A Hudson Hawk-ot, ezt a kriminális eszetlenséget csak szeretni lehet. Olyan, mint a korcs kutya, amelyben ott van az egész környék eboltókönyvi alanyainak a génállománya, egyszerre riasztó és mulattató, de végső soron senkinek nem jutna eszébe bántani, mert éppen az benne a szép, hogy olyan ronda. Pedig ez az elfuserált mű sem akart semmi több és más lenni, mint megannyi társa, vagyis egy egyszerű, kedves kis kalandfilm egy jóképű tolvajjal, aki szellemesen lop, szerelmet vall és világot ment. Nem ígérkezett tehát leküzdhetetlen kihívásnak Michael Lehmann, a feltörekvő, fiatal rendező részére, aki a második filmjével rögtön valami nagyot akart alakítani.

Akaratán kívül azonban zsánerparódia lett abból a komolyan vett projektből, amelynek alapötletét egy évtizeden át dajkálta a kebelén a Bruce Willis – Robert Kraft-páros, akik még az 1980-as évek elején találkoztak egy bárban és kiötölték a lüke sztorit. Amely ráadásul folyamatos „fejlődésen” ment keresztül a forgatás alatt is, mert Bruce állandóan megerőszakolta a forgatókönyvet, hogy lehetőleg minél több humort és eredetiséget lehessen belecsempészni, hiszen arra ugranak a nézők. Az eredmény: egy összevissza bukfencező mese, idétlen, önazonossági válsággal kibélelt karakterek, zagyva történelmi háttér, zsibbasztó poénok tragikomikus magánszámai, minősíthetetlen színészi alakítások és egy olyan anyagi kudarc, hogy a robaj utolsó hanghullámai még most is idehallatszanak. A szó szoros értelemben, mivel a filmet – eredeti csomagolásban! - a jelen cikk szerzője 200 forintért vette meg a napokban egy felszámolás alá vont téka állományából, tehát még azt sem mondhatnánk rá, hogy az idő megnemesítette volna.

A film az 1992-es Arany Málna „díjátadón” fölényesen taszította maga mögé a többi fércművet: megkapta a fődíjat a rendező, a film és a forgatókönyv, továbbá nominálták még Bruce-t és az idegbeteg Mayflower-testvéreket alakító párost is a legkatasztrofálisabb színészek díjaira, de sajnos ők  kimaradtak végül a taposásból. Pedig micsoda dicsőség lett volna: egy film, amely az összes lesújtó díjat hazaviszi! Persze e nélkül is mentek a dolgok: a TriStar Pictures, amely legyártotta, gyakorlatilag csődbe ment miatta, a befektetett 67.000.000 dollárjából csak 17.000.000-t látott viszont, végül a Sony mentette meg, amely a leányvállalatává tette az egykor jól prosperáló céget. Michael Lehmannt, a feltörekvő, fiatal rendezőt ezek után három évre kivonták a forgalomból, és később is csak limitált költségvetésű ócskaságokat engedtek meg neki rendezni, szigorúan két-három évente egyszer, hogy nagyobb bajt ne csináljon. Végül a videokiadás segített valamit: de ott már csak úgy merték elsütni a produktumot, mintha az eleve paródiának készült volna - ahhoz viszont, hogy ezt el is higgyék azok, akik még nem szembesültek vele, inkább otrombán bumburnyák maradt, mintsem szellemes.

A film nem akart paródiának készülni, tehát nem is lett az. Mármint vegytisztán nem, mert ahhoz abba olyan szélsőséges, abszurd elemeket kellett volna beemelni, amelyektől rögtön mindenkinek leesik, hogy ez itt a geg helye, tehát nyomógombra lehet kacagni. Itt azonban épp fordítva történt meg a dolog: a karakterek és a szituációk láthatólag teljesen hihetőnek voltak megálmodva a fejekben, az alkotók csak egy kis vidorságot akartak ezekbe itt-ott belecsempészni - és épp ezeknél nem tudta tartani a mértéket a rendező. De éppen ez teszi a végterméket olyan kedélyesen üdévé, mivel látszik, hogy az nem erőlködik a hülyéskedéssel, nem akar mindenáron szellemességgel pitizni a közönségnek, hanem csak amikor a lehetőségét látja, öncélúan poénkodna egy leheletnyit – ez viszont már akaratán kívül rendre túlzásba csap át, s ennek eredményeképpen az egész jelenet (meg így már az egész film) egy nehézsúlyú, orbitális blődséggé változik, amelyen nyilván jót kacarászott meló közben a stáb, a moziban ülők viszont a vetítés után a szégyenükben  nem mertek egymás szemébe nézni.

Az alaptörténet sem épp egy atomhasadás. 500 évvel ezelőtt kezdődik, amikor is megjelenik Leonardo da Vinci egy olyan fejjel, mintha gályarabságból szabadult volna. Rövid kulturtörténeti felvezetés kezdődik: a rendező felskicceli a maestro közismerten legfőbb személyiségvonását, vagyis azt, hogy mindenhez értett és mindent egyszerre csinált, itt most egy várban vagyunk, ahol épp aranyat varázsol, festi a valóságban ínygyulladásos (!) Mona Lisát, szobrászkodik és mellesleg kipróbálja a világ első repülőgépét, természetesen sikerrel. Aztán jön a legújabb kor és már New Yorkban is vagyunk...

Kiszabul a börtönből Hudson Hawk (Bruce Willis), a mestertolvaj, aki 10 évet ült a dutyiban. Amikor a nevelőtisztje közli vele, hogy volna egy ajánlata, ezt feleli: „ha megmosakszol, sem fekszem le veled”, s ebből már határozottan érzékelhető a film markánsan stabilizálódó szellemi színvonala, amelyet a ronda Mona Lisa beléptetésénél még csak egy futó kisiklásnak tekinthettünk. (Mellesleg van a filmben egy másik szexuális vonatkozású poén is, amikor Hawk bevallja Annának, hogy már egy évtizede nem szexelt, leszámítva a tegnapi kutyát. Na igen...) Ez az imbecilines humorminőség tényleg tartósan végigkíséri a történetet, amely jó lenne, ha valamit konkrétabban meg is értenénk belőle. A sztori szerint Hawkra rámozdul a maffia és a nevelőtisztje, akik ellopatják vele és túlsúlyos barátjával, Tommyval (Danny Aiello, a maffiafilmek örök mellékszereplője) Leonardo egyik lovasszobrát, majd meg akarják ölni őt. Ekkor jön az a jelenet, amelyet minden filmbarátnak kívülről kell fújnia, igen, az infúziós műtőskocsin való Forma-1 az éjszakai Brooklyn-hídon, meg a mentolos cigaretta, és a főpoén, az autópályadíj „befizetése”, amelynek sikerét Bruce színészi pályafutásának legbetegebb röhögése nyugtázza. Ez az egy perces jelenet egyszerűen kincs a mozgókép világtörténelmében, nincs normális elme, amely egy ekkora marhaságot ki tudna találni – hacsak nem gondolja komolyan az egészet.

Ekkor hirtelen megjelenik a CIA is a híd alatt, ahová befut a betegkocsi. Megjegyzendő: a rendező úgy akart takarékoskodni a történet fordulatainak a bemutatásával, hogy néha egyszerűen kispórolta belőle – a meglehetősen indokoltnak tűnő - átkötő fordulatokat, mint ahogy itt is tette. A CIA-osztag élén George Kaplan (James Coburn) áll, aki egy hermafroditából, egy szőke szekrényből, egy névjegyeken értekező némából és egy tűzszerészből álló csapattal fekszik neki megdolgozni Hawkot egy további lopásra a Vatikánban. A tűzszerésznek mellesleg az a fő funkciója, hogy időnként villamos botot dugdos Hawkba, amitől azt kiveri a frász, meg a 110 volt. Ennek dramaturgiai indokát egyébként a film végéig nem leljük fel. Aztán előkerülnek a megbízók, vagyis a világuralomra törő hiszteroid, szexuálisan aberrált Mayflower-testvérek, akik a komornyikjukkal szado-mazo partikban ütik el a szabadidejüket. Ők aztán igazán zamatot adnak az eddig sem éppen ízmentes kínálatnak, tekintettel arra, hogy a Darwint alakító Richard E. Grant és a Minervát „megformáló”, bűnrondára maszkírozott (egyébként sem szép) Sandra Bernhard is keményen besegített az Arany Málnába. (Egyébként már ezek a nevek is… A Mayflower az amerikai történelem legendás hajója, amely a puritánokat hozta a gyarmatokra 1620-ban. A Darwint és a Minervát meg nem kell megmagyarázni…)

Hawk természetesen nincs egyedül: ott van mellette megint Tommy Messina, akinél helytálló a kérdés, hogy miért is került Rómába, továbbá Anna, az apáca (Andie MacDowall), aki a vatikáni titkosszolgálat ügynöke és aki beleszeret hősünkbe. Ő sem éppen egy tésztasima személyiség, mert egyszerre egy tüzelő kanca és egy apáca, a film végéig nem dől el, hogy ez a tudathasadás miként is lehetséges. Igaz, egy olyan műben, ahol a pápa a pásztorbotjával veri a tévét, mert nem tudja élvezni a beszélő lovakról szóló műsort az antennán függeszkedő „sólyomtól”, minden elképzelhető.

Habár Bruce-t is jelölték a Málnára, nem mondhatni, hogy rosszul játszana, de ennek elég különös oka van: miután a karaktere állandó jelleggel semmit nem ért abból, hogy épp mi folyik körülötte (mi sem nagyon), Bruce folyton dermedten néz, meghökkenten vigyorog és rémülten meregeti a szemeit, amivel egyfajta akaratlan önreflexiót adott az egész művet átitató értelemnek.

Végül a hármas együtt rohanja le Leonardo várát, ahol épp aranyat akarnak csinálni ólomból, meg is magyarázzák, hogy miért: mert csak egy proton választja el őket egymástól. Legalább tanultunk valamit. Itt megint beveti a rendező a film egyik eredeti ötletét, amely az elején már kizavarta a közönség felét a széksorokból, hogy Hawk és Tommy szólóbalettben végzik a munkájukat, miközben szimultán énekelnek. Teljes a gubanc, mindenki mindenki ellen, a várban a hősöknek még meg kell küzdeniük az emberek mellett Minerva foxijával is, aki folyton le akarja harapni Hawk heréit. Aztán a lángokban álló várból Hawk és Anna kirepülnek Leonardo repülőgépével néhány originális olasz parasztarc közé és Hawk végre megihatja az egész idő alatt vágyott capuccinóját. Közben megérkezik Tommy, akitől pedig tíz perce úgy búcsúztunk, hogy egy lángoló luxusautóban zuhant le a sziklák közé cirka 50 méteres magasságból. Magyarázata, amely egyben a film utolsó, x + 1-edik félresikerült poénja: a kocsiban volt egy beépített poroltó! 

Szóval: a Hudson Hawk-ot csak szeretni lehet.