Lord Hugh Dowding légimarsallt, az angliai csata irányítóját a film forgatása idején a kerekesszékén kivitték az egykor valóságos harcálláspontjára, ahol Sir Lawrence Olivier, a filmbeli alteregója aggódva mondta neki: „Sir, egész nap úgy próbáltam tenni, mintha ön lennék – de nem ment.” A tábornok legyintett: „Sir, ne vegye a színére – nekem sem ment soha.” Ez kétségkívül nehéz is lehetett volna, tekintettel arra, hogy 1969-ben a légimarsall már teljesen más volt, mint egykori önmaga: 1940 óta már kissé belegabalyodott az emlékképeibe, álmaiban a halott pilótákkal beszélgetett, továbbá az volt a meggyőződése, hogy ő valamikor az Aranyhorda egyik vezére volt, üres óráiban pedig teofizikai műveket írt. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy már akkor a hadtörténészek könyvek tucatjaiban minősítették őt dilettánsnak és/vagy hazaárulónak, ugyanis a franciaországi hadműveletek alatt visszavonta az angol légierőt, magyarán szólva tetemesen hozzájárult Hitler sikeréhez. Ennek megvolt azonban az oka: az, hogy a légiflottát az angliai csatára tartogatta, mivel az volt a véleménye, hogy a kontinensen dúló hadműveleteket már nem lehet megnyerni.

Nos, ez az, ami nem derül ki a filmből. Guy Hamilton igazából semmire sem kívánt rávilágítani az átmeneti vereség, majd a végleges győzelem okai között. A forgatókönyv olyan mértékben igyekezett csak magára a légiharc látványosságára összpontosítani, hogy az összes politikai és távlatibb értelemben vett hadászati indokokat kispórolta a háttérből, pedig a film értelmezéséhez ez ugyancsak szükséges lett volna. Ebből a filmből tehát nem tudjuk meg, hogy miért is győztek az angolok – mi több, még az egyéni hősiesség is valahol mellőztetett a történetszövésből, mivel a szereplők egyéniesítésére sem fordított igényt a film, mindenki összecserélhető mindenkivel, a karakterek csak hadügyi jelzésértékként vannak jelen a történetben. Ha pedig valaki meghal közülük, közömbös az a nézőnek, meg a rendezésnek is. Nem kivétel ez alól a viszonylag sokat mutogatott páros, azaz Colin Harvey (Christopher Plummer) és Maggie (Susannah York) románca sem, mivel a film végén Colint egyszerűen kivonják a történetből azzal az utalással, hogy összeégett, Maggie meg ezt tudomásul veszi, aztán már kezdődik is az utolsó légicsata – és többet egyikükről sem tudunk meg.

A film tehát tananyag-jellegének (amely pedig elvárás lett volna) sem tud megfelelni. Ettől függetlenül látványos, de csak azért, mert a repülőgépek mindig látványosak, még akkor is, ha épp üres tankkal ácsorognak a földön.  

A film elején tehát az angolok menekülnek a németek elől Franciaországban, majd a főcím alatt egy harsány, nehéz, igazi „németes” induló keretében – Ron Goodwin nagyszerű szerzeménye – megjelenik a náci tisztikar, amely a maga szokásos önelégültségével dönt úgy, hogy ha már így adta a sors, akkor irány azonnal fentről a doweri fehér sziklafal. A zenei hatás elrendezése fontos része a filmnek: az induló mindig akkor dübörög föl, amikor a németek kerülnek elő, az angolok oldalán inkább csend honol, meg zajok, zörejek és persze robbanások hangjai: ezzel is igyekezett a rendező jelképezni a két nép pillanatnyi lelki állapotának a különbözőségét. Az angolok a hadműveletek sajnálatos természetességében élnek és végzik a dolgukat (védik a hazát), németek ellenben az erőszakos és pökhendi diadalmi mars hangjai mellett lépnek fel, a győzelem közelgő, csörömpölő boldogságában.  Aztán a végén épp a zene rendezi el két nép közötti összecsapást is, mivel az utolsó, nagy csatajelenetben épp a muzsika (immár lágyabb, de mégis diadalmasabb feldolgozásban) játssza a főszerepet, de ez már az angolok győzelmét hozza magával. Aztán hirtelen csend lesz a filmben, a katonák csak ülnek és nézik az üres eget Nagy-Britanniában, amelyet már nem szürkítenek be a Heinkelek, a Stukák és a Messerschmittek.

Habár a filmhez összeszedték (és javarész el is pusztították) az összes korabeli vadászgépet, a légiharcok az első bemutató után már nem túl érdekesek, mi több, egy idő után teljesen öncélúvá is válnak: mert azt még értjük, hogy a kezdőnapon hogyan futamították meg az angolok a betolakodókat, de aztán a csaták elszakadnak a konkrét hadmozzanatoktól, függetlenné válnak időtől és tértől, már egyszerűen csak végigvezetik őket, jellemzően ugyanazokkal a módszerekkel: felvonulnak a vadászgépek, aztán félközeliben lelövik a pilótákat vagy a géppuskásokat, majd a gépek sötét csíkot húzva maguk után buknak bele a tengerbe vagy robbannak fel a mezőkön, miközben a szerencsések ejtőernyőn szállingóznak a magasban. Félúton jön csak egyetlen fantáziamegmozgató konkrétum, amikor már Londont is bombázni kezdik – a film itt végre magyarázatot is ad arra, hogy miből indult ki ez a különben semmiféle érdemleges haszonnal nem járó és eredetileg nem is tervezett hadművelet: az angolok erőjelzésként megszórták egy éjszaka Berlint és Hitler azonnal bosszút esküdött, hiszen a birodalmi főváros bombázása hatalmas presztízsveszteség volt a Luftwaffének.  Amelynek főnöke, Göring is felvonul a film második felében – erősítendő a gyengélkedő hadvezetést - , de többet róla sem tudunk meg ahhoz képest, hogy nagyon elégedetlen a teljesítménnyel. A végén aztán dühtől fuldokolva kapaszkodik fel a különvonatára, de ekkor még mindig nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen miért is vesztettek a németek, akik pedig eleinte négyszeres túlerőben voltak a tetemes mértékben kezdőkkel feltöltött angol légiflottához képest, ráadásul még a radarok egy részét is kilőtték.

A film legnagyobb teljesítménye a gépek összeszedése volt. Harry Saltzman producer Angliában 109 eredeti Spitfire-gépet derített fel a RAF segítségével, de ezek közül csak 27-et tudott „hadrendbe állítani”, ezek közül is csak 12 db volt repülőképes; végül persze bevetettek átmaszkírozott gépeket is a légifelvételekhez, amelyek mind valóságosak voltak. Az eredeti német gépek beszerzése persze teljesen reménytelen volt, azokból már hírmondó sem maradt, viszont Hitler annak idején eladta a Heinkelek és a Messerschmittek szabadalmát Franco Spanyolországának, így az ott utángyártott darabokat tudták hadrendbe állítani a forgatáshoz. A spanyolok egyébként is segítette a forgatásban, mivel közismert módon Nagy-Britanniában némileg hiánycikk volt a napsütés és a látványos felhők, ezért ezeket a spanyol égbolton kellett megkeresni, így a légijelenetek többségét ott vették fel.

A Junkers „stukákat” viszont már a spanyolok sem tudták leszállítani, így ezt modellekkel oldották meg. A vízbe és földbe csapódó gépek nem voltak eredetiek, rádióirányítású átalakított gépek voltak – de legalább nem műteremben oldották meg a pusztulásukat. Az eredeti helyszínekkel sem bántak kesztyűs kézzel: az egykori duxfordi repteret úgy, ahogy van, felrobbantották és kiégették. Különös sorsra jutott a londoni St Katharina Docks nevű városnegyed, ez ugyanis megúszta bombázás nélkül 1940-et, azonban nem úszta meg Guy Hamiltont, aki a lebontásra ítélt negyedet felgyújtatta a megfelelő képek elérése érdekében. Az egész film még így sem került többe, mint 12.000.000 dollár, ami ma már nevetséges összeg.

A filmnek végül is nem az volt a fő feladata, hogy konkrétumokkal fárassza a nézőt, egy szemléletet akar sugallni, amelyet a végén Churchill mondásával jeleznek, hogy ti. az emberi konfliktusok történetében még sosem köszönhetett ilyen sok embert ilyen sokat ilyen kevésnek. Erre mondta az egyik angol tiszt a valóságban: ez egy légi Thermophüle. Ha megnézzük, megértjük, hogy miért. Ettől persze itt még mindig tisztázatlan marad, hogy tulajdonképpen miért is győztek az angolok.