Senki nem játszotta el hányavetibb bájjal a magányt, mint Audrey Hepburn Holly Golightly, a New Yorkba szakadt playgirl szerepében. Légies és elegáns, kacér, könnyed és céltudatos: első látásra ezt mondhatni el a társasági élet kis kedvencéről, aki láthatólag természetes közegében mozog, amikor háziasszonyt alakít, vagy eszköztelen sármjával bódítja magába a férfiakat, akik aztán rendszerint perpatvart rendeznek az ajtaja előtt éjszakánként Mr. Yonioshi (Mickey Rooney), a lapátfogú japán fényképész nagy bánatára, aki ilyenkor már aludni vágyna. Vagy inkább már aludt is, tekintettel arra, hogy Miss Golightly (e.: gulájtli) rendszerint hajnalban szokott hazatérni, kifáradva az egész éjszakai dőzsölésektől, s néha nem is egyedül.
De ahogy mindenki más, Mr. Yonioshi sem lát benne többet, mint egy izgató nőcskét, aki leginkább arra való, hogy mások etessék-itassák, aztán vagy lefekszik a vacsoragazdájával, vagy nem. Megérkezik azonban a házba Paul Varjak (George Peppard), a le- és kiégett író, aki ráadásul alig van jobb helyzetben hozzá képest: őt meg egy gazdag nő, Mrs. Failenson (Patricia Neal) tartja el. Varjak viszont – egyedül a városban – apránként felfedezi, hogy a látszatra oly zsongóan életvidám nő valójában egy egyik pillanatról a másikra élő, a partik szeszélyeinek végletekig kiszolgáltatott személy, aki koravénségében már tudatosan lemondott az igazi boldogságról, helyette egyszerűn „csak” férjet keres, aki mellett biztonságban játszhatja meg a nagyvilági nőt, ez ugyanis – ti. a biztonság - gyökeres ellentéte a gyermekkora hangulatának. Azt akarja elérni, amit ő adott a film harmadik főszereplőjének, az utcáról összeszedett macskájának, aki gondoskodásának és gyengédségének az egyetlen és igazi tárgya. Varjak egyre élesebben látja, hogy bár a nő szeretetre született, de már nem hisz benne: és a felszínesség csak azért nem manír az életében, mert az egy merő kimondatlan és a nő előtt is eltitkolt reményvesztettség.
Miss Golightly mindig mosolyog, mindenre van egy kedves, találó, de sosem csípős megjegyzése: ez fontos jellemvonása, mert ebből látszik, hogy cinizmusnak nyoma sincs benne, pedig az ő helyében ezt ugyancsak magabiztosan gyakorolná bárki más. Bárki, de ő nem: Miss Golightly nem áldozatnak tekinti magát, az emberekről sincs rossz véleménye, hiszen mint ahogy ő sem tud ártani senkinek, őt sem akarja senki sm bántani. Nem is ámuldozik azon, ami körbefonja őt, hanem csak él passzív helyzeti előnyével, hogy ti. esendő és csinos: s hát kinek lenne szíve megsérteni egy ilyen embert? S kinek ne lenne kedve a kedvesévé fogadni őt? Öreg férjét, a vidéki állatorvost, aki kimenekítette annak idején az árvaságból, még őt is olyan könnyed őszinteséggel fegyverzi le, hogy szinte az mond köszönetet neki, mert visszautasította a hazatérést Texasba, még ha ennek nagy ára is lesz: a férfi le akar mondani az éppen sorkatonai szolgálatban lévő fivére patronálásáról.
A film mindezt a lehető legegyszerűbb módon tudatosítja: Miss Golightly nem játssza meg magát a kedvünkért (sem), egyszerűen csak – van. Mivel a kisujját sem kell megbillentenie ahhoz, hogy találjon egy udvarlót, így hát szemezget, csipeget a felhozatalból, de nem fáj a szíve, ha valamelyik terve dugába dől. A nő tettetett nagyvilágiságának fontos attribútuma lesz a tüneményes fennköltséggel használt cigarettaszipka, amely a filmtörténetem egyik leghatásosabb jellemárnyaló eszközévé vált – a film erre építő plakátja a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend.
A rendezés azonban tudatosan kitakarta még jelzésérték szintjén is azokat a szálakat, amelyek közelebb vezetnének minket a nő férjhajszájának a mérlegelési folyamatához: nem látjuk, hogy szédíti el a célszemélyeket, mint ahogy azt sem, hogy azok miként és milyen ajánlatokat tesznek neki. Miss Golightly tehát mindig elegáns, háromlépéses távolságban van célképzete tárgyaitól, a férjjelöltektől, s mivel a birtoklásuk iránt érzett remény tölti be a kisvilágát, így – és ez a film ravasz szemléletmódja - az egész társadalomtól is elidegenedettként látjuk a jelenségét. Van, de mindig udvariasan tartózkodik attól, amire vágyik; beszél róla, de csak mint egy meséről, amelybe be akar lépni egy új szereplőnek. Karakterét ez izgató kettősséggel ruházza fel; van és nincs, alakítója és elszenvedője a sorsának egyszerre. De persze találó a film címe is (Reggeli Tiffanynál), amivel ez a Tiffany a legpatinásabb amerikai ékszerkereskedés neve – aki odamegy, nyugalmat, minőséget, udvariasságot talál. Meg persze nem utolsósorban a vagyon izgató közelségét, nem csoda, hogy Miss Golightly ott szeret téblábolni a szabadidejében.
Életcéljába vetett hite azonban végül zátonyra fut, amikor aktuális „szerelme”, a brazil arisztokrata kihátrál a kapcsolatukból – ekkor kell választania, hogy mihez ragaszkodjon: a vagyon békéjéhez, amelyben még saját elfojtott realitásérzése alapján is csak látszatlétet élhet, vagy az eltaszítani vágyott szerelemhez, amely egy bizonytalan sorsú emberhez kötné a sorsát. Ahhoz a Varjakhoz, akivel egyedül tud igazán játékos lenni – nem számító játékos, hanem önfeledt, aki felfedezi a természetesség bohóságát.
A nő végül fellázad a választás ellen. Eddigi életét önigazolandó, ragaszkodik a brazil házassági karrierhez, a reptérre vezető úton tehát kihajítja a macskát az esőbe: nem viheti a gépre, keresse meg magának az a boldogulást, mint ahogy ő is tette, hiszen mindenki egyedül van ezen a világon. Varjak azonban nem így gondolja: az ember nem csak magáért felelős. Kiszáll a taxiból az esőben, hogy felkutassa az agyonázott állatot, a nő hirtelen közönyössé ridegedett öngyűlölő szívtelenségének az áldozatát.
Miss Golightly természetesen megleli a boldogságát. Ez a film nagy erőssége, az utolsó jelenet: hiszen mindeddig azt láttuk, hogy a nő természetesen él, annyira azonosult a téveszméje követelmény-szerepével; most azonban egy másik természetességét látjuk, az igazit. A kettő között azonban az avatatlan szem nem lát különbséget, csak Varjak, aki hosszasan megfigyelte a nőt, és aki az első itteni novelláját is róla kezdte írni: „ismertem egy lányt, akinek nem volt egyebe, csak egy macskája”. A cica és az író tehát egyszerre válnak a nő addigi szerepjátékának az ellenpontjaivá: mindketten a magányos nő ösztönös, talán még el nem pusztult gyengédségében bíznak – az állat a kiszolgáltatottsága, a férfi pedig a szeretete miatt. Amikor hárman egymáshoz simulnak a szakadó esőben, úgy érezzük, hogy a világ rendje állt helyre – a kétségek és az önbecsapások kora véget ért, s tudjuk, hogy ők hárman - Miss Golightly, Varjak és macska - már örökké vigyázni fognak egymásra.
Truman Capote, az eredeti regény írója meg volt elégedve az eredménnyel, bár ő szívesebben látta volna főszerepben Marilyn Monroet, akit azonban lebeszéltek a szerepről, mert attól féltek, hogy a közönség esetleg még azonosítja vele, akárcsak az utána következő jelöltet, Kim Novakot. Ellenben Hepburn már gyermeket is szült a férjének, Mel Ferrernek, ő tehát ilyen asszociációkat nem kelthetett. Csakhogy a színésznő meg tartott a szereptől – bár 750.000 dollárt kapott érte - , mert ki akart lépni az ártatlan lánykák karaktereiből, s ez nagy kihívás volt a részére. Viszont az első követelménye az volt, hogy ne az általa ismeretlen John Frankenheimer rendezze a filmet, így került annak helyére Blake Edwards, aki viszont nem tűrt beleszólást a darab menetébe, így Hepburn kénytelen volt alárendelni magát a direktor akaratának, bár zökkenőmentesen működtek együtt. Henry Mancini meg kifejezetten Hepburn nem túl széles skálájú (egyoktávos) énektudására írta meg a Moon River (Hold-folyó) c. álmodozó számát: ez a zeneszerzőnek és a dalszövegírónak is Oscart is hozott. (Hepburnnek csak jelölést – nem az énektudása miatt.)
Hepburnon kívül nem sokat elmondani a partnereiről: George Peppard élete első és utolsó nagy szerepét játszhatta el. Egy jólelkű, egyszerű férfit kellett alakítania, ennek következtében tehát jólelkű és egyszerű személyiség is maradt – csak épp mindenféle figyelemvonzó stílus nélkül, ui. levetkőzhetetlenül ül rajta a tisztes középszerűség. Még a szeretőjét alakító Patricia Neal is erőt képvisel hozzá képest a cinikus önbizalmával, de a Golightly dokit alakító egykori, ekkor már rég elfeledett énekes Bobby Ebsen is lejátssza őt a kulisszák között a megtört, de még reménykedő, makacs állatorvos szerepében, aki afféle nehézfejű parasztként baktat a nagyvárosban a felesége nyomában. Az igazi nagyágyú Martin Balsam egy sértően érdektelen mellékszerepet kapott, aki viszont Hepburnon kívül kétségtelenül rányomja a bélyegét a filmre, az Mickey Roony lett. Nála már a forgatás alatt is határozott elvárásként jelent meg, hogy hagyják ki, mert nehéz volt a karakterét rendesen beilleszteni a szüzsébe, ui. egy szélsőségesen komikus figurát jelenített meg, amely nem passzolt a történethez, a rendező azonban úgy gondolta, hogy kell egy kis ellensúly a bánat balanszához. Utólag már mindenki kínosnak tartotta – legfőképp a kritikusok – hogy benne maradt, arról meg nem is szólva, hogy kinézete hasonlított a világháború japángyalázó hadiplakátjain szereplő sárga arcra: s valóban, Rooney a saját népének a karikatúrája volt. Utólag – mármint évtizedek múlva – bocsánatot is kértek tőle a szerepeltetése miatt, amelyet az akkor már ősöreg színész nem értett, ő ugyanis kedvvel vett részt az alkotói folyamatban, s egyáltalán nem érezte a szerepét lealázónak, azt viszont annál inkább, hogy a mű több évtizedes sikere után közölték vele, miszerint már annak elkészítése alatt is az ő személyét tartották a leggyengébb láncszemnek. Pedig kár lenne tagadni: Rooney olyan jellegzetessége a filmnek, amelyet kár lett volna kihagyni... Nem sok mindent tesz ugyan hozzá a történethez, de azt a keveset is nagyon hatásosan hozza – meg hát csak miatta kerül végül Miss Golightly kábítószer-birtoklás gyanúja miatt a zárkába, amely tönkrevágja a brazil álmot. És persze a macska nevét is illene tudni, de az nehéz mutatvány lenne: kilencet fogyasztott el a produkció, ami nem is csoda - közismert módon a macska egy teljesen idomíthatatlan állat. (Az elszökés lehetetlenségét az garantálta, hogy szinte az egész filmet műteremben forgatták, csak a Tiffany-terem, meg az utcai jelenetek voltak eredetiek.)
A film már a bemutató idején is hatalmas siker volt, és az is maradt. Konszolidált, biztonságos happy endre épül (ezzel eltér a kisregény nyitott befejezésétől), amelyet bármely korosztály megtekinthet, nincs eszmei mondanivalója, nem akar nagyszabású eszközökkel sem az érzelmekre hatni az utolsó pár perc kivételével (amely a hangulatát és környezetének tónusát illetően tökéletes ellentéte az addig látottaknak), és még egy érzékeny állatvédelmi vonal is van benne. De olyan gyengéd játékossággal mutatja be az egzisztenciális vergődést, hogy e küzdelmes nemesség túlemeli a főhőst annak nyers árucsere-vágyain. Szóval csak ajánlható azoknak, akiknek kedve támad reggelente egy kis reménnyel belenézni a villogó ékszerek kirakatába.