzog csodáját is, bár más és szerényebb méretekben: „csak” egy 30 tonnás gőzhajót vitt át egy hegyen egyik folyótól a másikig, és nem egyben, hanem darabokban, lenn aztán összeszerelték. Ez jelenleg romaiban hever turistalátványosságként a perui Madre de Dios folyó egyik mellékágában. De a járulékos civilizálási folyamatot a perui történelem és kormány meghálálta, mert az egyik keleti tartomány azóta is az ő nevét viseli. (35 évesen halt meg közúti balesetben.)

Herzog azonban még ezen is túltett: ő ugyanis tényleg átvontatta ezt a hajót a hegyen, csak az nem 30, hanem 340 tonna volt... Kissé egyszerűbben: a filmben semmiféle trükkük, digitális effektek és egyéb hasonló realitásutánzatok nem voltak, a művelet annyira élethű volt, hogy a hajót nem is gépek vontatták fel a hegytetőre, hanem a statiszták. (Olcsóbbak voltak, mint a masinák.) Még a (valóságos nevén) Pongo de Mainique-zuhatagon lezúduló hajó fedélzetén felvett képek is mind igaziak voltak, három sebesüléssel dúsítva. (Volt persze itt egy kis utólagos makettmunka is, ez látszik a víz fodrozódásán.) Herzog magát a „haszontalanság meghódítójának” nevezte, hiszen a hajó átvontatásának az értelme a forgatással együtt ért véget. Neki persze nem volt haszontalan: a cannesi filmfesztiválon megkapta érte a legjobb rendező díját.

A statisztának felfogadott indián törzset viselte meg leginkább a forgatás, mivel azok szelíd, békés és nyugodt emberek voltak, Kinski viszont jó szokása szerint végigőrjöngte az egészet, ezért félúton egy éjjel az indiánok küldöttsége diszkréten felajánlotta a rendezőnek, hogy ingyen és bérmentve megölik a színészt, mert láthatólag gátolja a munkát. (Ők ui. úgy gondolták, hogy a hajó vontatása a lényeg.)

Werner Herzog eredetileg nem is Kinskit akarta szerződtetni a szerepre, mivel Jason Robards volt a kiszemeltje, azonban az a forgatás első napjaiban összeszedett magának valami betegséget, és az orvosok eltiltották nemcsak a munkától, hanem attól is, hogy a helyszínen maradjon. A pótjelölt Jack Nicholson volt, de aztán mégis inkább „legkedvesebb ellensége”, azaz Kinski mellett döntött, akivel újra kellett forgatni az összes Robards-jelenetet, annak a 40 %-a ugyanis ekkor már kész volt. A rendező fel akarta léptetni Fitzcarraldo segédjeként Mick Jaggert is, az elfogadta a szerepet, ment is volna, de aztán közbejött egy kötelező turné a Rolling Stones-szal, így repült a forgatókönyvből. (Mint ahogy a szereposztásból látszik, Herzog itt már nagy tételekben gondolkodott.)

De Kinski személye nem lesz védjegye a filmnek: itt nem őrjöng, nem gonosz, hanem hol gondterhelt, hol boldog, hol pedig gyerekesen rajong a nagy feladatért, de leginkább szakszerűen, elnyűhetetlenül teszi a dolgát, hogy kilenc hónap alatt (ennyi időre kapta meg a koncessziót) eredményt érjen el. Molly, Fitzcarraldo bajtársai és az indiánok a háttérbe szorulnak: egyenként jó, ha néhány szakadozott, néhány másodpercnyi, tőmondatos megjelenési lehetőséget kapnak, s Kinskinek sincs egyetlen nagyjelenete azon kívül, hogy a templomtoronyból szétüvölti a vágyát a világnak, meg látványosan visszahajózik Iquitosba az elmaradhatatlan gramafonjával. Ebben a jelenetben viszont nagy lezáró erő rejtőzik: nem bukott hős ő, hanem győztes, aki előtt még a konkurencia is meghajtja a fejét - méltó lezárása tehát ez az addig (látszatra dugába dőlt) küzdelemnek az elemekkel.  A rendező hangsúlyozottan nem a karakterekre, hanem a történetre ment rá, azon belül is a hajóra, a Molly Aidára, amely a vele való elszánt harc folytán lesz a film igazi főszereplője. A történet természetesen – mint ahogy azt Herzogtól megszoktuk – nyugodt, időnként szemlélődéssel lelassított ütemekkel halad előre, figyelemfelhívó zenei betétek nélkül. Azt ui. gramafonlemezek adják recsegő olasz áriákkal, ezek tartják életben Fitzcarraldo rögeszméjét, amelyhez most már az anyagi csőd fenyegető árnya is társul.

A feszültség azonban ott lebeg mindvégig a hajó és a legénység sorsa fölött, hiszen előbb azért kell aggódnunk, mit fognak lépni az indiánok a felbukkanásuk láttán, aztán pedig azon, hogy sikerül-e ezt a monstrumot átcibálni a hegyen. Habár közben semmiféle torokszorító fordulat nem történik, a cél elérésének a teljes bizonytalansága mégis az izgatottság varázsával tölti be a képkockák türelmes menetét. Az más kérdés, hogy a film emiatt nem az ún. korlátlanul újranézhető kategóriába tartozik, mivel a látvány egyszeri kielégülést okoz, a sztori csavarmentes, a melankolikus vég pedig nem volt ismeretlen a Herzog művészetét ismerőknek. A film legnagyobb erénye tehát az, hogy egy valóságos eseményt festett le, s innentől kezdve sokan feltették a kérdést: ki is volt bámulatosabb egyéniség – Fitzcarrald vagy Herzog? A film egyensúlyozik a mese és a valóság, a hihetetlenség és az áldokumentumfilmek „miért ne?”-féle realitássugallata között – pedig a hegytetőre félig felvontatott gőzhajó előtt álló Herzogot látva erre tényleg csak azt lehet mondani: „Nem mese ez, gyermek!”  

Kulcsszavak: Herzog

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés