A bosszú lovasa, mint ahogy az kitalálható, bosszút állni megy. Bár nem is egy lovas megy, hanem kettő, akiknek teljesen eltérő motivációk miatt van elszámolnivalójuk egy banditabandával: az egyiküknek a szüleit ölték meg még tizenöt éve, a másikat meg átejtették és Ryan (Lee Van Cleef) szerint most elég tetemes összeggel tartoznak neki a kőbányában - nyilván ártatlanul - átrobotolt évekért.

Hopplé, mondhatnánk erre, lehet, hogy ez a Ryan is a banda tagjai között volt, akik éjszaka lerohanták a gyermek Bill Meceita (John Philipp Law) házát és legyilkoltak mindenkit? És nemde esetleg ő volt az, aki a fiút megmentette a tűzhaláltól?

Természetesen igen, nem is lepődünk meg a végén, amikor – várván a felidegesített banditákat, akik hajnali rohamra készülődnek a hullákkal teli mexikói faluban – Ryan ezt bevallja Billnek. Aki ezek után – a közönség elvárásainak megfelelően – némi elégedetlenséget követően nemhogy megölné őt, de még meg is menti az életét. Aztán az egyik jobbra, a másik balra…

Nagy helyzetet hagyott ki a forgatókönyv azzal, hogy a két főhős izgalmas kapcsolata helyett a szokásos kalandfogásokkal vitte padlóra a gonoszok mellett a történetet is. Van benne két helyiség, benne két leszámolással, az egyik olcsóbb ötlettöltetű, mint a másik: az ivóban egy rögtönzött pisztolypárbaj dönt, a második felvonásban – A hét mesterlövész (1960) és az NSZK-jugó indiámimitációk mintájára - a két hős fellázítja a mexikói falú lakosságát és miután tudomásul veszik, hogy ezzel gyakorlatilag lemészároltatták a fegyverforgatásban tapasztalatlan peonokat az ordító és sikongva rájuk lovagló vérprofikkal, hunynak egyet, aztán napfelkelte után öt perc alatt kiirtják a nehézfiúkat. Az film addigi komorságához képest kissé mulattatóan, parodisztikusan, bár ez a szemlélet a mű egészétől (teljesen a rendezés akaratán kívül) nem áll távol, tekintettel Law személyére. Merthogy ő zavarba ejtően hasonlít a Limonádé Joe (1964) c. csehszlovák westernparódia főhősére, mivel gyerekesnek néz ki, bár a pozitív egyenlegét növeli, hogy legalább nem akarja megerőszakolni magát azzal, hogy hasonlítani merjen Franco Nerora vagy Terence Hillre, a tésztaföldi Vadnyugat reklámarcaira, szóval finoman szólva sem egy markáns típus, függetlenül attól, hogy folyton hőstetteket hajt végre, aminek egyetlen kiindulópontja az, hogy piszok gyorsan lő. Mármost ezt a Lawot – akire azért ráfért volna Csernobil, hogy legyen valami kisugárzása - összeeresztették azzal a Van Cleeffel, akinek a  tekintetétől még egy kaktusz is önazonossági válságba kerülne. A két szereplő közötti sokoldalú fordulatokat ígérő és számtalan drámai lehetőséget rejtő – ehhez képest mindvégig csak unottan lebegtetett - kapcsolat elsikkadt Giulio Petroni, a sosem halott és semmire sem törekvő rendező kezében, mert ő láthatólag egyedül azt találta érdekesnek, hogy a két bosszúálló hogyan tol ki egymással egy-egy jól sikerült akció után, miközben tulajdonképpen kölcsönösen megbíznak a másikban és rögtön a bajba jutott segítségére sietnek. Ehhez képest nem pontosan érthető, hogy az „egységben az erő” elvét miért is feledik el, és miért akar mindkettő minél hamarabb belefutni a banditákba – azt hiszik, hogy egyedül jobbak? Ez deresre vonja a józan észt, hihetetlen és motiválatlan is a „versenyük”.

A többi attribútum viszont a helyén van: a határvidéken vagyunk, ahol baromian fú a szél, mindenki gusztustalan, ronda, káromkodik és folyton nőket akar meghágni, az ellenérdekű felek kegyetlenkednek és lopnak, aztán  illedelmesen elhullnak - függetlenül attól, hogy éjszaka körbevették a hősöket rejtő épületet és azt reggel azokra rá is gyújtották. De hát aki tud, az tud. Csak a rendező, az nem tudott valamit. Ezen a filmen még Morricone sem tudott segíteni, pályafutása egyik leggyengébb zenéjét produkálta a darabhoz. Nagyon helyesen, ahogy már a latin is mondta: a hasonló a hasonlót szereti. (Similis simili gaudet - hogy már valami tartalma is legyen e cikknek.)