Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 02.
Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter - 1973)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter - 1973)

Sergio Leone ráakasztotta Clint Eastwoodra a Névtelen Lovas szerepét és ez rajta is maradt: nem volt nehéz azonban viselnie, maga a színész is nagyon szerette azt, ebből épült fel a karrierje. Így hát nem csoda, hogy első saját rendezésű westernjében, a Fennsíkok csavargójában is ez a figura jelenik meg főszereplőként. Ez? Talán azért nem árt pontosítani: inkább egy olyan alak, akinek nincs neve, lovon jár és pontosan lő, de ez a Névtelen már mégsem egészen olyan, mint a régi. „Az” a Névtelen tényleg csavarog, aztán belekerül mindenféle helyi zárványkonfliktusba és igyekszik magának belőlük kihozni a legjobbat – de csak egy szerencsevadász marad, semmi több. Az „új” Névtelen már más, a cím tehát becsapás: nem csavarog ez a lovas, hanem nagyon is pontos céllal érkezik meg Lago városába, ebbe a tóparton ejtőző házcsoportba (Mono Lake, Kalifornia). Bosszút akar állni az egész közösségen, mert az valamikor hagyta megölni, mi több: megölette a helyi marshalt, akinek neki, a Névtelennek valami köze van. Nem nehéz rájönni, hogy mi: a testvére lehetett. Nincs tehát benne immár semmi játékosság, semmi vonzó jellemvonás: hideg, könyörtelen és céltudatos, mindenkit megaláz, játszik az emberekkel, mint macska az egérrel és a végén, amikor eljön a pillanat, hogy segíteni kelljen nekik, egyszerűen faképnél hagyja őket. A büntetés – amikor három szabadult fegyenc lerohanja a városkát – az ő büntetése is: és bár a végén megöli azokat, a város már romokban, azaz üszökben hever, de a halott marshalnak azért lesz egy új síremléke, amit a falubolondja farikcsál az út szélén.

 

A film egyszerre ötletes és dilettáns. Az Eastwood-karakter már komédiába és hiteltelensége hajló szélsőségességgel hozza a film elején a Sergio Leone-figura klasszikussá (túl)érett jellemvonásait, már a legelején önmaga karikatúrájává fordul át. Ráadásul a városka lakói azonnal és gondolkodás nélkül megbízzák ezt az alakot azzal, hogy készítse fel őket a védekezésre a gonoszok ellen, akik – miután elvégezték a piszkos munkát, ők meg börtönbe juttatták őket – zárólátogatást akarnak tenni régi megbízóiknál. A zord hős útmutatása folytán tehát hirtelen Aprajafalvába csöppenünk, ahol nagy lelkesen (vagy kevésbé lelkesen, de legalább szolgahűen) készül fel mindenki a nagy összecsapásra.

 

S ha már Aprajafalvánál vagyunk: a lakosok is túl közönséges karakterek lettek. A borbély „természetesen” ijedős és idegbeteg, a pap vékony és kenetteljes, a sheriff mafla és elhízott, a prosti hisztis és kihívó, a bártulajdonos öreg és fáradt, van továbbá egy falubolondja (egy törpe) és egy méla falubarma, és persze mindenki gyáva, nem kivétel a felsorolás alól az a pár hepciáskodó alak sem, akik az igazi férfiasságot igyekeznek jelképezni, mert ezekben több a szó, mint a vér, hitványak és csak hátulról mernek támadni, csapatokban. Unalomig lejáratott karakterek, vértelen alakok, néhány szintén gyáva utazóval tetézve. Ráadásul ezeknek az alakoknak nincs is környezete, mivel a városka kb. egy tucat kisebb-nagyobb házból áll, így aztán a kamera egyszerűen kiszorul abból a lehetőségből, hogy bemutassa, hol élnek, mert akkor ugyanazt a néhány pajtát és fafalat kellene mutogatnia, így beszorul az igénytelen, hangulattalan házbelsőkbe, de atmoszférát, azt képtelen közvetíteni, már csak a tó miatt is, amely nem volt épp telitalálat, mert lezárja a határt, de a végtelenséget is jelképezi, ami pedig itt nem kaphat helyt, hiszen a sorsok beszorulnak a házak közé, ahol immár a hős dirigál.

 

Ebben a kisszerű, igénytelen és hervasztó környezetben teng tehát hősünk, aki folyamatosan sörözik, szivarozik, továbbá kifosztja az egész várost a javaiból, még egy pajtát is lebontat, mert pikniket akar rendezni, bár ennek indokával adós marad nekik is, nekünk is. A film első fele tehát valami fura keveréke az olasz westernnek (kegyetlen hős, aki alig beszél és folyton szemére húzott kalappal lazsál a főtéri verandán, közben pedig masszívan piál), a német westernfilmek világát (ahol a közösség öntudatra ébred és összekovácsolódik egy nagy cél érdekében), ráadásul tudjuk, hogy a Névtelen tetteinek van valami hátsó indoka, ami a múltban gyökeredzik, s az sem ér minket meglepetésként, hogy lassan kibontakozik ellene a lázadás, amelyet természetesen le fog törni. A klisészerű hangulatot egyébként egyetlen komolyabb művészi erőfeszítés sem töri át, a kamera unottan vonulgat a szereplők között, a zene pedig kitartóan mérsékli önmagát, sehol egy hősi ritmus, inkább csak a tudatalattinkkal játszadozik a maga lagymatag, nem is westernstílusú, inkább dzsessz-jellegű hangjegyeivel. A külsőségek tehát visszatompítanak minden drámai feszültséget, ami nem tett jót a film eme részének, bár nyilván ez volt a céljuk, hogy ti. nehogy beleéljük magunkat a Hős és a Közösség egymásra találásába.

 

Miután a Névtelen letöri a lázadást (három halott), felmérgesíti a hatásszélen várakozó gonoszokat, s végül a várost vörösre festeti – ennek speciel semmi értelme sincs, viszont legalább lefoglalja az embereket, akik már végképp semmit sem értenek az egészből, de nem mernek ellentmondani az új hatalomnak. A film közepétől kezdve azonban már pontosan tudjuk (két álomkép-betétből és egy vallomásból), hogy miért is van itt a Névtelen, a vége tehát a legkevesebb meglepetést sem adja, hiába a látványos külsőségek. Önmagában persze még a meglepetés hiánya nem okozná a film vesztét, az előre tudott vég azonban akkor ragadja torkon az embert, ha annak a körülményei felfokozottak. Itt ezt a rendező egyszerűen oldotta meg: éjszakai lángba borítja három házat és ettől várta azt a hatást, ami miatt megrendülhet a néző. Ez az olcsó fogás azonban nem feledtetheti azt a tényt, hogy addigra már túl egyszerűek lettek a viszonyok és a Névtelen semmit sem tud már magából kihozni, csak egy közönséges kis mészárlást, tekintettel arra, hogy ellenségeit hátulról öli meg, annak pedig, aki kiáll vele szemben, még csak azt a lehetőséget sem adja meg, hogy legalább ráemelje a pisztolyát. (Ez a lekezelő, sötétben gyilkoló kegyetlenség később Oscart érdemelt a Nincs bocsánat c. Eastwood-filben.) A közösség büntetése pedig bár példásnak látszik, a nagy megrendülés a pusztítás fölött valójában senkin nem látszik, még a volt sheriff is egy torz vigyorral búcsúzik tőle, mintha valami érdekes mókában vettek volna részt a szereplők. A zene pedig továbbra sem igyekszik bárminemű lelket verni a történetbe.

 

A filmben foglaltakhoz képest még a legutolsó spagetti-western is életerősebb hatásmechanizmussal dolgozott, ugyanakkor a szándékoltan realisztikusabb szemléletet (van már benne kézikamera is) tönkrevágták a sablonjellemek és az, hogy a Névtelen még csak közlésre sem érdemesíti a várost a tetteinek indokával kapcsolatban, vagyis a bűnhődés úgy következik el, hogy a büntetés okát csak találgathatják.

 

Ráadásul egy érdekes vonal kimarad a film végéből: a város azért ölte meg a marshalt, mivel az rájött, hogy a bányájuk belóg az állami földekbe. Borítékolhatjuk, hogy a Névtelen nem fog elmenni a legelső postahivatalba, hogy megfogalmazza a feljelentését. Az igazi büntetés tehát tényleg és végképp elmarad egy-két esetlegesen megölt embertől eltekintve. De azért a hős, hogy már hűek legyünk a zsánerhez, magányosan kilovagol a semmibe. Akárcsak a film.  

Kulcsszavak: western, Eastwood

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés