Werner Herzog filmjei nem az ügető tempójukról híresek, első ránézésre látszik, hogy itt egy európai és nem amerikai rendezőről van szó; hősei pedig – miközben folyamatosan harcolnak a környezetükkel – a hosszú snittek és a statikus kamerák által mégis egy önmaguktól is félig elidegenedett melankóliába merülnek: lelassul körülöttük az idő, ami fura kettősséget ad Herzog filmjeinek, mert hiába folynak bennük rendíthetetlenül az események, a történetet megakasztó szemlélődések miatt mégis úgy érzékeljük a fordulatokat, mintha azok a szereplőkkel valami homályos látszatvilágban történnének meg, amelyet az aláfestő zenék szakadozottsága, rövidsége és elmosódottsága is alátámaszt. Ennek a koncepciónak a legnagyobb győzelmét az Aguirre, Isten haragja (1972) érte el, ahol nyomasztó tehetetlenségbe forr a konkvisztádor  hatalmi tébolya és az ezt tönkretevő kisszerű, kiismerhetetlen akadályok súrlódása.

Ezt a szemléletet igen jól kamatoztathatta a rendező a zsánerek egyik alapkövének a kiásásában, vagyis egy vámpírfilmben. Hiszen ha a vámpírt nem rémként, hanem a teremtés magányos, elfuserált kísérteteként jelenik meg, akkor máris adott a nagy lehetőség a "hős" jellemének önreflexív kibontására, s egyben arra, hogy a film mozgalmas is legyen.

Fölösleges azzal a csontrágással indítani, hogy a film a Murnau-féle Nosferatu (1922) utánzataként készült. Herzog azonban bár a megjelenítés részleteiben nem, de az eszmei koncepciót tekintve elszakadt az előzménytől, mivel sikerült megalkotnia a mozgóképes történelem egyik legunottabb vámpírját, a maga életművében meg az egyik leglassúbb filmjét, amelyben egyetlen mozzanatot sem találunk, amelynél valami izgalmat érezhetnénk. Ugyanis nem ez volt a cél...

A történet mindvégig a Murnau-vágányon indul. Adott tehát egy utazó, (megint) Jonathan Harker, a stréber ingatlanalkusz (Bruno Ganz), aki kénytelen látogatást tenni Drakula grófnál (Klaus Kinski) Erdélyben. (Amelyet a magyar változatban csökönyösen Transsylvániának hívnák, jó, Erdélynek ez a latin neve, de magyar néző magyar nevet kapjon.) Ahogy illik, a román vendégfogadóban szinte torokgyulladást kap a fagyos tekintetektől, amikor bejelenti, hogy hová halad. Aztán megindul a célja fel, mert a szerződés, az szerződés, azt le kell szállítani a grófnak, aki Németország tengerpartján akar házat venni magának.

Domnul Drakula vára elég érdekes, ugyanis kétféle felvételen látjuk: egy távolin, amelyben rom, és a közelieken, amelyen nem rom, tehát eldönthetetlen, hogy most milyen lakáskörülmények között él a házigazda. A hozzá vezető út ugyan látványra szép (hegyek, vad patakok), valójában azonban kiütközik rajta a turistaösvény-funkció: Harkert azzal bocsátják útjára a félős cigányok, hogy a vár közelében nem jár normális ember, ehhez képest vaskorlát van a hegyi patak mentén (nyilván, hogy az erre sosem járó emberek mégse a semmibe kapaszkodjanak), a hegyek felé kúszó út is gyanúsan jól, két szekérkeréknyi távra van kitaposva, ami megint csak kétségeket ébreszt bennünk a gróf negatív vendégszeretetéről terjengő hírek - és  a herzogi látványkoncepció - valóságtartalmát illetően.

