Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 03.
Blueberry - A fejvadász (Blueberry - 2004)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Blueberry - A fejvadász (Blueberry - 2004)

A franciák sosem jeleskedtek a westernek gyártásában, ami azért érdekes, mert nekik – az olaszoktól, németektől és jugoszlávoktól eltérően – még volt valami érdekeltségük is Amerika arculatának a kialakításában, ld. erre Quebecet, Luisianát, vagy III. Napóleon balsikerű mexikói gyarmatcsászárságát.  Igaz, a spanyolok, meg az angolok sem erőltették meg magukat ezzel a témával, a western a jelek szerint Európa azon országaiban tudott tanyát ütni, amelyeknek a kollektív történelmi tudata biztonságos távolságban volt a régmúlt idők rögvalóságával.

 

A Blueberry c. képregény (alkotója Moebius, eredeti nevén: Jean Giraud) azonban a franciák egyik kedvenc kalandolvasmánya, ennek egyik fejezetéből csinálta (meglehetősen szabad feldolgozással) a filmet a Dobermann rendezőjeként elhíresült Jan Kounen – 45.000.000 dollárból, amellyel a mű feliratkozott a legnagyobb költségvetésű európai mozgóképek közé. S ami egy ilyen monstre tétel mellett ezzel együtt járhat: a legnagyobb anyagi bukások közé is, a filmet ugyanis sem a westernhívek, sem a pszichodelikus-ezotériás-sámánista beütésekkel rendelkező lelkek nem fogadták be.

 

Blueberry (magyarul: „kék bogyó”, azaz áfonya), teljes nevén Mike S. Blueberry (Vincent Cassel) még rakoncátlan kamaszként kerül a középnyugatra, ahol bemutatkozásként rögtön sikerül összetűzésbe kerülnie egy bűnözővel, bizonyos Wallace Sebastian Blounttal (Michael Madsen), aki Blueberry frissen megismert szerelmét előbb megöli, majd rágyújtja a kuplerájt. A menekülő Blueberryt indiánok nevelik fel, hogy aztán évek múlva mint Palomito városka sheriffhelyettese döntse magába a piát és rugdossa fenéken a beosztottját. Nyugodt életét azonban kincsvadászok forgatják fel, akik az ismét előkerülő Blount és Prosit (Eddie Izzard), a porosz katonatiszt és geodéta elvi iránymutatásával igyekeznek behatolni az indiánok szent hegyébe, de Blount előbb – úgy látszik, piromániás – megint a sheriffre gyújtja az irodáját. Mivel megöli Greg Sullivant (Geoffrey Lewis) is, annak lánya, egyben Blueberry szerelme (Juliette Lewis) szintén különítmény szervez a bosszúra. Prosit végül mindenkit megelőz, még Blount is pácban marad, de aztán nekiveselkedik egyedül a hegynek, hogy beérje hűtlen társát. A többiek is megérkeznek, és Blueberry megkezdi a behatolást…

 

A történet jó lett volna – ha… Itt kezdődnek a bajok, mert a technikai kivitelezés agyoncsapta a hangulatot. Kezdjük a vágással: Kounen valami „állatian pörgős” filmet akart csinálni, ennek következtében ha egy beállítás csak tíz másodpercen át megmarad, már sokat mondunk, ha meg mégis túlhaladja ezt az időt, akkor biztos, hogy a kamera nekiáll mozogni – így viszont teljesen funkcióját vesztette a fényképezés minősége. A képi világ egyedül ott hajlandó kissé lenyugodni, ha környezeti nagytotálok jelennek meg, ezek szépek, de ritkák, ráadásul ezekben (jelképezve az indiánok szabad lelkét) folyton előkerül egy-egy lebegő, vagy éppen csak nézelődő sas. Ennél unalmasabb szimbólumot el sem lehetne képzelni – ez a sasfaj az USA címerállata.

 

A rohanó tempó miatt a színészi játék is értékelhetetlen, mert hát néhány másodpercnyi felvillanás alatt képtelenség komolyabb karakteralakítást kihoznia magából bárkinek is. Ennek következtében Cassel (meg a többiek) teljesítményére nem lehet semmit sem mondani – futó arcok, villanásnyi foltok, elmosódott mimikák maradnak meg belőlük. Jellembeli fejlődésről, vagy legalább változásról ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet. Nyelvi elemek: alapszókincs. (Eleve nem franciául, hanem angolul hozták forgalomba.)

 

Ráadásul mindehhez még hozzájárul az állandóan szóló fülzúgásos zene, ami egy idő után több, mint idegesítő – western-motívumokat a világ minden kedvéért se keressünk benne, ez inkább az alagsori Világmegváltó Egyház egyik szeánszának spanglimámoros előadáshoz illik, ahol hallucináló előadók akarják rávenni a hallgatóságot arra, hogy szeressék a köveket, azoknak is van lelke, csak még nem tudják kifejezni magukat. Az álombetétek  viszont (amelyek közül az utolsó vagy negyedórán át terheli a szemünket) leginkább a Mátrix tébolyult világára hasonlítanak, ráadásul a látványtervezők megelégedtek a legolcsóbb megoldásokkal, tehát ötletes szellemlények helyett inkább kígyók és rovarok, meg néha koponyák kékre-szürkére stilizált aktfotói vibrálnak a szemünk előtt, van itt minden, még százlábú is. Van továbbá varázsital (végre egy kis franciás beütés, ez olyan druidás-Asterixes), amelynek eredményeképpen a pozitív és negatív hős végül teljesen betépve, önmaguk egymást keresztező rémálomvilágában csap össze, és amelynek hála kiderül egy nagy titok is… (Vagy nem, végül is ki tudja, hogy igaz-e az, amit láttak, vagy láttatnak velünk.)

 

Az még hagyján, hogy a főhős rendszeresen tudatmódosító szerekhez nyúl, és ez elviszi a film egy jelentős részét, de ugyanakkor sok kalandos mozzanatra se számítsunk: sehol egy látványos pisztolypárbaj, lesipuskázás, szűkre vont tekintetek, szétterpesztett lábak a főutca közepén, de még érzelmek sem, amelyeket szintén nem sikerül senkinek sem kidolgoznia a szűkre szabott jelenésekben az idegbeteg vágások miatt. Az eredmény: valami fura katyvasz, amely se nem western, se nem drogfilm, hanem valami, amelyben mindkettőnek benne vannak az elemei, csak éppen rossz adagolással, kiütik egymást, a néző meg vállat von.

 

A rendező egyébként kikérte magának, hogy ő westernt forgatott volna. Az volt a helyzet, hogy Kounen inkább érdeklődött az indián sámánizmus iránt, szerzett is ilyen ismeretségeket, s a filmjében ott vannak az indiánok, Blueberry fél-vértestvére pl. mindenütt felbukkan és adagolja neki a kábítószert, de még a filmet is egy ilyen „tanítómesterének” ajánlotta. Neki a westernközeg inkább csak keret volt a misztika megéléséhez, ami már csak azért is fontos, mert az indián rituálékról szóló beavatási tapasztalatait nem az észak-amerikai rezervátumokban szerezte, hanem Mexikóban, de főleg Peruban, ahol – ez utóbbiban - ayahuascát, vagyis hallucinogén főzeteket is eleget ivott, legalább száz ilyen jellegű népi rituálén vett részt. Ez az eredetet bizonyítja a főcím is, merthogy ebben egy olyan kódex lapjai jelennek meg, amelyek sosem voltak az észak-amerikai indiánoknál, ezek ui. leginkább a Perui Képek Krónika néven elhíresült kódexre, vagyis a Felipe Guemán Poma de Ayala (cca. 1550 - 1616) által rajzolt és írt panaszkönyvre hasonlítanak, amelyet III. Fülöp spanyol királyhoz írt, miután a szerző sikerrel kiperelte magát az összes birtokából.

 

Az még hagyján, hogy a holland rendező keveri a déli és északi indián kultúrát (nyilván nem tudatlanságból, hiszen az indián néprajz a hobbija), de elfelejtette azt, hogy egy belső világot nem lehet büntetlenül belehelyezni egy akármilyen külső világ keretébe, merthogy ez utóbbinak (ti. a westernnek) is vannak szabályai, amelyek be nem tartása büntetést von maga után. Például egy jókora anyagi bukást, meg a kritikusok vállrángatását. Pedig egyébként volt már ilyen film, mégpedig Jim Jarmuschtól a Halott ember (Dead Man - 1995), amelyben tökéletesen sikerült egyesíteni egymással a Vadnyugat hangulatát az indián törzsi varázslók hideg életszemléletével.

 

Tekintettel arra, hogy az európai közönség hanyagolta az alkotást, az USÁ-ban már mozikban sem mutatták be, eleve dvd-n ment ki, viszont alantas módon úgy próbálták meg eladni, mint valami hagyományos westernt, de ott sem sokra mentek vele.

 

És még egy apróság: Blueberry a filmben nem fejvadász. Az egy külön szakma, nem mosható össze a sheriffhelyettessel. Egyébként a filmben egyetlen fejvadász sincs. Ezt csak a magyar fordítóknak mondom, bár a filmnek végső soron már úgyis mindegy.

Kulcsszavak: western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés