Gyöngyösi S. Zoltán
2009. 12. 30.
Vad banda (The Wild Bunch - 1969)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vad banda (The Wild Bunch - 1969)

A „vad banda” (magukat persze nem így hívják - nevük sincs) nagy dobásra készül: lopott katonai egyenruhában ki akarnak fosztani egy bankot. De nem elég, hogy várják őket, és a texasi városka főterén kitör a massacre, mert amikor a csapat a tagsága felét elveszítve egy mexikói faluba ér, akkor döbbennek rá arra az életben maradt ötök, hogy csavaralátétet sóztak rájuk, magyarán: átverte őket a vasúttársaság. Miután kinevetik magukat a balsorsukon, pénz és cél nélkül indulnak neki Mexikónak, ahol polgárháború dúl, hátha leesik nekik is valami a zűrzavarban. A Vad Banda tagja ezek: Pike Bishop (William Holden), az öreg, vasfegyelmet tartó, de már nehézkesen mozgó, életunt parancsnok; alvezére, a folyton keserűen röhögő Butch (Ernest Borgnine), a kötözködő, undok, kisszerű Gorch-fivérek, Lyle (Warren Oates) és Téktor (Ben Johnson), továbbá egy mexikói fiú, Angel (Jaime Sanches), akikhez hozzácsapódik bűntársuk, az öreg Sykes (Edmond O’Brien). De csapódik hozzájuk más is, mégpedig a banda egykori tagja, Deke Thorton (Robert Ryan), aki harminc napot kap arra, hogy lekapcsolja őket; ha nem, vége az átmeneti amnesztiának, várja őt a börtön, vagy az akasztófa. Thorton undorodik az egésztől, de nincs mit tennie: szedett-vedett, keselyűmentalitású bérgyilkosok bandájával gázol át a határfolyón, hogy utolérje parancsnokát és bajtársait Jerry Fielding nem tolakodó, de folyamatosan emelkedett hangulatú zenéjére. Mellesleg a két banda megjelenése is jelképes erővel bír: a Vad Banda emberei valamennyire még adnak magukra, Pike pl. folyton nyakig zárt ingben, sötét nyakkendőben lovagol – az üldözőik viszont szakadt vademberek, akiket csak a szabadrablás reménye éltet.

 

Pike és csapata azonban immár nem másnak a vendégszeretetét élvezi, mint Mapache tábornokét (Emilio Fernandez), aki felbéreli őket egy amerikai fegyverszállítmány elrablására, hogy ezzel győzze le Pancho Villa embereit. Itt gyorsan meg kell állnunk, mert ez bemutatja, hogy pontosan mikor is játszódik a film. Persze, nem a klasszikus Vadnyugaton, ezt láthatjuk a ruhákon, a köcsögkalapokon, Mapache tábornok autóján, a német tiszt alakján, a maroktöltésű pisztolyokon, a géppuskákon, meg azon, hogy a szereplők léghajókról és egy repülőgépről beszélnek. Közelebb kerülünk az egészhez, ha két történelmi szereplő nevét halljuk: Huerta tábornokét és Pancho Villáét, mert a filmben ők küzdenek egymással a háttérben. Nos: Victoriano Huerta diktatúrája ellen Villa 1913-ban támasztott felkelést Észak-Mexikóban; 1914. július 15-én Huerte hatalma megdőlt. A film tehát az I. Világháború árnyékában játszódik – akkor, amikor a Vadnyugatnak tulajdonképpen már híre-hamva sincs. De ezért is érdekes a film bevezető képsora, amikor az alkoholellenes liga gyűlést és felvonulást tart a főtéren, mert néhány év múlva (1917-ben) tényleg bevezették a szesztilalmat az USÁ-ban; ők tehát nem véletlenül kerültek a felvevőgép elé. 

 

A banda elrabolja a fegyverszállító vonatot. Peckinpah nem takarékoskodott a robbanóanyaggal, egy egész hidat repített a levegőbe a vonatrablás lezárásaként; ez a film egyik csúcspontja, bár borítékolható volt, hogy ők átjutnak a folyón, Thorton csapata meg nem…  De ettől eltekintve is a film rendkívül látványos, bár nem elsősorban a nyíltan fröcsögő vértől – a spagetti-western is tudott ilyeneket produkálni - , hanem egyrészt a nagyszerűen fényképezett tájaktól (Mexikóban forgattak), amelyeken átvágtat a vad banda, másrészt azért, mert a mű tele van villódzó képekkel, pergő snittekkel, ahol szuperközeliek változnak a nagytotálokkal, talán tíz másodperc sincs, amikor megnyugodna a kamera: az eredeti változat kb. 3600 snittet tartalmazott volna, ami két órás filmtől egész szép, bár vágókínzó teljesítmény. A filmben szerencsére viszonylag csekélyebb mennyiségben jelentek meg a lassítások (amelyek tönkrevágták Peckinpah néhány későbbi filmjét).

 

A 16 ládából egyet Angel tesz el magának, cserébe lemond a sikerdíjról: ő a népét akarja felfegyverezni Mapache ellen. Mapachet nem különösebben érdekli az, hogy Angel az első találkozásuk alkalmával szimplán agyonlövi a volt szeretőjét a szeme láttára – férfidolog, van ilyen - , az viszont annál inkább, ha fegyvert akart lopni tőle. Amikor körmönfont cserebere árán végül hozzájut a szállítmányhoz, Angelt visszatartja és félholtra kínozza – a Vadnyugat megcsúfolásaként már nem lóhoz, hanem autóhoz kötve vonszolja végig a falucskán. Pike és az emberei visszatérnek Mapachéhoz, hogy elkérjék tőle Angelt. A kérelemből – mint ahogy arra ők fel is készültek - általános vérfürdő lesz, a késve befutó Thorton már csak egy hullahegyet talál. Feladatát azonban elvégezte helyette a sors, és ő csatlakozik a banda egyetlen életben maradt tagjához, aki új kalandokra invitálja őt. Kilovagolnak a képből, mint megannyi elődjük, de az ő útjuk már nem a dicsőség felé vezet, hanem a közeli, s nem is túl dicső halálba, ezt tudjuk.

 

Tamási Áron írta le: azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. Nos, Peckinpah hőseire mindent el lehet mondani, csak ezt nem. Ebben a filmben ugyanis senki sincs otthon. Ez adja meg a film végtelen ürességét, amely egyben az erőssége is – de ezért nem lehet igazi westernnek tekinteni.

 

Pike és társasága az USÁ-ban már talajvesztett emberek: a filmben nyoma sincs bölényeknek, sheriffeknek, ivónak, ranchgazdáknak, marháknak, semminek: vasút van és antialkoholista népgyűlés, amelynek ténykedését értetlenül szemlélik hőseink. A lovaglós-bankrablós párosításnak vége a határvidéken, velük már nem is foglalkozik az állami adminisztráció, elég nekik a bérgyilkoshorda is, a vasúttársaság dobja nekik oda a pénzt, aztán irtsák ki egymást – egyik félért sem kár. Le is gyilkolják a csapat felét – és milyen szánalmas körülmények között! Bár az igaz, hogy a városkából való menekülés igen látványosra sikeredett. Amikor a mexikói faluba érnek, nem tud nem eszünkbe jutni A hét mesterlövész bevonulós jelenete: de amíg azoknak ott volt célja, a vad bandának már semmi. Ők csak leroskadni jöttek ide, nem érdekli őket a falu. A nők semmi szerepet nem játszanak a történetben: még csak törlőruha-szerepre sem jók, használati tárgyak, amelyeket adni-venni lehet.

 

Mexikóban azonban a banda tagjai is csak gringók, senki-emberek, akik erkölcsi szinten fel sem fogják, hogy mibe keverednek, közük sincs az ott folyó eseményekhez, szolgálhatnának a forradalmárok alatt éppúgy, mint a kormánykatonák között. Pike és Butch különben is öreg már ehhez: „Ez az utolsó portya. Már nem tudom jobban csinálni” – mondja Pike, amikor Mexikóban lóra ül. A Gorch-fivérek viszont rühellik, hogy az öreg Pike alatt kell szolgálniuk, kínozzák is ott, ahol lehet; Angel pedig inkább szabadságharcos lenne és nem bandita, de ő egy zavaros fejű fickó, mert Mapachénak szerez gépfegyvert, a saját népének meg csak egy ládafia fegyvert, mindegy adományként, s közben ő is csak egy gyilkos, aki – most legyünk őszinték - megérdemelte a sorsát Mapachétől: egyrészt megölte a szeretőjét, másrészt át akarta verni őt. Az öreg Sykes, ez a mexikói Zorba viszont egy agyatlan, folyton röhögő öregember, aki tudja, hogy bármikor feldobhatja a bakancsot, nem is érdekli semmi, csak az öncélú csetepaté. Peckinpah mindig is súlyt helyezett arra, hogy a sorsközösségben együtt lévő emberek között konfliktusokat mutasson fel – ez ebben a filmjében is sikerült, de arra mindig törekedett, hogy az ellentétek ne robbantsák szét a narratívát. Ebben a filmben ez a sorstalan, nihilista banda lenne tehát a hősiség része – közben elkeserítő jelenségek együtt és külön-külön.

 

De nem jobbak a többiek sem. A vasúttársasági bérgyilkosok teljesen anakronisztikus jelenségek, negyven évvel élték volna túl a korukat, önfeledten fosztogatnak, mintha egy gyarmaton, vagy egy indiántáborban turkálnának a hullák között, a civilizáció láthatólag nyomot sem hagyott rajuk. Thorton, a vezetőjük meg önmagában, ettől függetlenül viszolyog attól, amit csinál: „Bár én is ott lehetnék köztük!” – mondja. Amikor a film végén már csak a tömegmészárlás eredményével szembesül, képtelen mit kezdeni a helyzettel: felszabadult a büntetés alól, szabad, de csak ül mélán a fal mellett, s amikor hívják őt az „új kalandokra”, öregesen lóra száll – valamikor már csak el kell pusztulni… Mapache is talajvesztett ember: menekül Villa elől, neki sincs „otthona”, nagyzoló fellépései mögött nincs erő; az őt adjusztáló német birodalmi tiszt (Frederick Mohr – Fernando Wagner) kiküldetésben van itt, látszik rajta, hogy elege van az egésztől, mert vademberek közé került, akik még egy rohadt géppuskát sem tudnak kezelni. (A német katonai tanácsadó, mint karakter rendszeresen megjelenik a westernfilmek mexikói jelenetsoraiban.) De nem jobb Pershing tábornok hadserege sem: csupa alkalmatlan katona őrzi a fegyverszállítmányt, iskolából kilépett vigyorgó gyerekek szorongatják a vagonban a puskájukat, a lovakat az egész különítmény alig tudja kordában tartani, esélyük sincs, hogy utolérjék Pike száguldó bandáját. Groteszk jelenetként vágtat a sínek között Thorton csapata, mintha lenne esélye arra, hogy beérje a mozdonnyal menekülő üldözötteket. Peckinpahnak a Vadnyugaton kellett volna világra jönnie, de nem oda született; mindig is ennek a korszaknak az elmúlása érdekelte őt, neki nincsenek „tiszta” westernfilmjei. Az átmenet állapotát akarta megragadni anélkül, hogy bárkit is magasztalt vagy elítélt volna: ezért nem lehet azonosulni a hőseivel, mert itt ilyenek nincsenek. Cselekmény van helyette – az kétségkívül nagy ívű, de a cselekmény mögött semmi sincs. Nem tud nem eszünkbe jutni Gumikacsa örökéletű mondása a Konvoj-ban: „A konvoj azért van, hogy mozgásban maradjon”, egyébként annak sincsen semmi értelme, mint ahogy már Pike hordájának sem. Egy dologra jók még: hogy egy szadista mexikói tábornok felbérelje őket a saját hazájuk hadseregének a kifosztására, amely feladat abszolválása után ő meg majd a saját népét fogja nyúzni Pike elorzott fegyvereivel.

 

De a teljes társadalomtól-elüldözöttség látszik még a hősök halában is: senki sem úgy hal meg, ahogy egy westernben illene. Angel nyakát Mapache metszi át; Pike-ot előbb egy nő lövi meg, aztán egy kisgyerek, Mapache hírvivője öli meg; Dutch egy falusi kalapot viselő ember áldozata lesz; a Gorch-fivérek meg csak egyszerűen elpusztulnak és kész. (A nagyszabású végső jelenetet is Mexikóban vették fel, egy borászat romjai között – még a mai napig megvan.)

 

Ebben a filmben senki sem jó, senki sem rossz; legalábbis nem jobb vagy rosszabb a másiknál. Pedig szívesen néznénk hősökként a Vad Bandára, de ezek nem azok. Akárki lehetne akárki helyén. Mapache tábornokot akár Angel helyébe is lehetne tenni: legfeljebb nem a falubelieknek lopna puskákat, hanem a kormánynak.

 

Nincsenek erkölcsi ellentétek a filmben; s ez igaz még a végső jelenetre is, amikor Pike, Butch és a Gorch-fivérek végül nekiindulnak, hogy kiszabadítsák Mapacha markából Angelt. Nem hiteltelen ez a fordulat, csak éppen nem a sokat magasztalt férfibarátságból, meg bajtársiasságból ered, hanem a küldetés teljes lehetetlenségéből. Ilyen „sorstalanság” után ez már nem is csoda… Tudják, hogy nem győzhetnek, meg fognak halni, ha nem is mind, de ez nem érdekli őket. A számukra vállalhatatlan létközegből annak legmagasabb absztrakciós rétegébe törnek be: a teljes pusztulásba. A film ezért is kerül ki itt ügyesen minden lehetséges erkölcsi konfliktust: elhárítja azt a lehetőséget, hogy Thorton és Pike összecsapjon egymással, pedig érdekes ellentétet lehetett volna kihozni abból, ha épp a számonkérés elején lép be ő és csapata a képbe; de arra sem kerül sor, hogy Pike látványosan mérje össze az erejét Mapachével – egyszerűen lelövi őt és kész, mint ahogy az meg ugyanilyen egyszerűen vágta át Angel torkát. Ez nem volt véletlen: egy ilyen konfliktus valóban tudott volna hősöket csinálni a vad bandából – ez azonban Peckinpahnak nem kellett, ez a film nem erről szólott.

 

Mint ahogy várható volt, a végtermékkel kapcsolatban leginkább azzal támadott a kritika, hogy túl véres, túl sok volt benne a „tiszta erőszak” és a rendezőre rossz hatást tett az olasz western. Peckinpah válasza az volt, hogy a vietnámi háború is erőszakos, aztán mégis nézik a tévében. Ezzel az érvvel senki sem tudott mit kezdeni. Azóta meg pláne nem. A Vadnyugat meg elmúlt. Lassan már egy évszázada. De bármennyi évszázad is múljon, amíg ember lesz a földön, ez a vad banda mindig nyargalni fog.

 

Egy valaki nem tudott többé nyargalni igazán: Peckinpah. A filmmel olyan terhet vett a nyakára, amelyet sosem tudott senki sem leoldozni róla. Innentől kezdve ő lett a „véres Sam”, mindenki azt várta tőle, hogy egy amerikai Sergio Leone legyen belőle, aki a filmjeihez egy kisebb város éves paradicsomtermését használja fel. Pedig Peckinpah inkább volt álmodozó ember, a lassú járású pszichológiai westernek kedvelője, de innentől kezdve kénytelen volt igazodni a közönség igényeihez. A következő filmje ennek pont az ellentéte lett – meg is bukott - , de a producerek és a nézők továbbra is követelték tőle a golyóáradatot és a vért, s ő minél többet akart nekik ezekből leszállítani, annál inkább vesztette el önmagát. Jött az egyre több alkohol, meg a drog, s a nemszeretem kényszerfilmek olyan környezetben, amelyek sosem voltak az övéi, és végül a nyugdíjkort sem élte meg, úgy tönkretette önmagát. A Vad banda túlnőtt rajta, pedig nem ezt tartotta a legjobb filmjének - a végén már meg is utálta az egészet az életével együtt.

Kulcsszavak: Peckinpah, western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés