Gyöngyösi S. Zoltán
2009. 12. 31.
Sukiyaki Western Django (2007)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Sukiyaki Western Django (2007)

Zsánerparódiát készíteni nem éppen egyszerű dolog, nem is sokan próbálkoznak meg vele, már csak azért sem, mert van belőle elegendő kínálat: ugyanis számtalan komoly dolgozat is ezzé vált - az alkotók szándékával szöges ellentétben.

 

Az első lépés a karikírozáshoz az, hogy a műfaj legjellemzőbb elemeit elő kell venni, és ki kell forgatni őket magukból, aztán kell bele még rengeteg helyzetkomikum, ahol az ezerszer látott fordulatokat gáncsolja el a forgatókönyv, meg verbális humor, és ha mindez megvan, jöhetnek a finom utalások egy-egy filmre, mint forrásra. De ez utóbbi csak a desszert. (A helyes megközelítéshez a tananyag: a Fényes nyergek, meg a Limonádé Joe.)

 

Takesi Miike viszont fordítva csinált mindent. Nem vesződött azzal, hogy megpróbáljon valami általánosságból kiindulni, amikor a westernt, tételesen annak olasz válfaját akarta kifigurázni (persze a tiszteletadás zászlófelvonása közepette), hanem egyszerűen elővette annak két műfajteremtő, ergo legkarakteresebb darabját, a Django c. filmet, meg hozzá az Egy maréknyi dollárért-et: bele ezekkel a turmixba, s már tálalható is – de csak szigorúan vályúba öntve. A kisvárosban tehát megjelenik a főhős, aki egyik rivális banda oldalára sem áll, összeugrasztja őket egymással, majd félholtan elmenekül és visszatér, bajtársaival lelőve mindenkit. A rendező a turmixolás utáni szendergést követően azonban a további „tisztelgést” megoldotta annyival, hogy időnként bedobott egy-két jelzésértékű képet vagy tárgyat egynéhány filmből (van benne egy kis Rambo is, meg persze egy gumikacsa, utalás Peckinpahra), hadd csámcsogjon azon a műértő közönség, hogy ezek az attributumok honnan is vannak, ez is jó elfoglaltság, addig sem néznek mást, csak ezt, tizedszer is. Kár, hogy ezeknek a dolgoknak a bárpultra dőlő műveltségi vetélkedők pontvadászatán kívül semmi szerepük nincs a történetben, nem is kollaborálnak egymással, öntörvényűen be vannak hajigálva a kamera elé, az meg felvette őket, ha már ezért fizettek egy operatőrt. (Aki az egyetlen értékelhető eredményt fel tudta mutatni.)  

 

És ha még legalább valamiféle műfaji egységet betartottak volna! De nem, mert a rendezőnek hamar elapadt a teremtő zsenije a westernek utánzása területén, ezért még szamurájfilmes attribútumokkal is mozgósítani akarta a közönség tudásvágyát (meg persze hogy beszélhessen Kuroszava fenekének az arcához való közelségéről), s torz módon épp ez a rész az, ami felülemelkedik a westernvonulat felett: ez ugyanis már tényleg a műfaj elvontabb szimbólumaival dolgozik, de még ez sem halad túl a tárgyak és helyszínek plakátszerű falrakenésén. Amikor viszont a kettő (a western és a szamuráj) már keveredni is kezd egymással a ruházatban, a házakban, a lakberendezésben és a fegyverekben, hát az valóban valami borzalmas esztétikai katyvaszt eredményez, amelyen viszont nem lehet nevetni már csak azért sem, mert egyrészt ezek a dolgok nem kapnak önálló szerepet a történetben, másrészt a hatásuk az egyszeri rácsodálkozás mellett további katalizáló erővel nincs a néző egyre fáradtabb tudatára.

 

Egy normális paródiához kell ráadásul egy jó történet is, ami itt nincs meg, mert a film kb. a feléig monoton, de érthető, a második felében viszont mozgalmasabb, de egyre kaotikusabb lesz. A feléig akár még azt is lehetne gondolni, hogy a rendező tényleg komolyan vette ezt a blődséget, csak egyszerűen nem figyelt oda, túl sokat veszekedett este az asszonnyal és a bevezetőben már jelzett módon akaratlanul is önmagából csinált bolondot. A film második felében aztán rájövünk arra, hogy ez tényleg paródia akar lenni, mert elkezdődik a szimbólumhalmozás és az erőszakolt vidorság korszaka, ez utóbbinál azonban a rendező fantáziáját az igényes humor helyett olyan kínai piacra való ótvaros ízléstelenségek kötötték le, mint a tudathasadásos sheriff, meg Tarantino, aki most utálja az elfuserált tofut, a géppuska láttán lováról leájuló lovas, a lelőhetetlen hősök, a „hegyek öreganyja”, aki állva vizel, meg ilyen és ezekhez hasonló mélyértélműségek. Itt aztán tényleg lehet nevetni: de nem a rendező ötletein, hanem a rendezőn magán, hogy ti. miként is gondolta el a nevettetést. Olyan ez, mint amikor az ember a szerepébe besült bohócon röhög.

 

A film egyetlen kellemes pontja a fényképezés, mivel Tojomichi Kurita nagyszerű érzékkel bevilágított tereket vehetett fel és a külső felvételek színgazdagsága is figyelemre méltó. Miike egyetlen ponton tud művészi színvonalat produkálni: az akciójelenetekben – hiszen ez az eredeti műfaja - , de ez most önmagában nem alkalmas arra, hogy az összes többi, a nézőben általa keltett meghasonlási késztetéseket eliminálja.

A mű az egészét olyan tragikusan pocsék, hogy a szereplőkre már egy szó sem vesztegetendő, teljesen szélsőséges viselkedésű, de mélység nélküli figurák, mindenki folyton ostoba pofákat vág, röhög és vihog, ordít és üt, kivéve a főhőst, aki viszont a legkevésbé észrevehető a történetben, amin nem ártana elgondolkodni, mivel a Djangot végül is Franco Nero vitte be a halhatatlanságba. Itt viszont csak a film emblematikus figurája: az orvosilag igazolhatóan elmebeteg (szkizofrén) sheriff marad meg bennünk, amint Dr. Strangelove mintájára önmagát pofozza és üti a trágyadombon, a sárban, meg a temetőben. Ez is egy színvonal. A középkorban jól meg lehetett belőle élni a vásárokon. Kár, hogy még manapság is.

Kulcsszavak: western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés