Edward Wood, az akkor még nem legendásan, hanem csak egyszerűen ismeretlenül pocsék rendező 1955-ben összetákolt egy viszonylag még elviselhető szemetet A szörny menyasszonya címmel és ennek folytatását akarta elérni, amikor megint kamera elé hurcolta a főszereplőt, a kábítószer-elvonóból éppen kieresztett Lugosi Bélát, aki mintha csak megérezte volna, hogy a halálnál is van rosszabb: A vámpír sírja című filmben szerepelni, s az első néhány felvétel után 1956. augusztus 16-án meghalt. Amikor megtalálták a holttestét, a kezében Ed Wood egyik forgatókönyvét szorongatta - Az utolsó függöny címűt (The Final Curtain). Azért ez már több volt, mint parodisztikus.

Wood tehát kénytelen volt a tervet ejteni, hiszen az Lugosi hiányában céltalanul lógott volna a semmiben – lehet, hogy erről jutott eszébe A 9-es terv a világűrből (régebbi magyar nevén: A 9-es számú űrterv), amelybe aztán beleügyeskedte felvezetésként a halott párperces mélabús felvételeit is. A többiben dublőrrel helyettesítette őt, a pótanyag Tom Mason, a rendező feleségének a masszőrje volt, aki annyira nem hasonlított Lugosira, hogy kénytelen volt egész idő alatt szemig érő Drakula-jelmezben mászkálni, nehogy valaki gyanút fogjon. Sminkesre ugyanis nem tellett.

Mint ahogy szinte semmire sem. Tombolt a sufnituning: az enteriőrök falait néhány kartonlap és függöny jelképezte, az űrhajó vezérlőtermében konyhai asztalokra árammérőket pakoltak, a dinamikusabb külső felvételeket (repülők, katonák, autók az úton) dokumentumfilmekből ollózták ki, de ezek nem illeszkedtek az őket követő felvételekhez, a rendőrkocsikat és az egyenruhákat az egyik szereplő szállította nekik, mert valamelyik rokona a kapitányságon dolgozott, a repülő csészealjakat meg játékboltból vették. (Nem igaz tehát az a megalázó pletyka, hogy ezek tepsik voltak, vagy összeragasztott papírtálcák. Bár ez végső soron mindegy, ugyanis látszik, hogy damilra kötve lebegtetik őket a kamera előtt.) A szereplők a saját ruháikat hozták, kivéve az űrlényeket alakító színészek, akik valami középkorias műselyem blúzba bújtak. A zenei aláfestést megoldották Alexander Moszolov orosz zeneszerző 1927-ben bemutatott Acél c. kommunista balettjének betétzenéjével, a Vasöntödével: lelopták egy hanglemezről.

Nem sok tellett hát a 20.000 (már források szerint 40.000, vagy 60.000) dollárból, amelyet a helyi (beverly hillsi) baptista egyházból préselt ki a rendező – ez nagyobb bravúr volt, mint a forgatás. A filmművészetben (eszerint) tökéletesen járatlan egyházfiak ugyanis úgy gondolták, hogy az akkoriban divatos „marslakók megszállják az USÁ-t” tartalmú zsánert egyszerűen nem lehet elbaltázni, erre még egy Ed Wood is képes, és arról álmodoztak, hogy a bevételből leforgatják az apostolok életét. A forgatásba nem szóltak bele, csak annyit kértek Woodtól, hogy változtassa meg a címet, amely akkor még a Sírrablók támadása a világűrből volt, így lett abból a 9-es számú terv (Plan 9). További igényük volt, meg hogy ő, meg a stáb jelentős része lépjen be az egyházba, amit a társaság egy vállrándítással meg is tett. Csak remélni tudjuk, hogy a rendező legalább a keresztelőn nem viselte kedvenc ruhadarabjait: a női bugyit és a melltartót, merthogy a forgatást időnként tényleg azzal színesítette meg, hogy női ruhákba bújva instruálta színvak (!) operatőrét, meg a pár száz dollárért tökéletlenkedő színészeit, gyakorlatilag a hozzá hasonlóan lecsúszott ismerőseit.

A blőd történet persze önmagában is sikolygerjesztő volt: Wood össze akarta erőszakolni a marslakókat a zombikkal és a vámpírokkal, nála egyébként a tökidegen dolgok egymásba folyatása teljesen természetes volt, a film után írt egy forgatókönyvet a Gorillák királynője címmel, amelyben egy nő egy majmot választ a férjének.

De maradjunk a filmnél. Jön Chriswell, a valóban létező tv-látnok, aki azzal tette le a névjegyét az asztalra, hogy megjósolta: Kennedy nem fog indulni az 1964-es választásokon, mert 1963. novemberében valami történni fog vele. Történt is: megölték. Ekkor azonban Chriswell még nem volt ilyen fenemód híres, egy kis pénzre neki is szüksége volt. Felfénylenek tehát mögötte a legyezőformába helyezett neoncsövek és delejező tekintettel (a szemeiből látszik, hogy szöveget olvas) közli: „Üdvözlet barátaim. Mindannyiunkat érdekel a jövő, mármint az, ahol önök és én az életünk maradék részét eltöltjük majd. Ne feledjék barátaim, az ilyen jövőbeli események, mint amiket látni fognak, meghatározzák majd a jövőt.” A jövő, ami már a jelenben meghatározza a jövőt: ez az értelmetlen felvezető lett a történet további logikai szörnyűségeinek a bevezető jelképe.

Szóval: az űrlények azzal akarják megszállni a Földet, hogy halottakat élesztenek újjá (ez a kilences terv, az első nyolc eszerint befuccsolt), amelyből három meg is jelenik a színen: a már jelzett Tom Mason, a Vampira néven akkoriban tv-s karrierje mélypontján lévő Maile Nurmi, továbbá Tor Johnson, a svéd exbirkózó a maga 181 kilójával. Vampira 200 dollárért vállalta a szereplést és azzal a kikötéssel, hogy legalább ne kelljen megszólalnia, autót viszont nem küldtek érte, így kénytelen volt a jelmezével tüntetni a buszokon a forgatásra menet.

Ők hárman téblábolnak fel-alá a temetőben és öldösik dilettáns mozgáskoordinációkkal az embereket. A temető különben műterem volt gumialapon néhány fakereszttel, amelyek folyton ki akartak dőlni, az egyik sírnál látszik az is, hogy ruganyos az alja, úgy süpped be a színész alatt. A forgatókönyv (szintén Wood kreálmánya) persze nem köti az orrunkra, hogy ezek pontosan is miként támadhattak fel. Nem mindegy?

Megjelenik a felmentő sereg: Edwards ezredes (Tom Keene), Harper rendőrhadnagy (Duke Moore) és Jeff Trent, a pilóta (Gregory Walcott), akik felfedezik az űrhajót a temetőben és „megküzdenek” a két űrlénnyel, tételesen Eroszszal (Dudley Manlove) és a nőnemű munkatársával, Tannával (Joanna Lee). Ők azért akarják kipusztítani az emberiséget, mert szerintük az az egész világegyetemet fel fogják robbantani valami fegyverrel, amelyről (bár ez már nem lep meg minket) semmit sem tudunk meg. Az űrhajó végül felgyullad, majd elszáll és lángolva zuhan le valahol, minden jó, ha jó a vége, még Jeff felesége, a zombivá vált Johnson által elrabolt Paula (Mona McKinnon) is megkerül.

Láttunk már ennél zagyvább történetet is, de itt a körítés vitt el mindent: a kétségbeejtően antidekorált környezet, a filléres díszletvilág, a bávatag színészi játék, a lassú és tétova „akciójelenetek” teljes megkomponálatlansága, a szellemtelen, tőmondatos szövegek és mindezek tetejébe a vészterhes hangon mindent agyonmagyarázó narrátor, aki heroikus hanglejtéssel rágja a néző szájába a sztori aktuális mozzanatának helyes értelmezését. A fényképezés dögunalmas, minden szemmagasságban van felvéve statikus kamerával, amelyet néha mozdított ki az operatőr némi „merész” kocsizással, ráadásul az egész fekete-fehér. (Színesen sem lett jobb a dolog.) A film lényegében ezekről a hibákról lett híres. Kár is lenne végigvezetni az olvasót a totális elbaltázottsággá puffadó bakik részletein, egyszerűen azért, mert ezeket illik önmagunknak felfedezni, és persze minél többet ülünk a film előtt, annál többet látunk meg belőlük. Egy alapdologra azonban, amely aztán következetesen végigvonul közöttük, fel kell hívni a figyelmet: a napszakok ötletszerűen váltakoznak, az egy térben szereplők egyik része tehát rendszeresen napfényben, a másikuk éjszakában áll.

De ne higgyük, hogy ezeket nem vette észre a rendező. Egy részüket igen, más részüket nem. Wood maga is felfigyelt a „rendes” filmekben felbukkanó szerkesztési hibákra, amelyekből azonban nem azt a következtetést vonta le magának – mint minden normális ember - , hogy fokozottan oda kell figyelni a saját termékére, hanem azt, hogy a közönséget ezek voltaképpen nem érdeklik. A hibák egy részét tehát egyszerűen nem tekintette olyannak, amelyek megérdemelnének jobb előkészítést vagy utólagos korrekciót. Ezt Duke Moore ki is használta, mert első megjelenésénél nekiállt vakargatni a fejét egy felhúzott és csőre töltött pisztollyal, ugyanis kíváncsi volt arra, hogy észreveszi-e a rendező ezt a képtelenséget. Nem vette észre.

A hibák egy részét bizonyos fantáziával persze ki lehetett volna küszöbölni. Ilyen fájó pontja a filmnek az, amikor a koreai háborúból bejátszott hadijelenetek közé beillesztették Edwards ezredes tűzparancsát: Keene egy fehér fal előtt áll a némaságban és mered bele az égbe, majd int, közben pedig látszik az árnyéka a falon. Mindjárt életszerűbb lett volna a jelenet akkor, ha bejátszanak valami indulót vagy hadieszközök zörejét, beléptetnek mellé néhány katonát, és az egészet kiviszik a szabadba. Ez az egész különösebb többletmunkát nem igényelt volna, de a woodi filmszemlélet nem engedte meg, hogy ilyen apróságokkal tördeljék össze a kb. öt napon át tartó forgatás lendületét.  

A film olyan totális bukás volt, hogy Vampira még élete végén is borzongva emlékezett vissza az 1957. március 15-i tesztvetítésre, amelyet egy los angelesi moziban, a Carlton Theatre-ben hajtottak végre. A közönség szénné röhögte magát az egészen, a stáb pedig rémülten húzódott meg a székek mélyén. Ed Wood azonban lazán túllépett a problémán, és kijelentette, hogy a film ugyan nem tökéletes, na de ki az? Könnyen mondhatta ezt már csak azért is, mivel semmiféle pénz nem állt rendelkezésre a további forgatások érdekében.

A gyászos belépő ellenére a DCA (Distributors Corporation of America) nevű forgalmazó cég valami okból kifolyólag megvette annak jogait és 1958-ban tényleg be is akarta mutatni, de akkor hirtelen tönkrement. Végül a csődgondnok a filmet átadta a Valian Pictures nevű cégnek, hogy nyerjen vele pár dollárt. Ez a cég mutatta be 1959. július 9-én új névvel, ekkor kapta ugyanis a mait, viszont a régi sikerrel. Egyedül nem is merték elsütni, hanem a Time Lock (1957) nevű angol thrillerrel együtt nyomták le a közönség torkán, ez utóbbiban Sean Connery is kapott egy mellékszerepet. Aztán sürgősen eladták a tévéknek, amelyek időnként betették az éjfél utáni műsorsávba. A film tehát elsüllyedt a feledésben, akárcsak a rendezője, aki még egy évtizedes balsikerű próbálkozás után végül horrorpornókat rendezett, és szívrohamban halt meg a nappalijában 1978. december 10-én, 54 éves korában. A halála is olyan tragikomikus volt, mint az élete: épp focit nézett a tévében, amikor rájött a roham, kiáltott a konyhában dolgozó feleségének, hogy nem kap levegőt, de az nem törődött vele, csak annyit mondott neki, hogy fogja már be a száját, aztán mire háromnegyed óra múlva hajlandó volt benézni hozzá, Wood már kimúlt.

A film csak azért nem végezte a dögtemetőben, mert 1980-ban jelent meg a Harry és Michael Medved filmkritikusok érdekes kis könyve, a The Golden Turkey Awards, magyarul Az Arany Pulyka-díjak, vagyis a legrosszabb filmek, színészek, rendezők stb. összefoglaló kötete, amelyben a világ legpocsékabb rendezőjévé Ed Woodot tették. (A legrosszabb színész Richard Burton volt.) Nem a filmre mondták tehát, hogy a legrosszabb, hanem azt, hogy az a rendező legtehetségtelenebb műve. (Paradox módon Wood éppen ezt szerette a legjobban.) A könyv megjelenése után persze rögtön érdeklődni kezdett a közönség a film után, először fesztiválokon mutatták be, aztán 1982-ben felújították a tévék részére, de a film még mindig nem ment túl az USA államhatárain. Ehhez az kellett, hogy 1994-ben Tim Burton elkészítse a forgatás emberalatti körülményeiről szóló Ed Wood c. filmet Johnny Depp főszereplésével, amely már csak e két név miatt is világsiker lett és innentől kezdve persze már más országokban is érdeklődni kezdtek az eredeti mű iránt. 2006-ban aztán a dvd-kiadás érdekében színes változatot is csináltak belőle, továbbá még színpadra is állították.

Ed Wood poszthumusz elérte azt, amit az életében soha: minden filmbarát ismeri a nevét s van egy alkotása, amely ma már dollármilliókat termel a forgalmazóknak. Az más kérdés, hogy mindenki még mindig csak röhög rajta, de legalább azzal a biztos tudattal, hogy legalább a dvd-bevétel nem sarkallja a rendezőt újabb alkotásra. Mert képzeljük el, hogy mi lenne, ha még élne is!