Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 01.
Butch Cassidy és a Sundance Kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid - 1969)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Butch Cassidy és a Sundance Kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid - 1969)

Robert LeRoy Parker és Harry Longbaugh, mindketten őrnagyok az amerikai hadseregben: igen, lehettek volna ezek is. Csak egy kissé össze kellett volna kapni magukat. Ehelyett lett belőlük Butch Cassidy és a Sundance Kid. Merthogy ez persze nem a páros igazi neve volt…

 

Most éppen menekülnek. George Roy Hill filmjében a klasszikus westernhősökhöz meglehetősen méltatlanul, hiszen John Wayne sosem menekült, hanem mindig üldözött. Ez azonban már a ’60-as évek vége, a relativista westernek korszaka, amikor az amerikai filmgyártás elkezd végre távolságtartóbban, s egyben szentimentálisabban nézni az addig agyondicsért és agyonfilmezett korszakára. Az amerikai western majd’ egy évtizede a haldoklás állapotában volt, a műfajt az olaszok mentették meg, Hollywood azonban akkor nem követte ezt az utat, az abszurd erőszakot fintorogva meghagyta az egyre inkább önmaga karikatúrájává forduló spagettiwesterneknek, aztán – amikor már az is kezdett kifáradni - egyfajta szükségszerű esztétikai ellentételként felfedezte magának a western új lehetőségét: a klasszikus idők helyett az apadás korát, a hősiesség helyett a realizmust, az erőszak helyett a költészetet. Az olasz westernek fődarabját, a zárókövet a nagy folyamatra, vagyis a Volt egyszer egy Vadnyugatot éppen e film előtt fejezte be Leone; a Vad banda, Peckinpah búcsúfilmje a Vadnyugat hőskorától (mármint történelmi értelmében) szintén 1969-ben került a közönség elé. És már nem is vagyunk messze a Kis Nagy Embertől (1970), amely aztán végképp betesz a vadnyugati szabadságmese gőgös illúziójának.

 

Ennek következtében tehát Butch Cassidy (Paul Newman) és a Sundance Kölyök (Robert Redford) menekül. Futnak árkon-bokron, síkvidéken és hegygerincen át az őket üldöző arctalan társaság elől a film középső egyharmadában. Csendben menekülnek, mivel a film kétharmada (vagyis az első két felvonása) zenementes, kivéve a közismert, egyetlen betétben előkerülő Oscar-díjas slágert (Hullhat rám a jégeső). A rendező e megoldás által határozottan szakított a hagyományokkal: tényszerűbbé tette a darabot a hangsúlyt a dialógusokra és a fényképezésre helyezve, vagyis arra a két dologra, amely minket is elsődlegesen érdekel a hétköznapokban egy másik emberből.

 

A William Goldman által írt dialógusok nem túl magasröptűek, a két szereplő (hiszen lényegében csak ők vannak jelen) nem „szívatják” durván egymást, sem pedig a környezetüket, a párbeszédeik sosem öncélúak, illetve, mivel filmben vagyunk: nem kifejezetten a nézők szórakoztatására vannak. Ennek ellenére a film egyike a legtöbb szellemességet felvonultató alkotásnak, azonban ebbe semmiképpen sem szabad valami begyűrt öklű vidorságot képzelni, amivel sajnos sok film agyonvágja önmaga hitelességét. A szereplők a helyzetüktől sosem elszakadva arra mindig nyugodt, tömör, finoman ironikus, önkritikával lágyan vajazott megjegyzéseket tesznek. Van, amikor egy szóval sikerül elérniük egy egész monológ hatását, pl. amikor a Kölyök kártyapartnere megkérdi, hogy mi segíti őt az állandó nyerésben, ezt a komoran flegmatikus választ kapja: az ima. Ez valahol a film egészének a gerincét adja: a két szereplő ugyanis nem hős, inkább önmaguk szórakoztatására követik el a vértelen bűntetteiket, paradox módon akkor gyilkolnak először, amikor Bolíviában nekiállnak becsületes munkát végezni: pénzkísérők lesznek. 

 

A film egésze ezt a szemléletet sugallja: Cassidy és a Kölyök egyszerűen önfeledten szeretik a szabadságot, gyerekesen játszanak annak ellentétjével, a rabság és a halál lehetőségével. Mint akik fel sem fogják, hogy mit csinálnak, meglett emberi mivoltukat (33 évesek voltak a valóságban) meghazudtolandó módon hancúroznak a csacskaságokban és a hétköznapok egyszerű örömeiben. Vidáman, tragikus nyafogás nélkül búcsúznak a Vadnyugattól, nem véve persze tudomást arról az apró tényről sem, hogy mi a véleménye róluk vén barátjuknak, a sheriffnek: pitiáner tyúktolvajok ők, semmi más, akiknek momentán épp lejáróban az idejük. Viszont az őket üldözőket sosem látjuk közelről: az immár mindenhol szakavatottan jelenlévő főhatalom képviselői ők, akik még Bolíviában is megjelennek, vagyis a világ végén, ha kell. Közben rajtuk kívül mindenki gyáva: a kuplerájos feldobja őket az üldözőiknek, a kisváros polgársága pedig közömbösen áll a sheriff nagymonológja előtt, aki a régi idők szellemében akarja a férfinépet a páros üldözésére ösztökélni, de csak magából csinál bolondot. Minek ide önkéntesség, amikor jönnek az állam emberei…

 

Egy stréber közhatalmi gépezet két spontán, finoman szellemes gazfickó ellen: kell ennél több a sikernél?

 

Conrad L. Hall operatőr a fényképezésért megkapta élete első Oscar- és BAFTA-díját (még kettőt gyűjtött be azóta). Tökéletesen megérdemelten. Először is: sikerült egy színes filmet csinálni, ha megfigyeljük, mindig igyekezett egy-egy kis felületen lehetőleg élesen felcsillanó, ragyogó, képekre tompa aranyat szóró fényeket előállítania. A természet is a segítségére sietett, mivel szép, koraőszi tájban forgathatott (1968-ban Coloradoban), amely a maga tompa napsütésével a legszínpompásabb időszak, ráadásul ökörnyál és harmatcseppek körítésében. Gyakori módszere a barna föld és a kék háttér - kék ég összekomponálása is. Ugyanakkor mégis vigyázott a színek harmóniájára, hogy túl éles, „karcolódó” kontrasztok ne bontsák meg az összhangot. Az éjszakai felvételeknél sem csak az árnyakkal játszik – ami a legtermészetesebb megoldást jelenti - , hanem a fényforrások központi elhelyezkedésével is.

 

Néhány egészen eredeti ötletre is vetemedett, pl. a vonatrobbantás jelenetében, amikor a robbanással szemben, a robbanástól előretekintve és még nagytotálban is felveszi ugyanazt;  vagy a daljelenetben Butch úgy kerekezett el a pajtafal mellett, hogy az operatőr belülről vette fel a képet, féloldalt a Nappal - mintha tehát valami diszkóban lennénk. Hall emellett szerette az alsó- és felső kameraállásokat, viszont idegenkedett az erős kameramozgásoktól és a hagyományos középbeállítást is legfeljebb az amerikai plánnal szerette megtörni. Összességében tehet a képei leginkább egy-egy kellemes tájképre emlékeztetnek, amelybe a két kellemes szereplő (hiszen egy percig sem ellenszenvezünk velük) a maguk bohókás nyugalmában tökéletesen beilleszkednek és helyzetüket a zene sem módosítja, hiszen az – mint jeleztük volt – a bolíviai felvonásig effektíve nem tettenérhető.

A valós Cassidy és a Kölyök persze nem voltak éppenséggel ilyen fesztelen álmodozók. Lepődjünk meg: ők voltak azok, akik ténylegesen vezették a Vad Banda nevű formációt (viszont semmi közük sincs Peckinpah filmjéhez), ez a társaság pedig – amely hol pár emberből állt, hol egy hadosztályból – gyilkolt is, ha kellett. Az viszont tény, hogy pl. Cassidyre tényleg nem lehetett senki meggyilkolását sem rábizonyítani - Bolíviáig. Annál inkább Harvey Loganra, akit a filmben Butch tökönrúg… A filmbeli történet is módjával igaz: tényleg kiraboltak kétszer egy olyan vonatot, amelyen volt a Woodstock nevű kocsiőr (1899-ben), és tényleg bosszúra tüzelték fel ezzel maguk ellen a vasúttársaság igazgatóját, E.H. Harrimant, aki egy különvonatnyi lovassal kezdte el üldözni őket. Állítólag a biciklis jelenet is megesett. És tényleg Bolíviában végezték, bár nem egészen így: a történet 1899-ben indult, a valóságban 1909-ben lőtték le a Kölyköt a katonák, Cassidy pedig ezek után a helyszínen öngyilkos lett. Etta Place (itt Catherine Ross alakításában) túlélte őket, ő tényleg a Kölyök élettársa volt. Ő ekkor már nem volt velük: egy vakbélgyulladás miatt visszatért az USÁ-ba. Mivel pedig a filmben a páros nem gyilkol – csak egyszer, amikor kénytelenek - , ezért érezzük morálisan eltúlzottnak, tehát tragikusnak a bűnhődésüket a végén.

 

Eredetileg egyébként nem Newman és Redford menekült volna, hanem Warren Beatty és Steve McQueen. Beattyt azonban a rendező inkább Newmanra cserélte, ellenben McQueen magának követelte az elsőbbséget, ezért is volt a film eredeti címe A Sundance Kölyök és Bud Cassidy. Nem hangzott azonban valami könnyeden, nem volt meg a lejtése (sem az angolban, sem a magyarban), ráadásul Newman úgy érezte, hogy ő meg miért legyen a második? Végül McQueen kilépett az egészből – bánhatta aztán utólag, mert a helyére beugrott Redfordot (aki akkor még kezdőnek könyveltek el) ez a film tette igazán sztárrá. Aztán persze így már a címbeli szereplők sorrendje is megfordulhatott.

 

A film őrült siker volt és most is az, a világ egyik legjövedelmezőbb alkotásai közé tartozik. A kritika is magasra értékelte, s bár nem kapta meg a legjobb film és legjobb rendezés díját, ennek ellenére négy Oscart nyert, a BAFTA-n meg záporoztak rá a díjak. Redfordnak annyira megtetszett a szerepe, hogy az általa alapított filmfesztivál neve is Sundance Fesztivál lett. A biciklis daljelenetet – benne Burt Barharach szerzeményét, amiért és a zenéért is külön Oscart kapott - meg azóta is játsszák a világ valamely pontján naponta legalább egyszer.

 

Kár tovább elemezni: egyszerűen tökéletes.

Kulcsszavak: western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés