Előbb-utóbb mindenki megülepszik, mint az ázott kávézacc és Chris Wilton (Jonathan Rhyes-Meyers) ezt elég korán el is kezdi: még csak a második X-et tapossa, de már feltűnésmentesen beépül a londoni felső tízezer egyik feltűnésmentes családjába úgy, hogy feleségül veszi a menő szülők tucatlányát, Chloet (Emily Mortimer), aki ugyan egy kedves és életélvező személyiség, de  rejtett értékeinek a színvonalához képest még egy kipukkadt biciklikerék megragasztása is több izgalmat ígér. Van tehát itt minden: lakás, pénz, munka, s hősünk el is terülne a burzsoá punnyadásban, ha nem lenne ott mindennek ellenpontjaként a tehetségtelenségétől lassan megcsömörlő amerikai színésznő, a Coloradóból a Buckingham-palota árnyékába szakadt Nola Rice (Scarlett Hohansson).

Ő ugyanis béna próbálkozásaival – hogy legalább egy mellékszerepet összekolduljon valahol – még mindig több életet sugároz, mint Wiltonné és b. családja, meg hasonszőrű baráti körük, akik olyan békések, jól neveltek és elegánsak, hogy az emberre rájön tőlük a frász. Ez a mű legnagyobb erőssége - a képi nyelv. Woody Allen, aki persze nemcsak rendezte a filmet, hanem annak forgatókönyvét is írta, látszólag nem akart egy mákszemnyi ítéletet sem mondani Wilton márkás párnákkal bélelt környezete fölött: egy rossz szó el nem hangzik erről az életstílusról, vagy inkább stílustalanságról, még maga Nola sem illeti azt kritikával, mert ő szimplán otthagyja az egészet és kész. A párbeszédek tehát kulturáltak és koffeinmentesek, a kamera stabilan elmereng a por- és atkamentes könyvtárszobák barnás harmóniáján, az egyenágyas hálószobákon, ahol egy félredobott szar- vagy vérfoltos bugyi sem hever, a túlápolt kerteken és vörös salakú teniszpályákon, az izzadságmentes pólókon és a márkás ingeken, de mindezt olyan mennyiségben teszi, hogy eszünkbe jut: végül ezekről énekelte nekünk Katona Klári (vagy ma már Auth Csilla), hogy

ez a részem az egészből, szép, szép, szép, nem is jár több a kevésből, nekem sírni nincs okom, nem is tudom, hogy mi kell még, még, még, még, ez egy napsütötte vidám kép, és ezt mindig nézhetem,  

s persze a refrén ez: „vigyél el”, mert így lehet ugyan élni, csak minek? A hónaljparfümös elegancia töménysége enyhe depresszióba dönti a nézőt. (Zenére viszont ne számítsunk, néhány kopott, karcos árián kívül semmi nem ajzza fel a fülünket. Hála az égnek!) Probléma ellenben az, hogy a nézők többsége – jó eséllyel – valami hasonlóra pályázik, úgyhogy kosztümnőstényekkel, dezodortól bűzlő hülyegyerekekkel, szolicicákkal és A8-as munkamániásokkal szigorúan tilos megnézni a filmet, egy szót sem fognak érteni belőle, csak arra lesznek kíváncsiak, hogy lebukik-e a főhős a végén.

Mert hát az örök koreográfia szabályai szerint az összecsapás elkerülhetetlen, és Wiltonnak választania kell a gazdagság unalma, vagy a szegénység izgalma között. Ősi téma, száz ilyet láttunk már. Mivel pedig Wiltont nem teremtette az Isten az önmegvalósító iszákosságában üres hűtőgépek előtt dülöngélő Charles Bukowskinak, ezért józan fejjel az első megoldást választja és egy kettős gyilkossággal kiszabadul a probléma sodronyai közül. Igaz, látszatra elkövet egy hibát, s így a végén az lesz a legnagyobb meglepetés, amikor kiderül, hogy mint minden az életben, az ő sorsa is csak a szerencsén múlik, az pedig most – meglehetősen erkölcstelenül – Wilton mellé áll.

Az erkölcstelenségnél egy kissé meg kell állnunk. Allen rendezett már egy filmet Bűnök és vétkek (1989) címmel, amelyben lényegében ugyanezt a témát dolgozta fel: egy férfi nem bírja elviselni a szeretője tolakodását, és a testvére segítségét kéri, aki egyszerűen kinyírja a nőt. A film arról szól, hogy ezen az eseményen hogyan lehet lelkileg túljutni. Woody válasza: egyszerűen. Az élet megy tovább, és nem foglalkozik egy idő már maga a gyilkos (a felbujtó) sem azzal, hogy mit követett el. Ezen film alapja egyébként Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődése volt – ezért is jelenik meg az orosz szerző műve Wilton kezében a film elején, mielőtt még belefogna ebbe az egész játékba.

Szépen kivitelezett, ötletes kis filmecske, némi erkölcsi kérdőjellel megpakolva. Itt még csak azt sem mondhatjuk, hogy a trió tagjai közül ketten a teljesen feledhetőség színvonalán dolgoznak, mert ugyan Rhyes-Meyers és Mortimer is langymeleg alakítást nyújt, de hát ez volt a rendeltetésük; ugyanakkor a „nagy” Johansson sem tud többet kihozni magából, mint a karakter átlagát; a többiek egyszerűen felfedezhetetlenek a képernyőn, őket hívta Heidegger úgy, hogy a Das Man. Talán tényleg túl sok volt a középszerűségből ebben a filmben, nem ártott volna nekije, ha a rendező egy kicsit szabadjára engedi az alakjait és néha azok emberi tüneteket is produkálnak az őszinte arccal hazudozó Wiltonon és a terhessége miatt szükségszerűen beparázott Nolán kívül.

A filmet 2005. május 12-én mutatták be Cannesban. Ott ugyan nem nyert semmit, de 2006-ban besöpörte magának a Goldon Globe-díjat a legjobb drámai film kategóriájában. Talán ez egy kicsit túlzás volt, mert éppen a drámaiság tünetmentessége volt a film erőssége és egyben gyengéje is. Mindenesetre Woody újra bebizonyította, hogy érdemes őkelme a halhatatlanságra. Szóval, használati utasítás: nem megnézni a filmet olyan nővel és férfival, akinek a vágya egyedül a házacska, kocsicska, állásocska, gyerekecske, barátocskák.