Drakula udvarias, de szófukar, fáradt tekintettel mered bele folyton a levegőbe és szellemtelen tőmondatokat mond, „akciói” vérszegények (a szó szoros értelemben), mozgása enervált, egyedül csak borzalmas körmei, szemfogai és denevérmód szétálló fülei keltenek iránta némi érdeklődést. (A Murnau-filmnek is ez lett a legmaradandóbb mozzanata.) Egyetlen közölnivalója van, amit kétszer is leszögez: a halálnál is van szörnyűbb – sosem meghalni. E gondolat pokoliságához képest nem teljesen fogható fel, hogy miért nem lép a felkelő Nap elé, az egy pillanat alatt elintézné az egész problémakört. A választ a film adja meg: az utódjára vár. Amikor megharapja Harker vérző ujját, közli vele, hogy ez csak a legjobbaknak jár ki. Kiszemelte tehát az új vámpírt, aki helyette fogja betölteni a küldetését. (Itt kezd eltérni a film Murnautól.)

S hogy miért éppen Harker? Mert az ugyanolyan életunt, mint ő, aki, ha eddig el tudta viselni a saját nyomorúságos életét, el fogja tudni tűrni azt is, hogy vámpírrá változik. A Murnau-változatban Harker egy lelkes és vidám fiatalember, itt azonban Bruno Ganz szándékosan lehangoló, szürke alakítást nyújt a szerepében, nagyítóval kell felkutatni a képeken, passzív, néma, mosolymentes, akinek rezzenéstelen tudatállapota csak a létfenntartás és a feladatteljesítés kettőse között lebeg, a feleségét is otthagyja a reggelinél, mert folyton a munkájába temetkezik, miközben csak egy piszlicsáré segédhivatalnok Renfield (Roland Topor), az idegbeteg ingatlanügynök irodájának koszos aktahalmai között. Fiatal felesége, Lucy (Izabelle Adjani) is csak látszatra élő: a rendező a történetet a kedvenc korszakába, azaz a biedermeierbe helyezte, ez jelképezi az elején a két játszadozó kismacska (ami már Murnaunál is előkerült), mint a kispolgári életstílus (mai napig is a jobb ízlést kegyelem nélkül sújtó) jelképei; Lucy pedig ebben a környezetben nem más, mint egy teátrálisan kifordult szemű, szenvelgő, a romantikus irodalom giccsözönben fuldokló kinyilatkoztatásainak a legalját megérintő szövegeket elrebegő hullafehér nőutánzat. Szóval: perfektül illik a férjéhez. (Murnaunál szintén olyan, mint Jonathan: tehát ott kedves és odaadó.)

A négy egyenlő etapra osztott sztori (utazás – vár – pestis – likvidálás) második fele Németországban játszódik a tengerparti város (Wismar) tisztára pucolt, embermentes utcáin, ahová Drakula egy üres (általa kipusztított) hajón érkezik meg pár száz patkány társaságában, mivel pusztulása előtt meg akar ismerkedni a Harker nyaklánc-képfoglalatán látott Lucy-vel, nem mellékesen pedig hozza magával a pestist is. Ez utóbbi céltudatos mozzanat nála. A rendező bemutatja a járványt: üres utcákba kalauzol minket, meg néma koporsóvitelekre, komor, monoton zenével, mint anno Murnau. Aztán jön az igazi változás az alapfilmhez képest.

Drakula ugyanis tiszteletét teszi Lucynél, aki – miután az időközben visszaérkezett Harkert a szentelt ostyaőrlemény karanténjába zárja – végül tévedésből (azt hiszi, hogy ezzel véget vethet a járványnak) feláldozza magát, hogy a szörny ne tudja napfelkelte előtt elhagyni a szobáját. Azért tévedésből, mert a Murnau-elődnél a járvány tényleg azonnal véget ér, itt viszont nem, megy tovább Rigába. Lucy öngyilkossága szemben áll az addig látott aggodalmaskodó, ájuldozó, holdkóros jellemével, azonban halála paradox módon mégis a jellemgyengeségét igazolja: a férje elborult aggyal érkezik vissza hozzá, s ő annak régi énje nélkül nem akar élni tovább - belefáradt a csapásokba, a tehetetlenségbe, az értetlenség unalmába, hős akar lenni, hogy megmentse a várost és kiszakadjon ő is ebből a világból.  

A gróf belenéz a Napba, ő és Lucy is meghal (Murnaunál a nő túléli az egészet), Herr Harker pedig vámpírrá változik és most útnak indul, hogy új életteret találjon magának (Murnaunál  boldogan öleli át a nőt). Elődjének küldönce már messze jár: Rigába vitte tőle a pestist Renfield, egykori főnöke, aki már Drakula érkezése előtt az őrültekházába került, mivel megérezte az eseményeket. Hogy ez miként sikerült neki, nem tudni, ugyanis a film semmivel sem utal arra, hogy Renfield bármilyen kapcsolatba is került volna Drakulával, hacsak nem azzal, hogy Harkerben, ebben az érdektelen semmi-emberben ő is meglátta a vámpírjelöltet, s éppen ő volt az, aki kimesterkedte Drakulával az „öröklést”. Murnaunál egyszerűbb a megoldás: közli velünk a felirat, hogy Drakula a távolból irányítja őt, hogy persze miként, az ott nem derül ki. Renfield eszelősen vihorászó karaktere elég idegesítő, de a vész közelgésének sejtetése miatt nem teljesen indokolatlan; a film további értékes „szereplőgárdáját” jelenti az a pár száz patkány (a szétkúszó, lappangó pusztulás szimbólumai), amelyek csoportlátványán rendre kedvvel időzik el az operatőr.

A eltompított színészi játékot és a pangó miliőket mutogató kamerát jól egészíti ki az idegesítően elnyújtott és monoton szerzeteskórus, bár a mű egésze inkább egy némafilm benyomását kelti; a snittek vontatottak, a beállítások merevek, a bevilágítás pedig valami egészen átlátszó, még egy kisiskolás is meg tudja mondani, hogy a szereplők az éjszakai jelenetekben honnan és milyen szűrővel fénylenek be, ami az amúgy is az egész művet átható természetellenességet még fokozottá teszi.

De éppen ez a passzív lomhaság teszi egyedivé a filmet a többi vámpírdarabhoz képest. Itt a vámpír nem rémisztget, nem fagy meg bennünk tőle a vér, s ő még csak nem is élvezi ki a helyzetét, egy rakás életunt szerencsétlenség az egész alak, aki egyszerűen – és szenvedélymentesen – végzi a dolgát, a vérivás neki annyi, mint másnak a futó közösülés (ha éjszaka van, itt az ideje), tehát természetes módon illeszkedik be a földi létbe. A létbe, de nem a társadalomba: az ugyanis nem foglalkozik vele, mivel még létének a lehetőségét is abszurditásnak tekinti. Van Helsing doktor (Walter Ladengast) egészen a végéig makacs unalommal tagadja azt, hogy a tudomány ne lenne képes megfejteni a nyakharapdálás rejtélyét, aztán, amikor szembesül a rémmel magával, ő az, aki karót ver rajta keresztül, majd legyint az egészre: vigyék börtönbe, ha akarják, neki már minden mindegy. A vámpír tehát nem egy meg nem értett, hanem egy létezőnek sem tekintett alak, akit csak ketten vesznek komolyan: Harker és Lucy, miközben pedig ő maga a halál, aki itt közönyösen tesz a dolgát.

Érdemes összevetni alakját a Bergman-féle Halállal A hetedik pecsétből: az a Halál sem játssza túl magát, de látszik rajta, hogy jókedvvel végzi a munkáját, vagyis terjeszti a pestist, mert hatalma van mindenek fölött és senki sem parancsolhat neki, így még a játékosságot is gyakorolni tudja, ha nagyúri kedve úgy tartja. Murnau Nosferatuja csak egy közönséges rémalak, Herzogé azonban nem szeret semmit ezen a világon, még önmagát sem, depressziósan és kiégetten vonszolja a koporsóit a néma éjszakában, sem szenvedély, sem odaadás nem érződik benne semmi és senki iránt, pusztán vegetatív funkciókat teljesít, egy enervált ösztönlény, akit az se tölt el örömmel, ha borzonganak tőle – bár az őt körbevevő alakoktól, akik szintén élőhalottak, még ez sem várható el. Herzog egy olyan érzelmi prés alá helyezte a filmbeli kisvilágot, amelyben nem nyínak és szűkölnek a lelkek a végzetük ellen, hanem csak egyszerűen és természetesen belehanyatlanak a semmibe, hiszen mind a kongó polgári lét haldokló betegei.